Eddigiekben amikor a fesztiválokat érintettem írásaimban, főleg a piákról szólt a fáma. Sok helyen voltam a nyáron, mindenhol jól be is piáltam kajáltam, így egész kis pofás összefoglalót tolok a fesztiválétkeztetésről.

Mondanom sem kell, hogy az amerikai hotdog, kiskocsiból szinte minden fesztiválon alapkellék, ezeket a viszonylag kis méretű kifliket, pirított hagymával és egy darab virslivel, 500 Forinttól 1000-ig lehet beszerezni. Egy darabtól nem fogsz jóllakni, de két darab ideig óráig feledteti az egész napos ivászattól összeszűkült gyomrodban lévő tápanyaghiányt. 

A fesztiválok második alapvető élelmiszere, minden street food alfája és omegája, a hamburger. Bár fesztiválokon és azokon belül is rengeteg félével találkozhatunk, az alap hamburger szinte mindenhol ugyanaz, a retro buciban adott, mirelit húspogácsával dolgozó, fonnyadt jégsalátát, rosszabb esetben csalamádés körítéssel érkező szendvics. Ezek megközelítőleg 800-tól 1500 forintig vásárolhatóak meg és mint minden valamire való hambisnál, itt sem kapsz elég szalvétát, így garantált a gitárburgerezés. Vannak viszont, általában helyi jó street foodosok, akik minőségi alapanyagból képesek nagy tételben hamburgert csinálni. Náluk láthatunk, vastag, egyenetlen húspogácsákat, amik garanciát adhatnak arra, hogy a húst, nemrég szorgos kezek, lehetőleg gumikesztyűben gyúrták nemrég. Itt már találkozhatunk olyan extrákkal mint cheddar sajt, pirított bacon és extrább szószokkal is. Ezen hambikat én feltétlen ajánlom, bár méretileg nem nagyobbak mint egy átlagos bigmac, ám ez senkit ne tévesszen meg, van benne anyag rendesen és akár egy ilyen felérhet egy teljes értékű vacsorával. 1800 Forinttól a belerakott extrákkal változhat az ár, általánosságban 3000 forintig. 

Gyros-kebab tengely számomra mindig elég egysíkú volt, az a tény, hogy három órája a nyárs alján párolódó és aszalódó nyesedékekből kapom a pitába tekert, vagy hasábra szórt kajámat, sosem zavart, még nem lett bajom, pedig annó még a józsefvárosin is ettem egyet, pedig köztudott, hogy azt a városi galambokból csinálták, ám a cifrafosás, hányás kombóval elkerült. Mindenesetre nem szívesen eszek fesztiválon ilyeneket, mert magamból kiindulva a részeg flótásnak kurvára csak mutatóba adnék húst, a fent említett két étellel ellentétben itt pedig elég nagy a valószínűsége, hogy trükköznek az alapanyagokkal. Plusz a tejfölös szósz, szerintem valahogy nincs partiban a fesztiválérzettel, de ha ti szeretitek, akkor ne fogjátok vissza magatokat, 800-1500 forintig bárhol kaptok egy gyrost pitában. 

A saslik minden vendéglátóegység kedvence, egy darab hurkapálcára felszúrsz három darab beazonosíthatatlan eredetű húskockát, dobsz rá két fej hagymát, egy kis padlizsánt meg valamit amit találsz a fagyasztó alján, aztán mehet is a parasztnak, ezeröté', azok meg örülnek, hogy nem klasszik hamburger-gyrost esznek. A barmok. 

Zsíroskenyér[pont]. Nos ez az ami engem mélységesen felbasz. Persze valahol érthető a dolog, fogni egy nagy karéj kenyeret, megkenni közepesen jó minőségű zsírral, rászórni egy kevés lilahagymát vagy csemegeubit és már mehet is 600 forintért. Érted egy darab kenyér, megkenve zsírral. Hatszáz. Meghitt kocsmákban ingyen adják a pulton, de persze a fancy ide is elért, valami kommunikációszakos rájöhetett, hogy ha a roséfröccsből sikerült trendet csinálni, akkor pont a legősmagyarabb ételből ne lehetne, így született meg a gurmézsíroskenyér is, amit minden fesztiválon megtalálhatsz. Amúgy a hőbörgőknek mondom, hogy azért kerül ennyibe mert ha olcsóbban adnák, akkor mindenki azt venné és a többi büfés rágyújtaná a standot szegény kiscsajra a gecibe. Plusz mivel ti parasztok ennyiért is megveszitek, csodálkozom, hogy nem lett még drágább. Amúgy kurvára finom a zsíroskenyér, tök meg is kívántam most. 

