Gasztrofesztivált tartani menő dolog volt valaha, sőt szégyenkeznünk sem kell, hiszen olyan színvonalas eseményeket is találni itthon, mint például a Miskolci Kocsonyafesztivál, a Bajai Halfőző fesztivál és az újvonalas Gourmet Fesztivál. Ezeket jellemzően egy adott város(rész) csinálja, ami sok szempontból hátrány is lehet, de összességében azt gondolom, hogy a fentiek még a negatívumok ellenére is inkább adnak mintsem elvesznek.

Persze ahogy az élet más területén, úgy itt is megjelenik a szemtelen másolás, ötletnyúlás. A kérdés csupán az, hogy mennyire jelent ez problémát. Én egy kicsit elnéző vagyok az ilyen fesztiválokkal még akkor is ha szarok, mert nem feltétlen a gátlástalan lenyúlás motiválja, hanem az adott régió programturizmusa. Gondolok itt például arra, hogy az utolsó zsákfalu sem feltétlen azért rendez krumplifesztivált, hogy lehúzza a lakóit, hanem azért, hogy valami ki sramlit adjon a népnek. Ettől függetlenül vannak minden fantáziát nélkülöző fesztiválok, amiken ha mást nem jót röhöghetünk. Ismerjétek meg ezeket:

Nagykanizsai Dödölle Fesztivál

Én ennek már a nevén is csak röhögni tudok. Oké persze értem én, hogy dödölle az kábé olyan alapétel a magyar tájkonyhában mint a zsíroskenyér, de azért fesztivált hozni rá... 

Problémáim ezzel a fesztivállal azon túl, hogy egysíkú, hogy egy tál dödölle (ettél belőle) konkrétan drágább mint egy pizza a belvárosban. Najó nem, de majdnem. Ugyanis a dödöllét itt megtalálhatjuk szarvashússal, medvehagymával ha kapható lenne még pandatalpat is reszelnének rá, ha azzal picit drágábban lehetne adni. A szar minőségű dél-balatoni borvidék ihatatlan, pancsolt borairól pedig ne is beszéljünk. 

Ami a nevezett fesztivált még teljesen felejthetővé teszi az a tucatprogramok folyamatos ismétlése a színpadon. Nap közben iskolás néptánc, dinamikus rock'n'roll, zumba, közös tánc, aerobic, kisfaszom. Este bekúrnak valami ismertebb, de letűnő ágú együttest, hogy szórakozzon a nép. Cserébe közel van Zalakaros. 

Krumplifesztivál Bugyin

Na itt már visítottunk a haverokkal. Mint mindenki tudja a burgonya olyan ősmagyar mint maga a hátrafelényilazás, így a rakottkrumpli, a paprikáskrumpli meg a krumpli ünneplése hatalmas gasztronómiai élményt nyújthat nemtől és kortól függetlenül. A folktánc csoportok itt is csujjogatnak a színpadon, de beszarsz mert kreatívan KRUMPLIPUCULÓ verseny is vót, híjnye. Természetesen krumplikirályt is koronáznak, de ezen már fel sem húzom a szemöldökömet. 

Aratófesztivál

Aratófesztivált több helyen is tartanak, ami azért kurva vicces, mert már Hollókőn is motoros fűkaszával mennek rá az árok menti gyepre, légkondicionált John Deere kombájnokkal nyomják a földeken. Namost erre ilyen baszom sarlókkal hajolgatnak mintha azt akarnák eladni a városiaknak, hogy minden egyes szem gabona kézműves. A gasztrórésze még rosszabb, rábasznak egy karika lilahagymát a zsíroskenyérre sóval, aztán edd. De beszarsz mert még pirosaranypöttyök is díszítik az ízléses zsírosdeszkát, amivel nincs is gond, de ne akarják már beadni nekem, hogy magyarosch aratókaját eszek bazmeg. 

Kevi Böllértalálkozó

A böllértalálkozó picit kakukktojás a listában, mert itt a csapatok disznót vágnak, viszont annyira szervezetlen az egész, hogy hiába 12. alkalommal volt megtartva, egyszerűen olyan mintha csak elmennénk egy random faluba ahol véletlen mindenki épp disznót vág a faluban a kocsmából meg valami cimbalmos nyomja. Ez viszont legalább eredeti a többihez képest.

Lecsófesztivál Székesfehérvár

A Fehérvári Lecsófőző Vigasság szemtelen nyúlása a bajai halfőzőnek. A koronázóváros még arra sem vette a fáradtságot, hogy szlogent lecserélje, évtizedekig úgy hirdette magát, hogy a "Fehérvári lecsónak nincsen párja". A hozzá nem értés leginkább abban manifesztálódik, hogy reggel 7-kor kezdődik az egész és tíz órakor már zsűrizik a lecsót, de legalább délre az egész város hullarészeg. Lecsókirály és királynő természetesen itt is van. Hűdeeredeti. Külön felhívnám a figyelmet, hogy míg Baján 7 ezer forint a főzőhely, addig fehérváron 10 ezer forint fölött. A két esemény közti különbség pedig szavakkal leírhatatlan. 

Végszó

A fentieken kívül számtalan apróbb fesztivál lát évről évre napvilágot, a problémám az az egésszel, hogy mind egy sablonra készül. Valamilyen népiesch kaja, folktánc, gyerek rock'n'roll aztán este valami dáridó. A legundorítóbb dolog az egészben, hogy mindegyik úgy adja elő, mintha ők maguk fosták volna a kockásterítőre az egész spanyolviaszt, de újítani, másnak lenni egyik sem mer. Az öltönyükbe beizzadt városvezetőket pedig kínos nézni ahogy a zöldséget aprítják egy-egy fotó kedvéért, majd felmennek a színpadra és mosolyogva adják át a krumpli, lecsó vagy épp dödölle koronát az éppen aktuális győztesnek. 

Sokan fel sem fogják, hogy milyen undorítóan nehéz terhet rónak legjobb barátaikra, egy-egy habos-babos, selyemszalaggal áttekert esküvői meghívó átadásával együtt. 

Alig indult el a március, s a tavaszt bár még nem hozta el nekünk, de a turbékoló gerlepárok már most osztogatják a bézsszínű szalaggal futtatott, merített papírból készült esküvői meghívóit. Nem elég, hogy sokan még ezt személyesen is akarják átadni, hogy mindenféle lényegtelen esküvői dolgokkal fárasszanak engem egy kávé unalmas elszopogatása közben, de még tanácsot is kell adnom, hogy hogyan csinálják a lagzit. Nem könnyű az élete a régi pincéreknek ilyen téren, a család, a barátok, mindenkinek eszébe jutok, ha éppen egy tizenöt főnél nagyobb társaságot akarnak étterembe cibálni, mert hát ők EGYEDI esküvő(ballagást, keresztelőt, bérmálást, halotti tort) szeretnének. Jól kifaggatnak, hogy mire érdemes figyelni, meg mit tanácsolnék. Először is azt, hogy engem NE hívj meg. Mondom miért;

Ingyen taxinak nézel az esküvőszervezés időszakában

Esküvőkiállítás, ruhapróbák, cukrászdábajárás, éttermek végigjárása. Nem mondom, hogy egy-egy alkalommal nem segítek szívesen, de állandó partiszervező, seggedet cipeltető járatnak nézni engem kezd kicsit idegesíteni. A szégyenteljes alkudozásaid a vendéglősökkel pedig egyenesen kínos számomra. Légyszi, oldd meg egyedül. 

Vidéki rokonaidat velem akarod cipeltetni, rosszabb esetben nálam akarod elszállásolni

Oké, értem én, hogy Mancinéni a gyerkőcökkel, ha felér a keletibe akkor onnan nem feltétlen jó elmetrózni polgári szertartásig, onnan a templomba/zsinagógába, majd a lagziba. Viszont bármilyen hihetetlen, én is készülődök, s szeretném a megmaradt idegeimet letusolni, megborotválni, bepárfümözni főleg, hogy kiadtátok, hogy az esküvő a francia vintage stílusában lesz megtartva, ezért kéretik annak megfelelő szín és illatvilágot betartani. Jelentsen ez bármit is. 

Súlyos anyagi terhet rósz rám

Igen tudom, az esküvő neked is pénzbe kerül, a tonnányi felesleges egyszerhasználatos giccses dísztől kezdve, a menyasszonyi ruháig, a cipőig, a bugyiig, a tiarádig minden sok pénzbe kerül. Viszont az, hogy sunyi módon az ilyen költségeket rajtam akarod közvetve bevasalni, az már cink. Tudom-tudom, apu kifizeti a lagzi nagyrészét, vagy ha nem akkor a fapados kölcsön segít, de mindezek tudatában, hogy van pofád ráírni a meghívóra, hogy 

"ajándéknak itt vagyunk egymásnak, amit arra költenél tedd inkább borítékba".

Tudom, hogy ügyes vagy matekból. A közel száz fős lagzid 2 és 3 milla között lesz sacperkábé, amihez hozzájön a zenész, a vőfély, a fotós, a videós, a balmellbimbócsavargató és az autókölcsönző is. Mivel okos vagy és tudod, hogy a családod meg a barátaid nem rajtad fognak sóherkedni, ezért senki nem fog fejenkénti húsz rugónál kevesebbet adni. Nagyonmax néhány régi füves haverod, akiknek még most sincs rendes munkája, s az anyjukkal élnek így 30 felett is. Szóval fejenként minimum egy húszas, de tekintettel arra, hogy a közeli család úgysem tesz a borítékba párszáznál kevesebbet, a hozzám hasonló barátaid is legalább betolnak 40-50 rugót per fő, így mondhatni Te tisztán kaszálsz az esküvőn. Ezt a jogállamban csalásnak hívják. 

Megfejeled az anyagi és időbeli ráfordításomat egy legény/leánybúcsúval

Tegyük fel, hogy a Te/Párod/Családod iránti tiszteletből elmegyek az esküvődre. Nem elég, hogy szabadnapot veszek majd ki, de utazást, szállást, új öltönyt (vagy legalább ing-nyakkendő-zokni kombót) fogok venni, s az asszonynak kifizetem a méregdrága fodrászt és sminkest. Meg persze új ruhát. És cipőt. De te ezen felül az esküvő előtt egy vagy két héttel kitalálod, hogy legény/leánybúcsút is akarsz, aminek a szervezését rámbízod majd, azzal a címszóval, hogy LEPJELEK MEG! 

Aztán elkezdjük szervezni a kibaszott egyedi búcsúztatódat, ahol kikötöd, hogy ne legyen táncoslány/vetkőzősfiú, de ha tényleg nem lenne akkor szarrá lennél sértődve. Baszottdrágán limuzint kell bérelni, hogy egy órát karistoljon a körúton, miközben te a napfénytetőn kihajolva üvöltesz a népnek, nem fogod fel, vagy csak nem akarod, hogy senki le se szar, mert annyi ilyen tucatfigura fordul meg minden nap a bulinegyedben. Vásároljunk össze neked minden szart, amit eladhatsz majd, amiből majd MI inni fogunk. Faszalakú szívószál, faszalakú lufi, faszalakú párna, faszalakú műfasz. Mondjuk legalább előrevetíti a házasságod mindennapjait, mert szopni fogsz az biztos. Mivel gallyra iszod magad, ezekből a termékekből lófaszt nem adsz majd el, s kidobott pénzzé válik az egész, a piálásodat, belépőidet úgyis mi fizetjük, ahogy az utolsó pillanatban elkészített sablonos egyen pólót is fejenként öt rugóért. Számoljunk csak? Mindent egy főre lebontva, póló 5 rugó, limuzin 4 rugó, belépők 2,5 rugó, ajándékok 4 rugó, kurva 6 ezer; közel húszezer forintnál tartunk és még nem is ittunk egy kortyot sem! Ne értsd félre, nem sajnálom, egy lazább szerdán is elkúrok ennyit bulira. A gond abból fakad, hogy alkalmazkodni kell a hülyeségeidhez, az idióta kedvenc előadóidhoz, akiket rajtad kívül csak a szüleik lájkoltak a youtube-on. De mindet elnézném neked, mindet ha nem lennél olyan hisztis, amikor a kurva elé kerülsz. A látványos műbalhéd nem csupán átlátszó, de nevetséges is, főleg miután kihisztizted magad, hogy Te szereted a Kingát/Zolit, aztán két perc múlva már az előadó csupasz mellén tapadt a nyelved. Persze a bulika után jó fejek vagyunk, hazaviszünk, a párom közben telón adja az ívet, hogy a leendőbelid is ugyanolyan gázul viselkedik mint te, mert neki a másik oldalon kötelező a részvétel. Mondjuk ő nem állt meg a mellnyalogatásnál, ő konkrétan kúrt is a sztripperrel, de pszt! ez titok és tényleg, a jegyespáron kívül mindenki tudja. Love Forever!

Végszóként

Ha az esküvődben csupán azt látod, hogy gecinagyot bulikázzatok a jövendőbeliddel, ingyen hányhass meg kurvázhass, míg a haverjaid/barátnőid a segged fedezik, s a végén még keressetek is rajta, akkor légyszíves inkább ne hívj meg. Úgysem lesz olyan kaja amit szeretek, a korlátlan italfogyasztásban lévő pancsolt bort úgysem iszom meg, a rokonaidat fuvarozni, pláne elszállásolni pedig nem fogom. Ha ki akarsz rúgni a hámból szólj és limuzin és kurvák nélkül is megtehetjük, nem kell ehhez alkalom, ha pedig csak figyelemre vágysz járj el terápiára. Shalom!

Minden kis kőháznak megvan a saját maga története, hát még akkor, ha egy közel kétszáz főt leültetni tudó panziónak az étterméről van szó. "Miket nem láttak ezek a falak?!" - hallom még most is az öreg ősz hajú tulaj sok-sok évvel ezelőtti szavait, s akkor még gondolni sem mertem arra, hogy mi mindennek lesz majd tanúja az épület.

Az öreg Misi bá'-ra sokmindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem volt élelmes és szorgalmas. Felszolgálónak tanult, s ahogy kijött a szakképzőből, egyből el is kezdett dolgozni egy Balatonparti csárdában. Okos volt és dörzsölt, de kedves és humoros is, ami miatt igen gyorsan gyűjtögette a trinkgeld-et, s a főnökei is elégedettek voltak vele. Kálváriáját attól a mérföldkőtől ismerem pontosabban, hogy megnyitotta kocsmáját a szülői háztól nem messze, s szorgalmasan méregette a fröccsöt meg a rövidet, s szép lassan annyi pénzt harácsolt össze, hogy két utcával arrébb egy kétszintes családi házat átépített panziónak. Először hat szobával mentek, meg egy közel 70 főt leültetni tudó étteremmel. Az öreg elsőszülött lányáról nevezte el a birodalmat, amit takarosan gondoztak, s lett az évek során a város egy kedvelt helye. Közben a család is gyarapodott egy második leánnyal, a panzió pedig plusz harminc szobával. Az étterem egyfajta hagyományos szocreál vonal volt, egy személyben Hömbi szakács úrral, aki fontos része a történetnek. Szerencsétlen Hömbi egy elbaszott figura volt, jószívű, ügyes szakács, akinek az élete kimerült az étteremben. Hétfőn bement tízre, elment este tízkor és így telt ez a hét minden napján. Az év 365 napjából legalább 350-et dolgozott, a többit is csak azért nem, mert a városi focimeccsekre kijárt szotyizni, meg hát azért a sört is nagyon szerette, illetve kora tavasszal mindig tüdőgyulladást kapott, mert köldökig kigombolt galléros pólóban biriglizett mindig haza. Misi bá' és Hömbi fura szimbiózisban éltek, legkedveltebb elfoglaltságuk egymás szopatása volt, amiben az öreg csálinger mindig élen járt, de azért a szakácsot se kellett félteni, mert a kirántott viledától kezdve, a csavarkulccsal megöltöttt palacsintáig minden jutott a tányérba. Hömbi nagy hasú ember volt, de pechjére alacsony is, így ez jó szopatótéma volt az öreg kezében, egyszer például futóversenyt rendeztek a panzió előtti hosszú utcában. A tét egy rekesz sör volt, s mivel Misi bá' önnönmagát mindig úriembernek tartotta, így adott egy kétszáz méteres előnyt kollégájának, aki viszont égve a bizonyítási vágytól mindent bele akart adni. Ahogy a rajtjelzést leadó rózsapatronos pisztoly eldörrent Hömbi futott is, mintha csak az élete múlt volna rajta, az öreg meg majd behugyozott a röhögéstől, ahogy a százötven centis közel százkilós figura sprintelni próbált. A célban már vagy húsz perce lihegve fetrengett a Szakács úr, mire az öreg a röhögéstől visítva beért, s azt mondta, hogy basszameg ennyit megért. De játszottak még olyan gyerekes csínyek is mint az ajtóra tett vizesvödör, vagy az olajjal belocsolt kőlap, de a mentos-os kóla is nagy sikert futott be egy időben, mikor megmutattam az öregnek, hogy hogyan fűzze át cérnával a mentolos cukorkát úgy, hogy az csak a kupak nyitására essen bele az üdítőbe. Szóval szép kis idők voltak, s emellett fontosnak érzem elmondani, hogy a meló is ment. Hétvégente a városban legnagyobb befogadóképességű egységként száz fő feletti rendezvényeket láttunk el, sok szép élményt megérve, mint például nőnap, vagy céges buli, de amikor megbaszták a menyasszonyt is itt esett meg.

Közben az öreg Misi bá' felesége elhunyt, áldassék a neve, kivételes asszony volt, aki ténylegesen a jóságot, a kedvességet és a szeretetet vitte a család és a panzió alkalmazottai közé. Ezzel egy időben, s nem bizonyítottan okozataként az öreg elkezdett jobban is inni mint előtte szokott, mert hát jó vendéglős azért megkóstolja a portékát amit elad. Különös tekintettel volt például a Vilmoskörtére, mert a körte triviálisan élvezeti értékét hamar elvesztő darab, ennek tanúbizonyságaként gyorsan fogyó termék volt. A lányok közben naggyá cseperedtek, s hogy-hogy nem a feleség halálával, minden vagyon rájuk szállt. Aki volt vállalkozó az tudja miért, aki meg nem annak felesleges lenne most ezt magyaráznom. Hiába dolgozott le egy életet Misi bá' a birodalomért, jogilag semmi nem volt az övé. Ez eleinte nem is jelentett problémát főleg, hogy az öreg lelkiismeretesen dolgozott, de meg is itta azt amit megkívánt, ez viszont egyre kevésbé tetszett a csajoknak és ez évről évre nagyobb feszültséget is okozott. Hömbi személyében megértő társra lelt, hiszen ő is mondhatni a kezdetektől ott volt, együtt vészelték át a nehezebb időszakokat, átbeszélgetve a vendég nélküli délutánokat a söntésben egy jó sör társaságában. Ezek a szeánszok pedig egyre inkább zavarták a két lányt, de ami végérvényesen megváltoztatott mindent az az idősebb lány férjhezmenetele volt. A férfi szó se róla egyfajta adoniszként tündökölt a poros kisvárosos elszürkülő homályában, magas volt és jóképű emellett intelligens és jó humorú is, amelyet a rossz nyelvek szerint kompenzálásképp használt fel, hogy beházasodjon a tehetős családba. Hogy mi az igazság, sosem fog kiderülni, az viszont elrendeltetett, hogy az esküvő után minden megváltozott. A férj egyre inkább több dologba kívánt beleszólni, s egyre jobban hergelte ifjú aráját, hogy minél kevesebb hatalma legyen az apósnak. Szó szót, tett tettet követett, mire a helyzet annyira tarthatatlanná vált, hogy nyílt összeszólalkozások, fenyegetések és izzó légkör mindennapos volt. A fiatalabb leány barátja is beállt az összetűzésekbe természetesen a lányok pártján; az étterem vezetését el kell venni az apóstól, mert túl régimódi és sokat is iszik.

Egy családias hangulatú grillezés során ez a dolog addig fajult, hogy a fiatal lány barátja egy csavarhúzóval ment neki leendő apósának, ami végleg pontot tett az eseményekre, az öreg Misi bá' aki felépítette az egész birodalmat úgy döntött; elmegy. Sok holmija nem volt, egy kevés ruha, főleg fehér ingek, fekete mellények és szövetnadrágok, néhány farmer és pár szebb cipő alkotta mindazt. 

A hiánya hamar feltűnt a vendégkörnek, azok akik hosszú évek óta törzsvendégnek számítottak a hír hallatán elpártoltak, s a városban is hamar elterjedt a pletyka; az öreg kocsmáros Misi akit mindenki ismert és mindenki szeret, elment. Sokáig senki nem tudta hol is lehet pontosan, aztán kiderült, hogy nyáron az egyik jó hírű balatoni luxy hotelben kapott munkát egy régi barátságából kifolyólag, de mivel csak szezonális a dolog, őszre már ismét a városban volt. Akkor az egyik pékségben lett eladó, ami ténylegesen felhergelte a kedélyeket; mindenki aki ismerte a sztorit szolidaritásból is bojkottálta az éttermet, s vad pletykák indultak útnak, hogy az a nagyon tisztelt ember aki ennyit dolgozott, most csupán egy szaros lipótiban dobálja a kakaós csigákat. 

A lányok úgy döntöttek, hogy mivel a régi vendégek elmentek, itt az ideje az arculatváltásnak, új konyha kell, új személyzettel. Így lett hamar kirúgva a szakács is, s helyette pestről hívtak sztárséfet olyan havi fizetésért, amit Hömbi egy fél év alatt keresett meg addig, s mivel a sztárséf csak heti 5 napot volt hajlandó dolgozni, így váltótárs is kellett. Meg konyhai kisegítő. És pizzaszakács is. Az újhullám nem igazán jött át a szocreálhoz szokott kisváros lakóinak, így a mérleg egyre inkább veszteséget mutatott a megemelkedett bérek miatt. Hömbi közel annyira volt elkeseredve mint volt főnöke, mert nem igazán tudta, hogy most mit kéne csinálnia. Apja is egyszerű ember volt, középiskola után elkezdett dolgozni a bányában, s onnan is ment nyugdíjba. Valami hasonlót tervezett ő is, persze még húsz év hátra volt, de végig abban a hitben élt, hogy ő el van ott, szeretik és el is tudja látni a munkáját. Különlegesen lojális hozzáállása és kiemelkedő munkamorálja pedig még inkább mellette szólt, hiszen ki az a szakács manapság, aki vigyorogva dolgozza le az egész évet, kevesebb mint két hét szabadnappal. Persze próbálkozott, átment egy kis konyhára ahol csak kiszállítással foglalkoztak, de nagyon nehezen állt át arra, hogy elfogadja immár nem ő a konyhafőnök, s a minőség amit ő addig hozott, immár nem olyan fontos mint a darabszám. És Hömbi azon kívül, hogy csak nagyon nehezen tudott alkalmazkodni, legbelül hatalmas kín gyötörte. Igazságérzete nem hagyta nyugodni, hogy olyan emberek akik soha egy krumplit nem pucoltak meg az étteremért, csupán a születés és vér jogán tönkretehetik mindazt amit valahai főnökével együtt létrehoztak. 