A Lángos a másik ősmagyar ételünk, korabeli krónikák vélik jegyezni, hogy a honfoglaló magyarok valójában nem a húst, hanem a megkeményedett kelttésztát puhították a nyeregalatt, hogy aztán a fokhagymás lehelettől megbolondított nyílvesszőktől rettegjen fél Európa. Persze akkoriban még nem reszelt trappistával tolták, hanem morzsolt kecskesajttal, de hát a konyhaművészet folyamatosan fejlődik, így lett az, hogy a fesztiválokon 600-tól 1200 Forintig kaphatunk egy zsírpapírra tett, olajban áztatott sajtostejfölöst. Fesztiválon a fokhagymát érdemes okosan kihagyni, mert előbb vesszük le a lábáról a kiszemeltet, minthogy beérnénk a sátorba. Amúgy van egy tök vicces sztorim erről, három hete EFOTT-on a frissen felszedett kis ribanccal betértünk kajálni, lángost ettünk és mikor a pultosgádzsi megkérdezte, hogy fokhagymát gondolom nemkértek, a csaj csak rámnézett, hogy fogunk ma még smárolni, vagy elég ha leszoplak? A pultoscsaj úgy nézett, hogy ha bemászok mellé lőni egy szelfit, azt se vette volna észre lemerevedésében. Így történt, hogy mindketten brutál fokhagymás lángost ettünk, de szerencsére a rágó+pálinka némileg javított az összhatáson.

Gyümölcsök a legnagyobb lehúzások a fesztiválokon. Tavaly szigeten kurvára megkívántam a dinnyét, hallod 500 forint volt egy kétujjnyi cikkely, ami konkrétan nem volt több mint 20-30 dkg, stúl-stúl-stúl héjastúl. Azért a dinnyeszezon közepén amikor már 100 forint per kilóért lehet dinnyét venni, ez nem kicsit pofátlanság szerintem. De egy darab banán is egy euro volt, meg egy alma is. Hát eszem faszom megáll. Hatalmas szerencse, hogy a beengedő szekuritisek a gyümölcsöket nem veszik el, szóval ha valaki csak ezeket eszi, akkor fel tud készülni.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül, a pizzaszelet mellett sem, ami konkrétan eddig csak csalódás volt számomra. Vágjátok a tesco-ban voltak ezek a szeletpizzázók, amik a megmaradt, meg kiszakadt lisztből és lejárós szalámiból meg sonkából készültek. Na körülbelül ilyen kategória a fesztiválos pizzaszelet, nyúlós, ragadós de egyszerre kemény tészta, ami önmagában egy gasztonómiai paradoxon, de mindezt 700 forint körül kínálni, az már tényleg mindennek a teteje. A fent felsorolt ételek közül eddig leginkább az árakkal nem vagyok kibékülve, de ilyen pizzát tényleg csak az egyen akinek már olyanmindegy, de előbb ajánlanék egy kirántott viledát is. 

A világkonyhák azok amik a legjobbak ízben, ám itt mélyen a pénztárcánkba kell nyúlni, ha ínyencek vagytok és van lóvé rendesen, akkor pl szigeten semmiképp ne hagyjátok ki, autentikus indiai és egyéb egzotikus ételeket ehettek, tapasztalatom szerint kitelepüléshez képest prémium minőségben. 

ui.: bár az ozorának vége, a völgyburger 1200-ért valami eszméletlen jó volt. 

Özönlenek az olvasói levelek, most épp a szigetországból kaptam egyet. Rövid szösszenetben az angliai vendéglátás árnyoldala. Ha te is küldenél be sztorit, a szerdaur@gmail.com-ra tolhatod!