A hivatalos kórházi jelentés szerint Hömbi az egészségtelen életmód, a sok stressz és a jelentős túlsúly okozta szívrohamba halt bele. Én azt mondom, hogy csak nem látta értelmét az életének, mert elárulva, kisemmizve érezte magát. Persze tévedhetek.

Az öreg Misi bá'-t, pedig senki nem látta évek óta. Állítólag Ausztriában csálinger. 

Az étterem bár még üzemel, több ingatlanos portálon fent van mint eladó, vagy kiadó. E történet ékes példája annak, hogy hogyan rombolnak le ifjabb generációk úgy életek munkáját, hogy közben még csak hosszútávú hasznuk sincs belőle. A történet igaz történet, egy részét sem itatja át költő túlzás és bárminemű egyezés a valósággal, nem véletlen műve. 

Szóval Hömbi, ha ezt olvasod tudd, hogy vagyunk páran akik gondolunk rád. <3

ui.: ha van hasonló élményetek toljátok kommentben

Ismerjétek meg Sándort, kinek élete tele volt szenvedéssel, nélkülözéssel és igazságtalansággal. Sándor született urunk 1963. évében, egy üveghegyen túli kis tyúkszaros faluban. Se túl szép, se túl eszes nem volt, így a kőműves szakiskolát sok kínlódással és tanárai részéről még több jóindulattal egy gyenge kettessel befejezte. Sándor minden nap ötórakor kelt, s tette mindezt azért, mert ötóra 25 perckor megállt a ház előtt Vendel bácsi, aki bevitte a közeli városba, ahol együtt dolgoztak egy kisebb építőipari cégnél. 1992-őt írunk. 

Az ébredés pillanatai után minden mozzanat, minden tett rituális pontossággal történt, az előző este bekészített kotyogós kávé, pontosan 5 óra 5 perckor már vígan pöfékelte az illatos kávégőzt, s közben Sándor kettő piros tüdőkarcolót, symphoniát is elszívott. Kávéja mellé egy kis unicumot töltött, hogy a bélmozgás rendben meginduljon, s 5 óra 8 perckor ennek tanúbizonyságaként, Sándor már a mellékhelyiségben székelt. Korabeli krónikák jegyzik, s a helyi szájhagyomány is igazolja, hogy az atomórát Sándor 5:08-as szarásához igazították, de a német vonatok menetrendjét biztosan. Állítólag csak egyszer késett, de az is azért, volt mert vendégségben voltak, s Sándor nem képes idegen helyen végezni nagydolgát, ezért praktikusan sose mennek sehova.

A vécézés utáni tisztálkodás, s öltözködés után, még ellenőrizte a vegyes tüzelésű kályhát,ha úgy volt rakott bele, s megindult az utcafront felé, ahová Vendel bácsi pontosan érkezett minden nap. A közeli város alig volt több mint tizenöt perc autóút, ám ezalatt Sándor és Vendel bá' a rabszolgatartó virginia teljes dohánykészletét füstté konvertálták, amely abban az időben még nem ment ritkaságszámba, ám egyszer egy rendőr megállította őket, de annyi füst szabadult ki az autóból a letekert ablakon keresztül, hogy gond nélkül továbbállhattak. Sándort ismerők szerint ez a jelenet ihlette a Horrora Akadva illetve a Fűre tépni szabad ikonikus jeleneteit. 

Sándor egyszerű ember volt, dolgozott, cigizett, ivott és hazament. A pénz nagyrészét rendben hazaadta, nem szórta el cseresznyére a kocsmában, sem rövidital, sem pedig nyerőgép formájában, ellenben a falu többi lakójával, így Sándor portája évről évre szépült, gyarapodott. Úgy ahogy Sándor tüdeje is a kátránnyal, s amikor a reggeli rituálékat egy norvég metálfesztivál teljes látogatóközönsége kísérte krákogással, Margit a Sándor neje nem engedett; el kell menni az orvoshoz. El is mentek, ahol az került megállapításra, hogy többet kéne mozogni, kevesebbet dohányozni és nyílt egy szauna a városban, hetente látogassa kétszer. Sándor be is tartott majdnem mindent, kivéve a több mozgást, meg a kevesebb cigizést, de a szaunába gondosan eljárt, heti kétszer. 

Már vagy három hónapja járt rendszeresen, mikor egy nagyobb társaság, afféle tehetősebb fickók magukhoz invitálták, hogy ne üljön már olyan messze. Aztán kiderült, hogy a díszmadarak a város különböző beruházócégeinek vezetői, sőt az egyik alpolgi is ott ült, meresztve hordóhasát. Tudniillik, a rendszerváltás után nemsokkal a szauna meg a szaunázás még igencsak úri dolognak számított, az egyszerű emberek nem is nagyon tudták mi az, s a helyet sem reklámozták túl, nehogy odajárjon minden vén szatyor, logó mellekkel, meg visítós kölykökkel. 

A társaság hamar összebarátkozott, s mikor kérdezték, hogy Sándor miből él, ő csak piromkodva ködösített; az építőipar.

Teltek a hónapok, Sándor már heti háromszor járt szaunába, kevesebbet ivott, s egyre nagyobb cimbiségbe került az ott öblösen harsogó figurákkal. Irígykedve figyelte azok drága óráit, vastag láncait és nyugati autóit, amelyekkel jártak, s szégyenkezve tekintett saját anyagi helyzetére. Persze Döbrögiék sem voltak hülyék, pontosan tudták, hogy Sándor micsoda szerencsétlen flótás, aki csóró is mint a picsa, de lehetőségként tekintettek rá, hiszen a rendszerváltás adta lehetőségeket meglovagolni akarták, nem pedig keseregni rajtuk. Így hát összedugták a fejüket, s arra jutottak, hogy főhősünknek munkát ajánlanak abban a cégben, amelynek alapítási papírján még a tinta sem száradt meg, s nem kisebb feladattal mint ügyvezető igazgató. Nem kell semmit csinálni, csak kijárni az építkezésekre megnézni, hogy minden rendben megy, simaügy. 

Sándor az évek alatt visszafogottan élt, s most, hogy pénz állt a házhoz, sem akart hirtelen feltűnösködni, ráépítettek a családi házra, szebb bútorok lettek, színestévé, nagytévé, még egy skoda is belefért, de azért nem szórta két kézzel a pénzt. Margit csodálta ura eszét, s szorgalmát, ezért felmondott a postán ahol addig dolgozott, s szép ruhákat véve, a városban kezdett flangálni, sőt még konditerembe is eljárt, hogy a két csöppség kihordása utána hurkákat eltüntesse a hasáról. 

Közben a beszerzések egyre sikeresebbek lettek, sőt már a város főterét jelentő húgyszagú placc felújítását is Sándor kapta, aki az akkoriban menőnek számító négyzet alakú betonjárólapok helyett inkább vörös térkövet vizionált az amúgy közel háromezer négyzetméteres térre, amelynek látványtervét egy otthonteremtő magazin egyik lapjából vágta ki, de a vezetőségnek bejött. A térkő amúgy is drágább a betonlapnál, és hát a visszacsatolandó tíz százalék annál jobb. 

Így lett a városnak műgipsz-es szökőkútja, márványlapos parkja és modern a szocreál építészeti stílusoktól eltérő parkolóháza is. Sándor már-már kora Mészáros Lőrinceként csak nyerte a tendereket, s fizetett mindenkinek mint a katonatiszt, persze közben építgette a kapcsolatait is. 

A Bildenberg csoportnál is gonoszabb kapitalista csoport, a szanuás társak kezeiket dörzsölték, hogy minden flottul megy, s mivel minden ügymenet Sándor nevén futott, így meg akarták jutalmazni a jó szolgálatért, ezért egy két hétre szóló áll inklúzív görög utazásra fizették be az egész családdal együtt. Sándor persze inkább maradt volna itthon, de akart egy kicsit veretni a rokonok előtt, így végül belement, s egy kellemes kis júniusi reggelen, beautóztak csomagokkal a közeli városba, hogy az utazási iroda elé meghirdetett 8:00 -ás buszinduláshoz még időben csatlakozzanak. 

Az első nap, ami az utazással telt, azon kívül, hogy unalmas; eseménytelen volt, de a második nap mindent kárpótolt. Meleg tiszta tengervíz, homokos strand, sehol semmi balatonos mocsaras pocsolya, kezdett beindulni az egész család, ám a boldogság csak másnap reggel 5:08 percig tartott, mikor a szokásos krákogással egybekötött köhögés mellett, most visítás, nyüszörgés és kínlódás hangjaira ébredt a család. Miva' Sándorom? Baj van? Meghajtott az a fura túróssajt? Lófaszt hajtott meg Margit -válaszolta immáron Sándor a budiból, de bárcsak meghajtott vóna, mer' semmi nem akar kigyünni. 

Közel egy óra keserves próbálkozás után Sándor feladta, s a következő napot, már célzottan olyan ételek elfogyasztásával töltötte, amelyek köztudottan hashajtó hatásúak. Így lett az ebéd tejfölös kenyér, kefírrel, az uzsonna kiwi, naranccsal és tejföllel, a vacsora pedig bab, feta sajt és tejföl. A kívánt eredmény viszont másnap reggel 5:08-kor sem mutatkozott, ellenben Sándor keserves nyögéseivel, amelyekre a szomszéd apartmanból már falonkopogással válaszoltak. A következő két nap hasonlóan telt el, ám míg a gyerekek vígan pancsoltak, Sándor csak hatalmasra puffadt hassal feküdt a tengerparton, s hashajtó pirulákkal kevert, hashajtó lekvárt majszolt, hogy hátha, de az ötödik nap reggelén mikor nagy erőlködésében letépte a wc falra felfúrt kapaszkodót, úgy döntött, hogy vége, indulás haza. Persze volt nagy felforgás az utazási iroda részéről, hogy a csoport busza nem taxi, de megfelelő ellenszolgáltatással az idegenvezető és a söfőr is meggyőzhető volt, hogy a tervezett kirándulás helyett szabad program legyen, így egy kanyarral a sofőr visszavitte őket. A Magyar határ átlépése után Sándort egyre jobban feszítette alfele, így minden benzinkúton megálltak, de sajnos az isteni sugallat nem érkezett, így araszoltak faluról falura, pihenőhelyről, pihenőhelyre, s szívott el a kétórás hazaúton másfél doboz symphoniát. A hazaérkezés pillanatának tragikomikus csúcsjelenete a buszból rohanó Sándor látványa volt, aki feltépte a bejárati ajtót, s faülőkés illemhelyére telepedve végre kiengedhette magából mindazt, mi közel egy hete szúrja a szívét. 