Amit az angliai éttermi vendéglátásról Bartenderként megtanulhattam:

-6.50-es minimum wage-ért úgy kell bánnod minden vendéggel, mintha az angol királyno lenne.. - minden vendéget hangosan, az egész helységet átüvöltve kell köszönteni, mikor belépnek az ajtón, akkor is, ha még fél vállal éppen kint vannak.. -minden étteremláncnál standard-ekrol hallgatsz ódákat, de elegendo pohár sosem áll rendelkezésedre, hogy megfeleloen add ki az italt..

-a General Managertol is folyton standard-ekrol hallgatod a kiseloadást, de az valahogy mindig kiderül, hogy személyes elvárásának, illetve követelésének kell megfelelned, még akkor is ha bullshit az, amirol szó van.. -minden minimum 5 fos hölgytársaság két részletben megérkeztét hangos an ingadozó, a hangskála minden dúrjában leledzo "hi darling, hi sweetheart, oooh lovely" nyávogás követi, legalább fél perces idointervallumban.. -a bárnál helyet foglaló, bort fogyasztó hölgyvendégek masszív hányada (kb 90%-a) kizárólag a "pinot grigio", "sauvignon blanc (eroteljes fonetikus K-val a végén), és "white zinfandel" "house white", "house red" kifejezéseket ismeri..

-hírbol nem ismerik a füles üvegpoharat, amiben az Irish Coffe-t kellene szervírozni, helyette inkább boros pohárban (!!? WTF) szolgáljuk fel az alapvetoen ANGOL, ÍR, SKÓT "származású, kultúrájú italt, mert az állítólag elegáns..

-ha éppen a blokkok kiadásával foglalatoskodsz, és nem esel hanyatt azonnal a bárszékre éppen csak lehuppanó, mueleganciával rendelkezo, és látványosan affektáló vendég elott, akkor könnyen megeshet, hogy kb acélos egy perc elteltével felpattan, és egy hangos "this service is horrible" megjegyzés kíséretében elviharzik...

-úgy locsolják a koktélokhoz a feltöltonek nevezett juiceokat (pl cranberry) hogy a cosmopolitanben valóságos kihívás lesz számodra, hogy egyáltalán bármilyen alkoholt is felfedezz..

-minden egyes férfitársaság hangos ordítozással véteti észre magát, amint a pultnál megkezdik az esti programjuk eltöltését, de természetesen a rendelo egyén minden egyes tételt egyesével mond el, mikor már végeztél az elkészítendo italokkal, így jobban jársz, ha legalább 5-ször visszakérdezel, hogy "anything else?" mert könnyen megeshet, hogy még legalább 5-ször fog egyesével ugráltatni a pulttól a hutokig, és ha szerencséd van, nem egy 20 méter hosszú bárban dolgozol...

..hát így elsore ennyi, természetesen a tapasztalatok száma végtelen, de a legfrappánsabb dolgokat azt hiszem sikerült lejegyeznem..

Kaptam ma levelet, ami még bennem is felbaszta a metilt! Olvassátok!

Kora nyáron megjelent a munkahelyemen Jancsi és Juliska az egyik kereskedelmi csatornától, vagy XY media grouptól, nem tudom pontosan.
Elkezdtek fényképezni, beszéltek hosszasan a főnök feleségével, majd távoztak. Minket, személyzetet szarba se vettek, még annyira sem, hogy sziasztok!
Pár nap múlvaelkezdték csepegtetni az infót: benne leszünk a népszerű magyar (gordon ramsay utánzat) gastro-realityben. Gyorsan fel a netre, rákerestünk az ominózus műsorra. Ott, akkor le is hervadt a mosoly az arcomról. Mondanom sem kell, az egész brigád ellenezte az akciót, de nem volt mit tenni. Elhangzott a  főnökség előtt a varázs szó: ingyen kaptok....
El lett döntve minden a csapat megkérdezése nélkül.
Egy gyönyörű, verőfényes májusi nap virradt. Ráadásul vasárnap. Nem értem miért a vasárnapi ebéd kellős közepén kell ezt felvenni. Annyi vendég volt hogy leszoptuk magunkat. Közben kerülgetni kellett a lámpákat és a kamerákat. A fél étterem el volt barikádozva, es még kitalálták, hogy "most ne gyertek be a pultba egy kicsit!"
Kicsit fél óráig. A vendég meg hadd várja az italát. A kedves vendégek meg tódultak befelé, nagymamák és nagypapák jöttek borjúlábat zabálni. Fiatalok tolták be a cadillac méretű babakocsikat. Megteltünk. Késő délutánig ment az ebéd, utána tudtunk volna szusszanni meg kajálni, de a tévéseknek kellett bohóckodni.
Aznap kicsit meghaltunk.
Majd következett három nap zárvatartás, ami ugye a fizetésen is meglátszott.
Az étterem nem kapta meg a beígért INGYEN gépeket, növényeket, a szponzorok visszaléptek állítólag.
Kaptunk viszont rongyokat a függönyeink helyett. És az asztalokra is dobtak valami selejtrongyot az abroszaink helyére. A falakat összemázolták, mintha nagycsoportos óvodások  festettek volna felügyelet nélkül. A plafon keréktárcsa-ezüst színű lett. Nagyon impozáns.
Az egy dolog hogy a műsor séfje, köcsögösködött. Ez a dolga. Szegény fiú eladta a lelkét az ördögnek. Nem hibáztathatom. Tán én is erre vetemednék, ha egyszer csak derogálna, hogy az évekig tanult kétkezi munkámból éljek meg.
Visszakanyarodván a témára, ha lett volna választási lehetőségem,  inkább azt mondtam volna, hogy köszi nem. Nem akarok a tévében benne lenni.
Be próbálkoztam egyébként. Az orrom alá dugták a szerződést: beleegyezek hogy szerepelek, stb. Ha bárkinek ledrótozom, mi történt, fizetnem kell egy millát. Ha megjelenek másik tv csatornán, 1 milla. Még sorolhatnám.
Megkérdeztem a srácot, mi van, ha nem akarok szerepelni egy ilyen műsorban.
-Milyen műsorban? -kérdezte -Hogy érted ezt?
Olyan ártatlanság volt a hangjában, mintha nem értené.
Volt pedig kész válaszom: egy ilyen ruppótlan csatorna kétfilléres realityjében. Amit akkor is tovább léptet az egyszeri ember, ha éppen nincs reklám.
Aztán bekérdeztem, mi van ha nem írom alá. Finom hangon azt válaszolta, nem tudnak itt kerülgetni engem egész nap, hogy gondolom.
Választhattam, hogy máról holnapra nincs munkám, vagy hülyét csinálnak belőlem országosan.
Én hülye meg vidáman, jó kedvvel álltam neki.
A műsorban úgy lett lekomunikálva, hogy szegény étterem a csőd szélén áll, vasárnap délben üres. És mutatták a nyitás előtti felvételeket. Értik, ugye?
A zárva tartásunk harmadik napjára ütemezték be a nagy megnyitót. Speciális ételsorral. Szerencsere nem vettem részt rajta, de hallottam, hogy a kutyát se érdekelte.
Igazságtalannak érzem a történteket. Mert egyszerű melós ember vagyok, és akkor kuss a nevem?
Mert a két kezem-inkább lábam- munkájából élek. Alárendelt vagyok, és akkor már más tulajdona vagyok?
Vicces, hogy a legnagyobb vesztese ennek távolról sem a mezei pincér és szakács hanem a főnökeim, akik az alkalomra szépen felöltöztek. Még fehér inget is húztak. Aztán néhány mondattal saját magukat egették be. Sok-sok ismerősük és törzsvendégünk előtt....
Meg szegény séfünk (nem a műsoré, hanem az igazi séf), aki már idős, és ezért muszáj volt jó pofát vágnia ehhez.
Egyszer egy vendégünk fogalmazott jól. Azt mondta:
-Szólj a gazdádnak...

A hab a tortán, hogy a műsort le sem adhatták volna, az egyik fél ugyanis még mindig nem írta alá a szerződést.