Azóta a szájhagyomány már nem csak az 5:08 percről tart eposzi regéket, de az is bizonyossá vált, hogy Sándor csak otthon tud szarni. 

az elbeszélés megtörtént esemény, bárminemű egyezés a valósággal egyáltalán nem a véletlen műve

Aztakúrva és basszamegabüdösrossebb szavak, mutáció és kombinációi hagyták el szárazra repedt ajkamat azon a pénteki éjszakán amikor a prága egyik belvárosi bárjában ülve a hatodik sör után azon gondolkoztam, hogy csupán az érzékeim csalnak meg, vagy körülöttem mindenki vak.

Egyszerű hétvégének indult, s nem igazán sejtettem, hogy a címben tárgyalt élményekkel térek haza pirospaprikával megszórt hazánkba. Négy napot töltöttem Prágában pár hete és ki voltam éhezve az új dolgokra, élményekre azt viszont nem vártam, hogy a pedofilok mekkájába csöppenek. Miután a kötelező látnivalókat letudtuk, párommal beültünk egy Karaoke bárba, egész konkrétan a Poison Rock Karaoke Cocktail Bar-ba, hogy beverjünk pár sört és nézzük ahogy thai turistalányok, seggrészegen üvöltik a bonjovitól az iccmájlájfot. A kiszolgálás kellemes volt, a sör pedig hideg és finom. A magam részéről még néztem volna a magukat produkáló, szoknyájukat direkt feldobáló lányokat, a szar kiejtés sem zavart, de már hajnalhoz közel voltunk, fáradtak is voltunk, így útba vettük a szállásunkat, de mivel tetszett a hely, biztosak voltunk abban, hogy ittlétünk alatt még visszatérünk.

Másnap egy helyi ismerőssel mentünk olyan helyekre amik a turisták elől rejtve maradnak, ezek részletivel nem is untatnék senkit, hiszen a felfedezés öröme és tapasztalata sosem írható le úgy igazán, az viszont már annál inkább, hogy a kevésbé frekventált helyeken egyre több fura párost láttunk. Ötvenes pocakos figura, húszéves emónak öltözött gyerekkel kézenfogva. Öltönyös, kinyalt, kéjencfejű fickó, egy nálad minimum tizenöt évvel fiatalabb sráccal akinek hatalmas, lila mokka van a bal szeme alatt. Fura volt. 

Szépen telt az este, minden jól is alakult, s úgy döntöttünk, hogy már együtt visszamegyünk a Poisonba, beszélgetünk, piálunk ha úgy alakul akkor még énekelünk is, de ami ott fogadott, arra már tényleg nem voltak szavak. 

Egy alig tizenötéves vékony, nyüzüge fiúcska énekelt Rihannát, ami már eleve fura este 11-kor, ám az, hogy a dal végén egyedül egy kopasz, pocakos, fickó tapsolt, az végképp kétségekre adott okot. Először csak azt hittem, hogy elvált apuka, láthatáson próbál jófej lenni a fiával, de folytonos vállsimogatás, majd később combra csúsztatott húsos ujjak hamar realizálták bennem, hogy itt szó sincs apa-fia programról;

ez a csávó konkrétan a szeretője lehet.

Ki is mentem az utcafrontra cigizni, ahová alig pár perccel később ők is követtek. A fiatal srácot az idős megkínálta cigivel, sőt mi több hármat is elszívott zsinórban. Oké cigizni nálunk is cigiznek a tinik, nincs ezen semmi meglepő, de ahogy a cigaretta szájbaillesztése során az idősebb megnyalta a szájat szélét és sokatmondó kéjes mosollyal bámulta a fiatalt, az már nálam is kibaszta a biztosítékot. Azonnal visszamentem az ismerősünkhöz, aki helyi állampolgár, s kérdeztem, hogy mi a fasz van itt, mert ez nem normális az biztos.

Ő elmondta nekem, hogy Prágában rengeteg olyan utcagyerek él, akik meleg prostituáltként élik a mindennapjaikat, de amit én láttam az több, mert valószínű konkrét kitartott kapcsolat lehet, amelyben az idősebb férfi folyamatosan ellátja a kissrácot. Kérdeztem, hogy tán' nem kéne hívni a rendőrséget? Ő csak lepisszegett, hogy egyrészt nem foglalkoznak velük, másrészt viszonylag elfogadott szituációról beszélünk, mert míg az ilyen fiatalok akár utcai, akár folyamatos prostitúcióban vesznek részt, addig sem lopnak az utcán és ez bárhogy is vesszük egyéni döntés kérdése. Én nem tudom, hogy mások, hogy vannak vele de ha én ilyet látok Magyarországon, első ízben baszom rá az asztalt a pedofil buzijára, de itt szó sem volt ilyenről. Közben csak gyűlt a nép a helyen, mindenki ivott, énekelt és jól érezte magát, s közben a fiatal srác minden fél órában énekelt egyet, amit a közönség immáron kedélyesen fogadott, tapsolt és ujjongott. A lelkesedés csak akkor tört meg egy pillanat töredékéig, amíg mindenkinek jó mélyen az agyába nem vésődött, hogy ki mellé is ül le, akkor szimplán elfordították a fejüket. Nem bírtam tovább és megkérdeztem a pultosokat is, hogy esetleg nem kívánnak tenni valamit, vagy most mi a fasz van, de lehűtöttek, hogy ez tök normális és amúgyse nagyon ugráljak, mert a csávó valami helyi pénzesmenő akinek nem fog gondot okozni, ha rám kell hívni néhány gorillát, hogy elintézzék a valagamat. 

Utolsó erőmmel még végignéztem a fiatal srácon, láttam ahogy minden simogatás alatt megfeszül a combja és a karja, összeszorított szájával, erőltetetten pártfogójára mosolyog, s újabb rövidet kér, miközben még egy számot választ a karaokefüzetből. 

Rohadjon meg az összes baszatlan picsa, akik azért hisztériáznak minden év szentestéjétől vízkeresztig, hogy tiltsák be a petárdázást, tűzijátékot meg úgy kábé a levegővételt is. Egy jóérzésű ember sem képes úgy kettőt görgetni a facebookon, hogy ne találkozna olyan képpel, szöveges poszttal vagy élőzéssel, hogy ne petárdázzatok, mert a kutyák megijednek. A dolog annyira felbolygatja a közvéleményt, hogy idén még a fidesz propagandája is beizzította az ultimate, sok megosztást hozó aduászt egy szomorú németjuhász képében. 

Igen, a nemzeti giccsparádéba már a kormánypárt is beszállt, de néhány központi lájk és facebook aktivitáson kívül ez a kép semmit nem ér. Sőt mi több szerintem baszott képmutató, de mindegy is. 

Én speciel a sok baszatlan kurvától kapok instant agyfaszt, akik frusztrált agresszív posztokkal adják a jónép tudtára, hogy a petárdázástól az ő kutyájuk félni fog, sőt mi több még petíciót is gyártottak, amit ritka igénytelenséggel pakoltak össze pontról, pontra, slendrián megfogalmazásából tökéletesen látszik, hogy impulzusírás. Alapjáraton azt gondolom, hogy ha valaki felelősséget vállal egy primitív ösztönlényért, ami lehet kutya, macska, csecsemő vagy nyugdíjas, az alapjáraton készüljön fel arra, hogy bizonyos óvintézkedéseket meg kell tennie, mert a világ már 7,5 mrd emberből áll és szép dolog a safe-space csak éppen nem gondolom, hogy tekintettel kell lennem mindenkire. Én speciel nem petárdázok és nem is lövök fel tűzijátékot, mert nem köt le, nem látom értelmét és tulajdonképpen hülyeségnek is tartom. Azzal teljes mértékben tudok azonosulni, ha valaki mondjuk az augusztus 20.-ai fővárosi tűzijátékot akarja forrásaiban más helyre összpontosítani, mert az a 175 millió forint arra a húsz percre igencsak arcos összeg. Közpénzből ilyen mókára úgy gondolom, hogy nem feltétlen kell pénzt szórni, de hát végülis ki vagyok én, hogy ilyeneket szabályozzak.

"..but what do i know i'm just another shit-faced irishman..."

A lényeg az, hogy értelmes (?) lényként kibaszott dühítő a sok megmondóember, ahogy facebookról rinyál. Sőt a magát erősebbnek gondolók (jellemzően egyedülálló, elhízott nők) még azt is kilátásba helyezi, hogy majd a seggembe dugják fel a petárda nem égő végét. Az egyén felelősségtudata ebben az esetben szinte kizárólag abból áll, hogy telekürtöli a szosölmédiát azzal, hogy a petárdázás rossz, vakságot, végtagvesztést, halláskárosdoást, down szindrómát, impotenciát okoz, de a saját kutyájára, macskájára, fattyára vagy nyuggerjára nem figyel oda. Alap érvei, hogy a csecsemő megijed, a nyugdíjas megijed, a kutya megijed sőt meg is szökik. Ezzel ellentétben az igazság az az, hogy a csecsemő egy megfelelően hangszigetelt szobában esetlegesen zene mellett semmit nem fog érzékelni belőle (ha csak nem vagy olyan gyökér, hogy beviszed az utcabálra), a nyugdíjas rosszabb esetben géppuska hangot is hallott, a sas kabaré mellett simán belefér. A macskák valamiért jól bírják a dolgot, de a kutyák valóban megijedhetnek. Ha csak nem vagy szar gazdája, akkor a megfelelő óvintézkedéseket megteheted, minthogy időben bezárod és nem a kertbe. Egy rémült állat a saját testi épségét sem kímélve szakítja át a drótkerítést, vagy ugrik át a kovácsoltvas kertkapun, aminek a tetején hegyes gúlák jelzik igénytelenségedet. A kutyát be lehet vinni a lakásba, az állatorvosnál lehet nyugtatót is venni, sőt mi több fel is lehet készíteni a váratlan nagy zajra. A kutyák (nem csak a vadászatra tartott fajták) ösztönösen képesek kiszűrni a számukra veszélytelen zajforrásokat, ám ha nem tudják, hogy a hirtelen élesen hangos zaj, honnan jött persze, hogy rémültek lesznek. Egy kölyökkutyát akár a teljesen veszélytelen gyerekpetárdával is hozzá lehet szoktatni ahhoz, hogy ne féljen a robbanás zajától, de egy középkorú félős ebet sem lehetetlen. A kulcs az, hogy foglalkozzál vele. 

Hányni tudok attól a képmutatástól, amit most így szilveszter után a már fent említett csoportosulások megengednek maguknak; halott állatokkal érvelve próbálnak hatni a másikra, hogy "ez a kutya még élne ha nem petárdáztál volna". Nem bazmeg, az a kutya azért halt meg, mert a gazdája baszott se rá. Ha holnap beigazolódik a kormány uszítása és soros györgy feliratos pólóban vonuló migránsok hada támadja meg a nemzeti identitásukat féltve őrző falvakat, a gépkarabély ropogásától a kutyák ugyanúgy meg fognak ijedni, s el fognak szökni. S elárulok egy titkot. A gépkarabély ráadásul illegális is. 

A nemzeti identitásról jut eszembe, az megvan, hogy a magyar csikósok az újévet karikás ostor csattogtatásával, az asszonyok meg kereplővel ünnepelték? Azt tudod, hogy a karikás ostor nagyobbat szól mint két petárda összekötve? Just sayin.