Remélem jó sokan olvassátok majd kevéssé objektív, érzésekkel teletűzdelt írásomat!

Majdnem egy évvel ezelőtt írtam tippeket, hogy hogyan csempésszetek be fesztiválra piát meg drogot. Idén is számíthattok rám főleg, hogy elmeséltem, hogy tősgyökeres csempészcsaládból származom!

Ahogy a képen is látható, a hosszú hajú lányok, egy egyszerű de mutatós fesztiválfrizura segítségével, közel háromnegyed liter humbákföldi lőrét is be tudnak vinni, semmiképp ne hagyjátok ki, ha tehetitek. Ezért még póthajat is érdemes felrakatni, állítólag divat is!

A naptejes flakon, annyira alap, hogy tavaly eszembe sem jutott. Efottra minden második kicspicsa ilyenben hordta a fütyülős rozés szart, valamiért a szekuricsik nincsenek rákattanva a műanyag flakonra, csak ne felejtsétek el jól kimosni, mielőtt beletöltitek a piát, mert a hányás nem várt módon jön majd. 

Vannak mindenféle túracuccok, ilyen például ez a tevehát is, amelybe nem kevesebb mint másfél liter folyadékot tölthetsz, fesztiváli mértékkel, egy kör alatt visszahozza az árát!

A pringles-ös dobozt remélem mindenki ismeri.Mondanom sem kell, hogy a bajszos bácsi miért mosolyog olyan kis ravaszul. ;)

Gumimaci! Önts fel vodkával egy nagy tál gumimacit vagy egyéb gumicukrot, hagyd állni, míg jól meg nem szívja magát és tedd bele egy ételhordó dobozba. A szivárványhányás, apró elrághatatlan cafatokkal karöltve, garantált!

A nyakkendőnek álcázott bugykos régi cucc, ám tuti siker!

Ha pedig a klasszikus módszereket kedveled, a laposüveg még mindig beválik, mindenhol.Minél nagyobb, annál jobb!

Olvasónk is megosztotta a tavaly nyári élményeit. Érdekes.

Sziasztok, Anna vagyok, 23 éves, egyetemista. Tavaly áprilisban ért véget egy hosszú kapcsolatom, a barátaim vagy külföldön voltak, vagy dolgoztak így arra jutottam hogy elmegyek dolgozni nyáron a partra. Veszprémi vagyok elég jól kiismerem magam az északi parton, ismerettség is akadt így a vizsgaidőszak után munkába is álltam, mint felszolgáló egy komolyabb, teraszos, vízparti étteremben.

Elég egyszerű, de tartalmas volt az állásinterjú, megmondtam, hogy soha nem pincérkedtem, de pultozni pultoztam, a hozzáállásom és kedvességemmel tudom kompenzálni azt, hogy nem viszek el hat tányért és anyanyelvi szinten beszélek németül, középfokon angolul és tanulom a franciát is. Napi 12 órát kell dolgozni, vagyis 13-at de ez csak utólag derült ki, alapjáraton nincs szabadnap, de ha igényem van rá, akkor kéthetente kérhetek egyet, kivétel a szombatot. Kikötötte továbbá, hogy ha pénteken bulizok és szombaton ez meglátszik a teljesítményemen akkor azonnali hatállyal felmond nekem. Ezért cserébe kaptam napi nyolcezer forintot, meleg ételt és meleg vacsorát, illetve voltak szobák kialakítva az étterem padlásrészén, ahol kétágyas szobák volták, de fürdő csak egy, illetve wc-ből is csak kettő. Hét fiú és négy lány lakott ott rajtam kívül, szerencsére nagyrészt fiatalok, vagy fiatalosak és kedvesek. Azt számoltam, hogy bár a munka keménynek tűnik, a napi nyolcezer nem rossz, mert ha végigdolgozom a júliust és augusztust, maximum 2-3 szabadnappal, akkor közel félmillió forintot keresnék. Persze sejtettem, hogy a végére nem marad meg a teljes összeg. 