Mindent összevetve a borzasztó tilcsukbe nyuggermentalitás megint győzőtt, legalábbis közvélemény szinten. Az senkinek sem jut eszébe, hogy azalatt a bő pár évtized alatt, amíg lakossági szinten valóban tiltva volt mindennemű látvány pirotechnikai eszköz, addig is nagyüzemben ment a petárdázás. Én 12 éves sem voltam, amikor gond nélkül tudtam vásárolni zöld színű, robbanórudakat. Pedig most már facebook és házhoz szállítás is van. 

Visszatérve a petícióra; átgondolatlan, buta és az egyén felelősségét másra hárító emberek csoportosulása, ami betiltana mindent amivel ő nem ért egyet. 

Különdíj jár a köcsögdéménynek, aki évek óta hirdeti azon nagyszerű igéjét, hogy aki olyat csinál ami neki nem tetszik, annak egyszerűen kicsi a fasza. Valóban így kell észérvekkel hatni a jellemzően kiforratlan, lázadó és/vagy kamasz arcokra. 

A petíció kitalálójának a Csendes Többségnek ezúton is gratulálok, házmester ország hátárán, az újév küszöbén. 

A blog kezdete óta, mindig megpróbálok valami kis kacagtató csokrot gyűjteni év végére, ám nem szeretném, hogy egysíkú legyen, így mindig más tematika szerint. Idén a legjobb kommentekből fűzök egy bejegyzést, ha szükséges akkor magyarázattal. 

Sörteszt

Igaz nem 2017, hanem még 16, de annyira menő, hogy muszáj betenni. A nagy Magyar kézműves sör teszt, sok ízben osztotta meg a közösséget, viszont ami számomra kifejezetten jóleső élmény volt, az a kézműves sörök 4chan szintű trollbarlangjában keletkező hozzászólás volt:

Magyarázat se kell, velem nem egyetértő emberektől ilyen véleményt kapni bitang jó érzés.

BalatonSound

A minden évben kihagyhatatlan BalatonSound idén is komoly része volt a blognak, a 10 jótanács BalatonSound-ra lányoknak, nagy port kavart. Az enelcétől, a legtöbb feminista (vicc)blogig mindenki riposztolt, s az ezekre válaszként írt Nyílt levél a 444-nek és a Tisztelt fanyalgóknak című írás alá kaptam egy olyan kommentet, amire mai napig büszke vagyok:

Mikor maga Árpa Attila kommentel a posztodhoz.

Plusz volt még itt egy erős WTF szituáció, amikor a 444 betalált, így nézett ki a főoldaluk:

Hát igen, a legjobb sztorikat az élet gyártja.

És végül egy kedves párbeszéd

 Idén még jövök eccer legalább, addig is csáó, menjetek piát venni szilveszterre. 

Bár csak egy nappal ért véget a karácsony, s szerintem sokan fellélegeztek, hogy vége, de az biztos, hogy legjobban én örülök. Mondhatni az a fajta giccsbeöltöztetett foscunami amit november közepe óta kénytelen vagyok elviselni, tovatűnni látszik, s ha minden jól megy 11 hónap boldogság vár. Vagy nem?

A kábítószer dealerek legnagyobb forgalmát nem minden esetben a brutál hájperszpészek, meg koróafterok okozzák, sokkal inkább a karácsony. Bárhogy számolom, felnőtt az a generáció, akik a 90-es évek elején három napig pörögtek rave partikon pár szem bogyótól, akik még igazi speed-et inhaláltak, s az eki fénykorát úgy igazán átélték. Bigottság azt gondolni, hogy ezek az emberek megrekedt ezen a szinten, s biztosan vannak páran, de a nagy többség kinőtte a cuccospartis életmódot, s családot alapítva élik az átlagember mindennapjait. Egy dolog van ami megkülönbözteti őket a többiektől, az pedig az, hogy ha úgy adódik, akkor nem restek kábítószerhez nyúlni. És az adventi időszakot nagyon sokan bőséges fű, speed és pénztárcától függően kokain társaságában töltik. 

Az én karácsonyom

Sosem titkoltam, hogy gyűlölöm a karácsonyt. Ennek számtalan oka van, kezdve a mesterségesen gerjesztett vásárlási láztól, a képmutató embereken át az egyént körülvevő, önnönhibáján kívüli stresszfaktor miatt. Persze nem beszélhetek mindenki nevében, de a nagy átlag, ha csak nem menekül el november közepétől december 26.-ig valami lakatlan szigetre, esetleg nem kezd el ipari mértékben narkózni, akkor majdnem biztos az esélye annak, hogy a közeg amiben van szép lassan de megőrjíti. Tíz deka akciós parizert nem lehet vásárolni giccses karácsonyi kiegészítők látványa nélkül és a buszon, az utcán, a rádióban, a tévében, az interneten, de még a sétáló gyerekek torkából is karácsonyi muzsikák csendülnek fel. Ez még a kibírható kategória, aztán jönnek a különböző szorzók mint a tipszmikszben, s a lehúzós forraltboros bódék látványa november végétől kezdi az egyszeri, amúgy jóindulatú emberből kihozni azt a fajta pszichopatát aki baltával majd jól feldarabolja a feleségét a negyedik gyertyagyújtás alkalmával. 

Én nem daraboltam fel soha senkit, azt sem mondom, hogy közel álltam hozzá, de néha kezdem elveszteni a tényleges jóindulatomat, amikor megállok egy percre a tömegben és egyszerűen képtelen vagyok összerakni az információt, mert annyira szürreális jeleneteket vélek felfedezni az orrom előtt, hogy már majdnem elhiszem, hogy én is valamilyen hallucinogén hatása alatt vagyok. 

Az első sokk akkor ér, amikor a plázákban meglátom a koszos kabátokban, taknyukat szívó gyerkőcök arcát, ahogy kétségbeesetten igyekeznek olyan arcot magukra erőltetni, hogy az alkoholizmus tüneteit produkáló szintén koszos, ám márkás kabátban lévő édesanyjuk megvegye nekik azt a kacatot amire vágynak. A vásárlás pillanata után a szülő arca torzul, rájön, hogy a háromszor kétezer forintos kacat erőteljesen nyírbálja az amúgy is szűkös családi költségvetést, s mogorván a buszpályaudvar felé indítja a kissrácokat, akik úgy néznek mint Neo a mátrixban, mert tudják, hogy valami nem oké, valami nem jó, s már az ajándéknak sem igazán tudnak úgy örülni. 

Messzire se kell menni, elég ha csak a fotocellás ajtó felé igyekvő hányattatott sorsú család után pillantunk, s máris látjuk a designerreplika göncökbe öltözött pávagyerekeket, bokavillantó répanadrágban, amint éppen azon tanakodnak, hogy a sztárvÁrsz után a lírojban, vagy a sztárbákszban költsenek el úgy húsz rugót, hogy annak egy egy pillanatát sem élvezik, ám az abból közvetetten begyűjtött instalájkokat annál inkább. 

Mellettük egy műszempillás csaj próbál feltűnésmentesen félig kiabálós, érzelmi zsarolóst eljátszani a pasijával, hogy az új fehér cipőjéhez feltétlen szükség van egy átlagfizetés árába kerülő kabátra és táskára. Szerencsétlen faszi pedig teret enged a féktelen költekezésnek, addig sincs baszogatva. Gondolatban eljátszik a lehetőséggel, hogy ha ennyit beleáldozott a karácsonyba, talán otthon bejátszik egy őrülten perverz este, de mire csippan a paypass, addigra legbelül már nagyon jól tudja, hogy maximum egy balkézben lenémított okostelós, wc-ben recskázós aktus marad. 

Közvetlen mögöttük a sorban, egy jól szituált férfi, kellemes nővel az oldalán teszi a pultra a cípősdobozt, aminek tartalmát aszerint választották meg, hogy rá sem pillantottak az árcédulára. Mélységesen lenézik a körülöttük állókat, s ha tehetik csak a plafont nézik, nehogy rájuk ragadjon valami pronyóság. A férfi a régi rendszer szülötte, a modernizációt csak nyűgnek tartja, ezért dombornyomott kártyáját csak egyszer használja egy hónapban, mikor levesz vele fél misit, aztán a húszasokat számolatlanul következő ATM látogatásig, ugyanabban a barna színű megkopott bőrpénztárcában tartja. Kamasz fia legnagyobb örömére. 

Az üzlet előtt egy fiatal csinos lány áll, ő azt a negyvenezres kabátot szeretné a háendemből, ő már akár seggbőlszájba is engedné a párjának ha megkapná, ám a fiújának csak egy húszasa van ajándékra, az is rezsicsekkekből, cigi és kosztpénzből lefaragva. A nagymutter úgyis borítékot ad, majd abból pótolja, ám a kabát ára még így sem jön össze.

Az elektronikai bolt előtt kígyózó sorok állnak, a hordóhasú negyvenes cigány faszi, az egész purdéval a háta mögött várja a hitelügyintéző jóváhagyását arra a lapostévére ami kisebb vidéki városok moziját is kiszolgálná, közben a népes család összefogdoz, elburogat minden szir-szart, s jó esetben egyetlen apróság sem marad véletlenül valamelyik zsebében. 

A sorban előttem álló rozzant külsejű házaspár, fejhangon számolja a providenttől kapott gyorskölcsönt, tévé a családnak, xbox a gyerekeknek, dolcsegusztú a nagynéninek és pikkpakk két kiló volt nincs. A nő óvatosan megkérdezi, hogy nem lenne célszerű inkább a másik, olcsóbb tévét választani, hiszen a harminc rugós árkülönbözet mellett tudnának télicipőt is venni a gyerekeknek, a kis ábelé már teljesen szakadt, de az öreg lepisszegi, hogy +5 col képátmérőért ábelke igazán kibírhat még egy telet a jelenlegiben, ha majd betölti a kállofdátit amúgysem akar kimenni a hóba. Az asszony még bepróbálkozik azzal, hogy de hát iskolába is kell járnia valamiben a gyereknek, de szavai elvesznek az embermassza között.

Ahogy halad előre a sor, egy tizennégy év körüli kislány toporzékol a szüleivel, amiért csak iphone 6-ot kap, nem érti miért nem képesek a begyepesedett faszfej szülei megvenni az újat, eleve részletre veszik, most nem kibaszottul kurvára mindegy, hogy havi 7 vagy 10 ezret fizetnek majd? 

Menekülni próbálok, de mindenhol hatalmas dobozt cipelő, savanyú arcú emberek jönnek szembe velem, az örömnek szikrája sem látszódik az arcukon, ahogy hordják ki a fizetésük sokszorosába kerülő, egy évet jó ha túlélő holmikat. A posta mellett elhaladva tisztán hallható a zöldruhás emberek sípoló tüdeje. A nyugdíjasok már-már forradalmi hangulatban követelik az erzsébet utalványukat, a fiatalabbak pedig a hónapok óta megrendelt, a postán elkallódott csomagjaikat akarják. Ami különlegesség teszi az összképet az a mindenki mindenki ellen érzés, hiszen minden résztvevő teljesen meg van győződve arról, hogy az ő ügye fontosabb a másikénál. 