Tapasztalataim:

Az első napok jók voltak, ismerkedett egymással a csapat, mindenki odafigyelt a másikra, még a kemény munka sem tűnt annyira nehéznek, mert mindig volt a másikhoz egy kedves szavuk, bátorítás, támogatás. Este a munkaidő lejárta után leültünk mind egy asztalhoz, cigiztünk, volt akik megittak egy pohár sört, szóval tényleg jó volt. Az első sokk reggel jött. Tizenhárom emberre, két wc és egy fürdőszoba nagyon kevés, kollégista vagyok a mai napig, és hát sok szörnyű dolgot láttam (pécs, boszorkány....), de egy padlásba épített, alig egy négyzetméternyi kis budikban, eleve negyven fok van, és a sok férfi után, el tudjátok képzelni milyen lehet azt használni. Hiába zuhanyzol le, mire leérsz a padlásszobákból, ugyanúgy folyik rólad a víz. Hiába szellőztetsz, hiába csinálsz kereszthuzatot, tizenkét ember wc-zése az szagot hagy. Eleinte fújtúk a légfrissítőt, de attól csak befulladtunk, így csúnya szóval élve, megtanultunk szarszagban aludni. 

A munka, nem volt megterhelő önmagában, inkább a miliő a baj. A főnök nem csinált soha semmit (ez nem negatívum, csak mondom), ott állt a pultnál, cigizett és nézte a nőket. Ha olyan asztaltársaság jött, ahol csinos lányok/nők voltak, akkor ő elvette a fizetőpincértől a brifkót és ő vitte nekik a számlát. Persze soha nem szedett össze senkit. És mivel gondolom kanos volt, ráállt az ott dolgozó lányokra. Öten voltunk, valamennyien kis diszkrét, szolid lányok, semmi kirívó. Azt csinálta, hogy rászállt valakire és akkor ő volt az istennő. Egy fekete rövidhajú, gyönyörű szemű, nagy cicis és kerek fenekű lányt szúrt ki először. Eleinte csak segítette a melóban, később már este ittak egy unicumot (ez volt a kedvence, mindig szólt, hogy csillagom tölts már egy keresztes gyógyszert) aztán előbb elengedte aludni, aztán tőle kérdezte meg, hogy mit enne, mit csináltasson a szakácsokkal személyzeti ebédnek. Szépen lassan pozícióját kihasználva, próbált imponálni a kiszemeltnek aztán úgy intézte, hogy egy este mindenkit elengedett kivéve a kiszemeltet, hogy majd együtt zárnak be, mert kell neki segítség, a számlák rendezéséhez. Ez még nem is lett volna feltűnő, az már annál inkább, hogy a kiszemelt lány ilyenkor hajnali háromkor botladozott be a szobába, csacsirészegen. Másnap pedig mikor már mind dolgoztunk, ő bejött délután háromkor, hogy a Főni elengedte, hogy had pihenjen. Persze itt még nem voltunk akkora barátságban, de a laza munkatársi kapcsolat miatt a lány hamar egyedül érezte magát, senki nem szereti, ha valaki kiskedvenc, ráadásul eléggé úgy nézett ki, hogy le is fekszik a főnökkel. Aztán egyszer elsírta magát, hogy egy ilyen unicomozós zárós este keretén belül, nekiállta tapogatni, meg benyúlt neki, de ő nem akarta, erre azt mondta neki, hogy ha nem, akkor nincs semmi gond, nem muszáj jóban lenniük, de akkor ne csodálkozzon, ha ugyanúgy időre kell bejárnia meg minden. A lány mondta, hogy nemgond. Majd könnyeit visszatartva elment onnan és másnap pókerarccal dolgozott, szezon végéig. A főnöknél semmi nem változott, ment a következő lányra, ám itt már cselesebb volt, nem a szépségre ment, hanem a befolyásolhatóságra. Az egyik kis bénácska lányt kezdte el először cikizni, aztán segített neki és úgy tett mintha felkarolná. Tanítgatta, aztán ugyanaz a forgatókönyv játszódott le mint az előzőnél. Annyi különbséggel, hogy ez a lány élete lehetőségének érezte és az első (munkaidőben és nagyon hangosan) lezavart szexük után, úgy gondolta, hogy a munkatársaival éreztetnie kell, hogy ő már külön kaszt. Persze ezt hét fiú, nem fogja tolerálni, mégha a lányok csendben arrébb is állnak, hamar ki lett közösítve, aztán felmondott. Az első sokk itt ért minket, ugyanis direkt kihagytam, de a felvételi beszélgetésben elmondta a Főni, hogy a teljes megbeszélt fizetést csak akkor kapjuk meg, ha nem hagyjuk itt őt szezon közepén. Ez a lány, lefeküdt a főnökkel és még így is csak a ledolgozott napjainak a felét kapta meg. Innentől kicsit más lett a hangulat, elkezdtünk félni, mi megmaradt lányok, ugyanis ötünk közül, már csak hárman maradtunk szabad prédák. A fiúk ezt a részt még lazán tudták venni, mi már annyira nem. 