Kimenekülök a latyaktól csúszós csempéken keresztül az épületből, próbálom a külső ingereket elfojtani, de nem megy, mert máris egy tizenéves srácot találok a zsebemben kotorászva, ahogy rámarkolok az alkarjára hatalmasat húz rajtam és elszalad. Minő szerencse, hogy taknyoszsepin kívül mást nem tartok kabátzsebben. Egy kis faház felé veszem az irányt, amely hívogatóan csábít magához. Nagy neonszínekkel árulja készletét; "az ország legjobb forraltbora 2016-ban". Kérek egyet, de nem aszaltszilvával, hanem plussz rummal, hátha picit megnyugtat, de hat réteg melegítőt és rózsaszín fülvédőt hordó középkorú eladónő 10 helyett 5ből akar visszaadni. Mire hajlandó lesz a helyes összeget visszaszolgáltatni, már a bor sem ízlik annyira, s inkább elvonulok jó messzire, mert ebben a tömegben már cigire sem merek gyújtani, közben pedig azon gondolkodom, hogy kit tudnék felhívni, hogy szerezzen nekem valamilyen amfetamin származékot. Mire hazaérek elvetem a gondolatot és gyermeki vágyakozással gondolok arra, hogy milyen jó lenne mocsokmód bebaszni. 

Felmegyek a Facebookra és erőteljesen el kell kezdenem gondolkodni, hogy a narkózás csak vágyálom volt, vagy tényleg felszívtam pár csíkot, s három nap kiesett, mert a hírfolyamomban minden második ember karácsonyfát posztol, meg karácsonyi jókívánságokat. De nem, a dátum rendben van, egyszerűen csak a sok suta nem bírta ki már ezt a 72 órát, s néhány lájkért cserébe szellemi igénytelenségüket palléroztatják. Az egyik dagadt picsa képe alá valaki odakommenteli viccesen, hogy 'és szenteste mit fogsz csinálni? tojást festeni?' erre az eszméletlenül kiakad és mindenki foglalkozzon a saját dolgával, ha nem tetszik nem kell nézni. 

A háttérben karácsonyi zene hallatszik, az utcáról szűrődik be. November közepe óta szól, ugyanaz a cd végtelenítve. Ezt az ember különböző fázisokon keresztül éli meg. Az első mikor felcsendül az először. Ez a szomorú beletörődés. Két napig még viszonylag tűrhető, majd a harmadik naptól elkezdi az ember fülét irritálni. Az első hét végére hozzászokik az ember, s mintha egy virtuális hangsáv lenne, az agy kiszűri. De ilyenkor cd-t cserélnek és kezdődik minden elölről. Néha éjszaka is aktív státuszon hagyják a muzsikát ami annak fényében különösen szopás, hogy a jégszívet nem demjén, hanem valami magas hangú nő vonyítja, de úgy mintha síkosító nélkül basznák seggbe. Mikor harmadik éjszaka is erre kelek, kényszeredetten magamra öltöm a párom rózsaszín plüss hálóingét, s papucsban lebattyogok a rusztikus hatású kandelláberekre erősített hangfalhoz, hogy kihúzzam belőle zsinórt, az ideig óráig megnyugvást jelent. Kellett volna speedet rendelni basszameg. 

És összességében ez a folyamat három héten keresztül ismétli önmagát. Sokáig nem tudtam magamban megfogalmazni, hogy miért utálom az adventi időszakot, meg úgy összességében a karácsonyt, de az, hogy olyan végletekkel lehet találkozni a dzsentrifikált környezetben is, amely ténylegesen autentikus ám mégis szürreális képet mutat a világról az számomra igen nehéz. Voltam már szegény ember és voltam gazdag. Nem feltétlen akarom azt állítani, hogy mindent tudok a nehéz helyzetekről, de tudom értékelni a pénz fogalmát, valós értékét a mögötte lévő munkát. A karácsony a tapasztalataim szerint mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, legyen szó vásárlásról, tömegről vagy csak egy karácsonyi vacsiról. Olvasgatom a sok képmutató politikus adventi gondolatait, ahol magasztos dolgokról beszélnek, szeretetről, elfogadásról, a család szentségéről meg mindenféle megfoghatatlan dologról, s már ki se kell menni az utcára, hogy ennek mind a teljesen ellenkezőjét lássam. Nem szomorúnak érzem magam ilyenkor, hanem dühösnek mert tehetetlen vagyok. Ilyenkor tudnám úgy igazán leköpni a szabópétereket, akik instant megoldást hirdetnek, csak menjünk el a motivációs tréningre húszezerér', de az olyan tanácsaikkal, hogy ha ültetünk egy magot, már jobbá tesszük a világot, még segget törölni sem érdemes. 

Napok óta próbálom befejezni ezt a posztot, hogy kellően lírai, erős befejezéssel zárjak, de mire egyik gondolat utat tör, az előző elvész. A karácsony, nem azért szar, mert én rosszul érzem magam, hanem mert fókuszba állítja korunk sok szociológiai problémáját, s azok akik ezeket érzékelik akaratlanul is szarul fogják érezni magukat. Oda lehet menni a szegényhez, adni neki pénzt, hogy meglegyen a napi betevője, de komoly változást nem érsz el. Lehet a facebookon lájkra váltott felhívást közzétenni, hogy a megunt szar gönceidet, amiket tulajdonképpen csak azért nem dobtál ki mert eddig lusta voltál (vagy mert senki nem vitte el az adok-veszek csoportokból), most odaadnád olyannak aki rászorul, ettől még nem leszel szent, max néhány birka haverod szerint. Az év 365 napból áll, a decemberben nyilván hatásvadász jótékonykodásod pedig nem fogja a másik 11 hónap pronyóságait a zon a szimbolikus mérlegen ellensúlyozni. 

Azért fogy karácsony környékén kegyetlenül sok narkó, mert sok olyan ember van, aki vagy tudatosan, vagy tudat alatt nem akarja észrevenni azt a csípős, langymeleg fostengert amiben vagyunk. Ezt lehet gyávaságnak, vagy akár tökösségnek is felfogni. Perspektíva kérdése. Én egyelőre harcolok a fátyollal, mátrixal s inkább érzem szarul magam egy másik ember, család, csoport kínja miatt, mint elfogadjam azt a tényt, hogy ez így jó, ez normális és ilyen a világ. Boldog karácsonyt. 

Kaptam egy emailt mindenféle ilyen jogi paralerogrammával amelyben kilátásba helyezték, hogy el lesz intézve a valagam, ha nem hagyok fel a jogsértő tevékenységgel. 

A Kedves Karácsonyi Vásárra látogató embertársam, című poszt kavarta fel egy érzékenyebb lelkű olvasónk kedélyét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt életem írása, nem jött át a szatíra lényege, erre több törzsolvasóm is felhívta a figyelmem, s bár a blogszférában szar posztot írni nem újdonság, valakinek mégis felkúrta annyira az agyát, hogy ezt a Internet Hotline nevű jogsegélyszolgálatnak jelentette is. Az Internet Hotline-ról tudni kell, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (későbbiekben NMHH) bejelentő oldala, tehát a hozzájuk beérkezett panaszokat hivatalból is ki kell vizsgálni, szabálysértés esetén ajánlást, komoly törvénysértés esetén akár eljárást is indíthatnak. A blog.hu pedig az index.hu alatt működő magyar céganyával rendelkező gyerkőce, így ha az NMHH azt mondja nekik, hogy adjátok ki ennek a kis buzi Szerda Úrnak minden adatát, az index nem fog értem viaskodni. Ami hozzáteszem teljesen jogos, hiszen ők ingyen adnak nekem egy felületet ahol perverz vágyaimat kiélhetem (erotika.indavideó), sőt még blogolhatok is náluk. Ráadásul az indexesek jó gyerekek, sok esetben teszik címlapra a posztjaimat, pedig sosem találkoztam velük, és bár nyilván egy gazdasági tevékenység zajlik itt, amelyben a jobb posztjaimon keresztül ők bevételhez jutnak, de azért ezek nekem sem rosszak. (Csak a miheztartás végett, az idei BalatonSound-os posztom ami abszolút No.1 a blog történetében, 322.140 lapletöltést hozott organikusan megosztásokból, az index nem rakta ki címlapra. A blogom megosztott hirdetési státuszban van, tehát mondhatni fele hirdetés az indexé, fele az enyém. Adwords és Adsense guruk ki tudják számolni, hogy ez mennyi kápéban.)

Szóval miután megírtam a posztot, jött pár hőskeresztény fotelharcos ("..Hidd el, vagyunk elég sokan olyan cselekvőkepes heteto(sic!) keresztény fehér férfiak...") akik emailben elmondtak mindenféle migráncsnak és tudtomra adták, hogy ha meg tudják ki vagyok, azon kívül, hogy szarrá fognak verni, meg fognak ölni és egy karácsonyfát dugnak a seggembe. Ez mondjuk szerintem kimeríti a fenyegetés fogalmát, de én leszarom az ilyeneket, de valakit közülük mégis annyira elkapott az agyérgörcs, hogy feljelentett az NMMH fenti fórumán. Ez az igazi szatíra basszameg. A keresztényi értékeket már meg sem merem említeni.

Node, ne higgyétek, hogy absztraktra fostam az alsómat, slendrián választ küldtem a té. hatóságnak, erre viszont olyan választ kaptam, amire igazán nem számítottam;

Mondjuk hozzáteszem, hogy én tényleg nem értem, hogy mi volt a gond a korhatárbesorolással, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy a 18+-os tartalom be volt pipálva a kezdetektől. Nem ritkán kaptam meg index címlapon is a piros címsoros linket. Viszont nekem rohadtul tetszik, hogy provokáló levelem ellenére is tök korrekt választ küldtek, még majdnem picit szarul is éreztem magam. Nem akarom az egekbe magasztalni az NMHH-t, de azért örömteli látni, hogy egy nyilvánvalóan nem másokat megölni, megfenyíteni akaró posztot egy Magyar Hatóság helyén tudja kezelni, s még azt is megírják, hogy tisztában vannak vele, hogy sok más, károsabb és durvább tartalom is van a neten. Szóval pacsi nekik. Nem volt ez mindig így, emlékezzünk csak vissza, hogy Hoffman Rózsa hogyan kért felháborodottan helyreigazítást a Hírcsárdától. Én azt vallom, hogy a netet csak bizonyos fokig szabad szabályozni, s bár amíg a szólásszabadság érvényesül, semmi kivetnivalót, nem látok abban, ha a tartalomszolgáltatók a különböző szűrőprogramokhoz alkalmazkodva, beállítanak pár igencsak apró opciót, mint például a 18+-os metatagek. 

Összességében ez egy kedves arculcsapás a fotelharcosoknak, akik otthoni kínjukban feljelentenek egy blogposztot, mert nem tetszik nekik. Még jó, hogy az ilyenek nem tudnak angolul, mert a 4chan-től insant vérrög képződne babszemnyi agyukban, s hosszú, kínkeserves, hörgő-vonagló haláltusában lenne részük, a szokásos bokáig letolt nadrággal, jobb kezükben csöppnyi kukijukkal, a számítógép előtt. 