A munkakörülmények napról napra terhesebbek lettek. Az állandó szarszaghoz nem lehetett hozzászokni, mi lányok már inkább az étterem wc-jét használtuk, ami rettentő kínos volt néha, főleg ha nagy dolgunk volt, de inkább ez, mint a pöceszagban való párolódás, a negyven fokban. A főnök, ahogy kezdett újra kanosabb lenni, egyre elviselhetetlenebb volt. Azon a már rég túlléptünk, hogy néha a fenekünkre csap, a mellstírölést már észre sem vettük. Jobb volt a békesség. Eltelt az első hónap, amikor is mindenkivel leült az külön-külön egy kockás füzettel a kezében. Kiderült ugyanis, hogy nézte, hogy ki mit fogyaszt, dátumra pontosan le volt neki jegyezve, hogy ki mikor ivott egy kávét vagy egy üdítőt. Ezeket szépen összeadta, majd mondta, hogy írjuk alá, ez majd levonásra kerül a fizetésünkből. Hmm. Én szerencsés voltam, mert napi egy cappucinót ittam, maximum ha nagyon meleg volt, akkor ittam egy jegeskávét, de az is ritka. A fiúk, akik literszám itták a gépi üdítőt és minden cigihez ittak kávét, már kevésbé. Volt akinek 30-40 ezer forintokat levont a fizetéséből, csak azért mert kávézott. Eleve ugyanannyiért számolta mintha fizető vendég kérte volna, pedig ezért áfát sem fizetett. Következő hónapban, már szerényebb volt a személyzeti fogyasztás, mindenki megelégedett a szódával és a napi egy kávéval. 

Az augusztus eleje már nagyon erős volt. Sokan voltak, bunkók voltak. Nos én nem dolgoztam előtte olyan vendéglátásban ahol a közösség tényleg nemzetközi volt, de komolyan azóta utálom a magyarokat. Háttértől függetlenül, a magyaroknál bunkóbb, szarrágóbb vendég nincs a földön. Kötekednek, beszólnak, fogdosnak, ha borravalót ad, másnap elvárja, hogy ugráljak neki, a felesége míg elmegy pisilni, addig flörtöl. Aki láthatóan szegényebb rétegből való, az meg akarja mutatni, hogy neki van pénze, aki gazdagabb ő pedig azért akarja megmutatni, hogy neki sok pénze van. 

A munka így egyre terhesebbé vált és a Főni is elkezdett olyan intézkedéseket hozni, ami teljesen elfogadhatatlan volt. A személyzeti étel eleinte teljesen korrekt, finom, de nem feltétlen drága fajtából került ki, pörkölt, tartalmas levesek, tényleg rendben volt. Aztán egyre inkább szart kaptunk. Kelkáposztafőzelék, spenót, tokány szóval tényleg olyan aljakaják amik után alig marad energiád. Sajtos-tejfölös tészta, meg krumplistészta, vacsorára egy pár virsli, vagy három tojásból rántotta, ami oké, laktató, de a félnapi robot után, sokszor tényleg olyan éhesek voltunk, hogy átmentünk a közeli streed food-osokhoz, hogy ott együnk valamit, ami ad energiát. Nem vagyok egy vastag lány, de szezon végére, 8 kilót fogytam, az arcom beesett volt és rettentően enervált voltam. Nem tudom mi az oka, de a Főni is olyan bunkó volt, hogy hihetetlen. Állandóan baszogatott minket, ha nem volt vendég és tíz percre leültünk szusszanni, akkor is kitalált valami olyan látszatmunkát, hogy cipeljünk dolgokat, A-ból B-be, vagy tisztítsuk le a sörcsapot (ami 3 órája lett letisztítva), mossuk ki a hűtőt (ami reggel lett kimosva), a lényeg az volt, hogy ne legyen egy szabad percünk. Ezt napi tizenkét órában, a hátralévő közel 40 napon keresztül. 