Szerintem az emberben genetikusan él egyfajta lázadás a mindenkori rendszer ellen. Ez a lázadás lehet kicsi (miért nem támogatják jobban az én falumat, vagy éppen gazdasági osztályomat), lehet gyermeki (fuck police, punks not dead, békejel és hippik) és lehet radikális is amely teljes mértékben elutasítja a rendszert amiben él. Magamat valamivel az utolsó kettő között tudnám behatárolni, de sokakkal ellentétben nekem érveim is vannak rá. Viszont nem ez a poszt témája, hanem a rendőrök. Magyarország mint sok más tekintetben is, két táborra szakadt. Vannak a rendőrgyűlölő, őket minden téren hazaárulózó, korruptnak tartó réteg és van a mondhatni nemzeti öntudatú, aki szinte bele van buzulva a kék egyenruhába, s a végletekig elkoptatott, "ezért amerikában már lelőttek volna, több jogot a rendőröknek" emberek. A helyzetet nem segíti, hogy sem a rendőrök, sem pedig a civilek nem igazán akarják megérteni egymást, míg a rendőr a törvényadta jogokra és lehetőségekre hivatkoznak, addig a civilek a szólásszabadságba, a közösségi média azonnal ítélő erejére és persze a más emberek szimpátiájára hajtanak. Én itt is sok esetben kakukktojásnak érzem magam, mert van, hogy a tolvajnak árpádházi büntetést szánnék, van pedig, hogy a rendőrt fokoznám le a picsába, hogy soha ne mehessen emberek közé. Ami viszont bizonyos, hogy mindkét féltől több együttérzésre lenne szükség.

Nem olyan rég a fél magyar internetet felkorbácsolta, hogy volt egy pasi aki a gyerekét várta rokkantigazolvánnyal, majd bevitték és csak másnap engedték el, stb.stb. Aztán kiderült, hogy nem is várta a gyerekét, csak gyors elugrott a gyerek igazolványával bevásárolni. Jöttek a pro-kontra érvek, nem is ismételném, mert nem lényeges. Az viszont már annál inkább, hogy ilyen esetben maga a rendőrség, illetve egykét civil vadhajtása micsoda duzzogó óvodásként képes reagálni, s egész konkrétan foghegyről odavetett, kioktató kurvaanyázó stílusban képes a maga módján helyrerakni a dolgokat. Ne felejtsük el, hogy a hírfolyamok korát éljük. Egy leírt mondatnak súlya és ereje van. Ha pedig ez egy hatósági szervtől jön, akkor az átlagember hajlamos azt gondolni, hogy az őérte van és nem pedig azért, hogy pökhendien elküldje a kurva anyjába. Persze oké, tudom visszásnak hathat, hogy pont én beszélek, aki gecit rak a vessző helyett, de míg én azon kívül, hogy úgy szívom a kólát az adóforintotokból, mintha egyenesen a fiatal Carrie Fisher (áldassék a neve) életed adó mellét szívnám, nem nagyon követek el más emberek kárára rosszat. (Max az írásommal. lol) Törvénytelenséget meg pláne. De komolyan én még a zebrán is megvárom a zöldet, időben fizetem ki az adót, nem viszek haza gémkapcsot a munkahelyemről, sőt kenőpénzt sem fogadtam el soha, pedig lenne rá lehetőségem. Továbbá azért mert az államkincstár utalja a fizetésemet egy olyan munkáért amiben egész nap csak filmeket nézek, kokainozok és idióta blogposztokat írok, nem törvényellenes, maximum csak nem etikus. 

De vissza azokra a rohadék zsarukra. Régóta fel-fel bukkan a a facebook oldalamon a Felforgatás-zsarkönyv című oldal. Sok rendőr ismerősöm van, a rohamrendőrtől, a nyomozón át az egyszerű csicskáztathatóokon át egészen az olyan komoly helyekig, amiknek a nevét sem merem leírni. Az egyik nemrég odaadta nekem ezt a könyvet én pedig elolvastam, mert alapjáraton szeretek úgy véleményt formálni, hogy megismerem az adott témát. A szürke ötven árnyalatának trilógiáját is kiolvastam, de csak azért, hogy megfelelő érvekkel tudjam szétszopatni az összes buta kisribancot akik odavannak krisztián gréjért. Nade ez a Felforgatás című könyv nem szar. Komolyan. Nyilván érezhető a szerző kiforratlansága, túlzott szenvedélye az egyenruha iránt, de ez nem feltétlen baj, mert hitelessé teszi azt. Ez a könyv kicsit zsaru reality, kicsit tényfeltáró, hogy miért szól sok újságcikk a rendőrség ellen. Sajnos nagyon is sok igazság leledzik benne ám úgy érzem, hogy pont ami ellen lázad, úgy lesz önmaga is egyfajta torzítás, elferdített tény, illetve amit számon kér az hírportálokon; szubjektív. A végére már egy erőteljes konteót is felvet, de ezzel most nem akarok foglalkozni. Ettől független a könyv tényleg olvasmányos és érdekes, de ettől még sok dologban téved. 

Életközeli élmények

Három olyan történet esett meg velem, amely elrejthetetlen foltokat hagyott a lelkemen, s ezek mind köthetőek a rendőrséghez. Az első és egyben tinédzserkoromat eléggé meghatározó élmény volt, hogy egy Vas megyei kis faluban voltam nyaralni rokonoknál, s mivel már elmúltam 14 éves, elvittek utcabálra is. 14 évesen a fiút már a család férfinak kezeli, s kaptam egy üveg sört is. De megtalált a falu bikája, s az utcafronton elkezdett ütni. Komolyan, minden előzmény nélkül. Egy húsz éves színizom gyerek, konkrétan szarrá vert egy nyüzüge tizenévest, háromszáz ember és négy rendőr előtt. A négy rendőr ismerte a srácot, csak röhögtek. A végén odamentem, hogy az anyám unokatestvérével (náluk nyaraltam), hogy feljelentést szeretnénk tenni, de a rendőrök csak röhögtek, hogy inkább takarodjunk mielőtt tőlük is kapok. Jódarabig gyűlöltem ezért a rendőrséget, de ahogy picit megkomolyodtam, elfogadtam azt a tényt, hogy 4 ember faszságáért nem kell egy egész csoportosulást utálni. Ugyanígy vagyok a rasszokkal is. Annyi afférom volt már cigányokkal, hogy egy új kuruczinfót lehetne belőle írni, még sem utálom őket, csak az adott embereket. 

A második affér a szülővárosom helyi badass rendőrével esett meg. Róla tudni kell, hogy városi legenda volt, annyira komolyan vette a hivatását, hogy még a saját anyját is megbüntette. Tanulópincér voltam, s ez a csávó mindig ott volt az étteremben, potyakávézni jött be, mert tudta, hogy a főnököm sosem kér tőle pénzt. Komolyan egy éven át, mindig minden nap kétszer jött, s emellé rendesen cigizett is, ami azért volt para, mert egyedül én dohányoztam, nekem volt cigim, ő meg leszokóban volt, legalábbis a cigivételről. Napi két-három szállal mindig lehúzott, s bár egy időben megpróbáltam kerülni, volt olyan, hogy konkrétan bement az öltözőnkbe, s kivette a kabátom zsebéből. Egy szombati napon épp ebédeltetés közben érkezett meg, kért kávét és tőlem cigit, kapott is majd elment. Aznap este, mint úgy általában én az egyik helyi western jellegű kocsmában próbáltam minél részegebbnek lenni, egyszer csak bejött a fent említett rendőr, sok társával, valami komoly razzia volt az egész városban egyszerre, s mindenkire ráparancsoltak, hogy igazolványt elő. Én nem szórakoztam, felcsaptam a pénztárcám, kiraktam magam elé, hogy ha odaér, akkor csak fel kelljen mutatnom. Oda is ért, de nem a papírjaimat kérte el, hanem úgy felkent a falra, a nyakamnál fogva, hogy majd arconhugyaztam félelmben. Megmotozott, levetette velem még a cipőt-zoknit is, drogot keresve, majd miután nem talált semmit, röhögve mondta, hogy szerencséd van Szerda Úr, nyúlok egy cigit jó? És kivette a pirosmultim felét az asztalon lévő dobozból. A többi rendőr meg ott röhögött, hogy a nyúlánk elállófülű gyerek, hogy felpréselődött a falra. 

A harmadik sztori már kicsit erősebb, s bőven túlmegy a rendőri túlkapás fogalmán. Történt ugyanis, hogy udvaroltam egy csajnak, akivel egyszer egy parkban üldögélve találkoztunk a gyerekkori cimbijével. A srác tulajdonképpen inkább a csaj bátyjának volt országos haverja, de sokat bandáztak együtt, így megvolt az ismeretség. A csaj akkoriban szakított az előző barátjával, s ez a havergyerek elkezdett nyomulni. Én szándékosan kimaradok az ilyen jellegű faszméregetésekből, szerencsére a csaj vette a lapot, s finoman csókot adott a számra, mintegy jelezvén a srácnak, hogy zsákutca van, kár próbálkozni. Ez az elősztori, kiderült, hogy a csávó rendőr. Másnap reggel szerény kis albérletemből indulván munkába, megjelent két rendőr a panelház bejáratánál, hogy jó reggel Szerda Úr, igazoljam magam és pakoljam ki a zsebeimet, ruházatátvizsgálás jön. Kérdezem az igazoltatás célját, azt mondják, hogy kábítószert keresnek. Röhögtem, keressenek. Átvizsgáltak, mehetek. Másnap ugyanez játszódik le. Harmadnap ugyanaz. Negyedik nap szóltam nekik, hogy jöjjenek fel, főzök egy kávét felőlem át is túrhatják a lakást, de összerejszolt zoknikon kívül más kábító hatású anyagot nem fognak találni. Erre már jött a fölényeskedés, hogy én csak ne mondjam meg, mit tehetnek és mit nem. A napi szintű kontroll megszűnt, helyette random igazoltattak az utcán. Egy idő után ez kezdett rémkínos lenni, aztán elkezdtem beszólogatni, hogy ha eljárás folyik ellenem akkor vigyenek be, egyébiránt hagyjanak a gecibe és üzenem a fent ismertetett csajom régi spanjának, hogy ha ezt az uszítást tovább folytatja, akkor nagyon meg fogja ütni a bokáját. Egy darabig abba is maradtak ezek az ellenőrzések, egészen addig míg el nem jutottunk, egy szüretig, ahová a csaj eljött velem. A rendőrsrác egész hétvégén hívogatta, sms-ekkel bombázta. Mikor hazaértünk a csajjal (sacperkábé 300km-re távol levő településről, ami a szüretnek otthont adott), másnap reggel jött ismét a kontroll, viszont most már nem szarakodtak bejöttek a lakásba és elkezdtek mindent feltúrni. Na itt kifakadtam, hogy most már aztán igazán leállhatnak, kibaszottul felesleges ez a huzavona. Elmondtam a két rendőrnek, hogy a gyerekes féltékenységből fakadó idióta faszkalap kollégájuk uszítását nem fogom tűrni,  úgyhogy vagy abbahagyják ezt az egészet, vagy együtt bemegyünk a rendőrségre de abból nem lesz köszönet. Elmentek, de a megfélemlítés folytatódott. A lépcsőházban ment a susmorgás, hogy milyen ügyeim lehetnek, hogy minden nap rendőrök jönnek értem. Hetente kaptam rutinigazoltatást, már szinte vezetéknév és rendfokozat alapján ismertem a hozzám érkező rendőröket. Így ment ez hetekig. Persze mindig minden rendben volt. Egy hétvégén baráti társasággal indultunk bebaszni, mikoris az egyik csehó előtt, három rosszulöltözött fiatal rohant el mellettünk, utána meg jöttek a rendőrök. Egyértelmű volt, hogy a fiatalok valami csúnyát csinálhattak, s őket keresik. Elindultunk egy másik helyre, ahol bevágott elénk egy rendőrautó, kiszáll belőle a féltékeny régi "barát", s üvöltve közli, hogy mindenki azonnal a papírokat. Én kussban voltam, szedtem elő, viszont az egyik nagy igazságérzettel rendelkező haver belekezdett, hogy látta merre futott a három suhanc, s mutatott irányba. Erre az a főfasz mégjobban üvölt, hogy őt kurvára nem érdekli, azonnal igazoljuk magunkat. Havertól jön a kérdés, hogy előbb önök igazolják magukat, utána pedig szeretné megtudni az igazoltatás célját, s ha ez megvan készséggel. A válasz tipikus bunkórendőrös csattanó volt, hogy majd a fogdán hobbijogászkodj kisköcsög, s már le is lettünk teperve, s pár perc alatt a rendőrségen találtuk magunkat, azzal a felkiáltással, hogy megtagadtuk az igazoltatást. A sztori ezen a részén muszáj elmondanom, hogy egy polgármesteri hivatalban dolgozok elég magas pozícióban, s a főnököm közvetlen kapcsolatban van a kapitánnyal. Még a rendőrautóban sikerült írnom neki egy sms-t, hogy baj van, rendőrségen vagyok, segítsen. Tulajdonképpen a főfasz ötvenforintos érméje még le sem ért a kávéautomatában, már megérkezett a kapitány és kihangosított telefonnal amiben a főnököm erőteljes hangon kérdezi, hogy mi történt. No, hát az lett, hogy a csávó ellen komoly belső vizsgálat indult, kirúgták, három kollégája akik pedig segítettek neki a vegzálásomban fegyelmit kapott. Utána kaptam egy "seggbe leszek baszva a gumibottal" témájú privát üzenetet, de azóta is langyosan tartom a vazelint, hogy ha már eljön a nap, akkor ne csikarjon annyira. Azóta is várom. Amúgy slusszpoén, hogy főnököm utána jól lebaszott, miután ismertettem a sztorit, hogy miért nem szóltam még neki csírájában, de a válaszomat még ő se nagyon akarta elfogadni, pedig szerintem korrekt volt; nem akartam a pozíciómból fakadó hatalommal visszaélni.

Sok olyan ismerősöm van, akik a fenti három sztori töredékét sem élték meg, s mégis zsigerből utálják a rendőröket. Én nem. Sok tahó van köztük ez tény, de én azt vallom, hogy ilyen esetben az adott embert kell utálni. 

Halálközeli élmények

Életem korai szakaszában kocsmában, szórakozóhelyeken és egyéb éjszakai mulatókban voltam pultos. Ez sok esetben veszélyes üzem, mert nagy tömeget józanul is nehéz kordában tartani, ám még ha részegek. Sok ízben kértem segítséget a rendőröktől, egy-egy problémás vendég kezelésében, de sajnos nagyon ritka volt, hogy érdemben segítettek. Vettem már fel harcot késsel hadonászó részeg, sörösüveget dobáló ember és bárszékeket pultba dobáló nagydarabok ellen is. Nem volt ritka, hogy ordas nagy pofonokat, ütéseket, vágásokat kaptam, de merem azt mondani, hogy mindent megtettem azért, hogy a fizető vendégeim biztonságban legyenek. A helyi thai-box csapat, ahová jártam edzeni, önként felajánlotta, hogy ha úgy van segítenek. Nem a népnevelés, vagy a balhé keresése vezérelte őket, egyszerűen ők is úgy voltak vele, hogy ártatlan fiataloknak ne essen baja, s ha már úgy van legalább tapasztalják az éles helyzeteket. Mondanom sem kell, 100%-os hatékonysági rátával dolgoztak, ritkán fajult el balhé pofonig. Egyszer egy nagydarab csávó fullbebaszva elkezdett lányokat taperálni a tánctéren. A bulizó fiúk, nagyon képben voltak, összeszedetten, de nem agresszívan kikísérték a srácot, hogy ne csinálja ezt, mert baj lesz a vége. A nagydarab csak visszajött, megint csinálta a feszkót. Megint ki lett kísérve. Visszajött, s ekkor már tényleg késsel hadonászott a fiúk felé. Az egyik pultosom hívta a rendőrséget, én meg a thai-boxosokat. Itt már egyértelmű volt, hogy nekem kell kézbevenni a dolgokat, a két pohár whiskey-vel indultam meg a srác felé, hogy üljünk le, beszéljük meg. Egy jó csapos tudja kezelni az ilyen szituációkat, legalább a segítség megérkezéséig, de ez nem mindig sikerül, ahogy most sem. Baráti békítésemre a csávó nem volt vevő, s a késével egy olyan félköríves mozdulatot tett, hogy az egyik arra ténfergő kiscsajnak megvágta a vállat. Jó nem volt nagy seb, de arra pont elég volt, hogy a tömeg megijedjen. A West Balkánban történt eset óta, pedig a társadalom nagyrésze tudja, hogy a tömegpszichózis mire képes. Három erősebb egyetemista srác fogta le a késsel hadonászót, s segítettek nekem kivinni, reménykedve abban, hogy megérkezik a segítség valamelyik oldalról. A késelő lerázta magáról a többieket s felém fordult, hatalmas erős karját felém lendítette, s a másikkal már szúrásra készen állt, mikor a háttérből ismerős arcokat láttam, akik azonnal szakszerűen betonba baszták a csávó fejét. Már eltelt vagy húsz perc, ingyenpiával itattam a népet, hogy nyugodjon meg mindenki folytatódjon a buli, mire megérkezett a rendőrség, hat autóval szirénázva. A mentők rég ellátták a sérült lány vállát, az egyik thai-boxos srác, meg a késelő hátán ült, a többiek pedig vigyáztak rá, hogy senkinek ne akarja megrágni a cipőjét. Bevallom férfiasan én fostam. Életemben először akkor éreztem úgy, hogy most az a kés amelyik megindul felém, az a véget jelentheti. Ha pedig nincsenek a srácok, ki tudja mi lett volna. 

Persze ez is kiragadott példa, mindemellett azt vallom, hogy ezt átélve sem kell utálni a rendőrséget. Egyrészt mert nem tudhatom, hogy más komolyabb balhé miatt késlekedtek, a rendszer szar vagy franctudja. Egyszerűen belátom azt a tényt, hogy nekem nincs rálátásom. Viszont valami tényleg rossz.

Közvélemény

A rendszer sok esetben valóban nem ad rendes törvényi jogot arra, hogy a rendőreink megvédhessék magukat, vagy a polgárságot. Ez rendszerszintű probléma. Az összes egymástól teljesen különálló hatósági ismerősöm azt mondja, hogy egy intézkedés előtt mérlegelni kell, hogy megtarthatja a munkáját vagy nem. Mert valóban sokan élnek vissza a közösségi média közvéleményformáló szerepével, illetve a saját felelősség szabadon értelmezésével. Mindazonáltal ezeknek a dolgoknak bőségesen megvannak a miértjei, hiába megy az egymásra mutogatás. A rendőri korrupció valós jelenség, még mai napig is. Elég csak az olajszőkítésre, a Vizoviczki birodalomra, vagy a mindenki által pontosan ismert BalatonSound-i VIP részleg GDP-ben is mérhető narkófogyasztására gondolni. Az a kép sem véletlenül él az emberekben, hogy a rendőr baszogatja az egyszeri autóst, trafizik, minden szarért megállítja. Mennyi-te-jó-kurva-élet-mennyi reklám, poén, mém vagy videóklip központi témája a rendőri rosszindulat, amit vészesen lehet a gonosz liberális média számlájára írni. Emlékeztek még arra a régi alkoholmentes sör reklámra, ami azzal zárul, hogy a rosszindulatú rendőr azt mondja; "akkor mutassa az izzókészletét". Észre sem vesszük, de korrajz baszki, hiszen amikor már tényleg nem tudtak mibe belekötni a rendőrök, vették(vetették) elő ezt. De ott van még a most nagyot futott Pamkutyás Despacito paródia, ami szintén nem csupán gonosz fantáziálgatás, hanem életszagú válaszreakció, s mivel az emberek nagy részének van rossz tapasztalata a kék egyenruhával, ez magyarázza is a paródia sikerét. 

Továbbá azt gondolom, hogy a legnagyobb baj még mindig a kibaszott magas lovon ülés. Ott van példának legjobban ez a zsarukönyves facebook oldal. Olyan stílusban oltogatnak mindenkit aki nem ért egyet az ő véleményükkel, hogy hihetetlen proli környezetre vall. Van példának okáért egy HVG-s cikk, ahol az újságírók valóban erős degradáló stílusban véleményeztek egy intézkedést, s erre ez az a zsarkönyves izé, elkezdett megmondós faszagyerekként viselkedni. A mondandóval amúgy nem lenne baj, mert igaza van, de ez a minden megszólításban "idefigyelj pubi!" annyira tipikus rendőri proletárságot sugároz, hogy konkrétan fizikai fájdalmat éreztem, mire a szöveg végére értem. És értitek ez egy ugyanolyan suttyó blogger mint én, csak annyi különbséggel, hogy lehúzza az olvasóit egy könyv árával. Ő megteheti ezt, ez nem vita tárgya, de túlságosan nagy az áthallás a rendőri hivatalos sértődött közlemények és ez között. A törvényt maga előtt pajzsként tartva direkt személyeskedik, s mindenki aki nem ért egyet vele az lecsúszott, füves, hippi. 

Visszatérve a közvéleményre, nem kell ahhoz gonosz baloldali liberális sajtó, hogy az átlagembernek rossz véleménye legyen a rendőrökről. A rendszerváltás utáni fejetlenség, a korrupt, direkt plusszpénzre játszó rendőrök, a kamuigazoltatásaikkal és a túlkapásaikkal (akár parancsba adott, akár nem) bőven kivívták az átlagember rosszalló nézését. Idealizálni, démonizálni a gonosz nyugatot, akik miatt csúnyán néznek a rendőrökre személyes véleményem szerint eléggé olyan tett, amit a közelmúltban sok ízben láthatunk. Kár ezt erőltetni, az emberek (nagytöbbsége) nem olyan hülye.

Ideális világ

Olyan, hogy ideális társadalom csak az utópiában létezik. Mindig lesznek olyanok, akik a törvényt megkerülve akarnak majd érvényesülni. Ezért mindig is szükség lesz rendfenntartó erőkre. Hogy ezek a rendfenntartó erők, nem túl szakképzett, intelligens és tisztelettudó emberek, az nem önnönmaguk hibája, hanem a rendszeré. Ha a mindenkori kormány biztosítana annyi pénzt a rendőrök fizetésére, hogy a potensebbek is beálljanak oda dolgozni mind kevesebb lenne a túlkapás, a korrupció és jobb lehetne a közbiztonság. De amíg a jelvényüktől megrészegült, hataloméhes egybites kopaszok, hatvanas szakállas bácsikák, meg húszkilós szőke kislányok járják az utcákat, oldalukon éles fegyverrel nettó 130-ért (plusz határ-túlórával), addig igazán nem várjuk el tőlük sokat. Mindettől függően vallom azt, hogy nem jó dolog ítélkezni, nem minden rendőr köcsög.

ps, justforfun
magyar rendőrség ikonikus remekei (legalábbis amik most eszembe jutottak):

sün

rendőr ordít

rendőr parkol

rendőr és a rabszolga