Elérkeztünk az augusztus végéhez, ami a tetőpont volt az egészben. A szezonjelleggel üzemelő étterem, ilyenkor téliesíti magát és mindent, de mindent el kellett pakolnunk, de olyan színvonalon mint egy vándorcirkusznak. Mivel az én alkatom nem kimondottan a székeket és asztalokat pakoló, ponyvát a vasszerkezetről leszedni tudó, így jeleztem, hogy az elpakolásból kimaradnék, nagyon rosszul érzem magam, szeretném a részemről lezárni a szezont és hazamenni, de erre azt mondta, hogy csak elpakolás után van bérszámfejtés és ha itthagyom akkor az meglátszik majd a fizetésemen. Oké, valahol igaza volt, nem szép dolog otthagyni a csapatot a szarban, lenyeltem, beálltam csináltam. Három napig, meg se álltunk, a hatalmas gépeket takarítottuk, ablakot mostunk, padlót sikáltunk és amit el lehet képzelni. Egyszerűen meghaltunk abban a három napban, egy szusszanásnyi időnk sem volt és természetesen a megmaradt, szar kajákat ehettük, így még energiánk se volt. Éhesen, pakoltunk el egy közel 250 férőhelyes étterem, valamennyi berendezését, bútorát és mire odaértünk, hogy végzünk alig láttunk a fájdalom és fáradtságtól. Mindenkiben már csak a mehetnék volt benne. 

A fizetés szezon végén jött, nem volt havi bérszámfejtés. Napi nyolcezer forint volt beígérve, én 55 napot dolgoztam. Az bárhogy számolom, 440000 forint. Persze le lett vonva a kávé, meg a néha kért üdítőm, de így is azt számoltam, hogy olyan 400 ezret kapok. Odatolta a papírt, 338ezer forint. Közel 100ezret rám akart verni, hogy azt lefogyasztottam. Mondtam, hogy ez nekem erős, szerintem ennyit nem kávéztam, aztán kiderült, hogy voltak tányérok, poharak amiket eltörtem (ez jogos, valóban volt néhány de, nem több egy készletnél) azokat is felszámolta, illetve volt egy asztal amit elrontottam és ott nem fizettek, az ottani számla végösszegét is leverte rajtam. A sírás kerülgetett, mondtam, hogy mindegy adja ide a pénzemet és én már itt sem vagyok. A nagy kapkodásban valahogy mire hozzámkerült a pénz 330ezer lett belőle, bár lehet, hogy a nyolcezret én ejtettem el, nemtudom. Könnyes szemekkel, magamat átverve érezve, hullafáradtan evickéltem ki a vasútállomásra. Mint kiderült én még jól jártam, az egyik pincérsrácnak aki bekapott egy nav ellenőrzést, levonta a büntetést a fizetéséből. Pedig ő adta parancsba, hogy senkinek nem ütjük a gépet. Nem volt blokk, hoppá 200.000. 

Szóval kedves Balatonparti Vállalkozók, akik csak a dolgozóikon a teljes bevételük 10-15%-át leszeditek, gondolkodjatok el, hogy miért nem akar senki hozzátok rabszolgamunkára. Ti pedig kedves olvasók, ha szezon végefelé, a balatoni vasútállomásokon nagy batyúval, szomorú embereket láttok, egyedül álldogálva, láncban dohányozva, gondoljatok arra, hogy sok esetben egy fiatal ambíciókkal teli embernek, hogyan veszik el a kedvét attól, hogy bármit is csináljanak ebben az országban. Köszönöm a lehetőséget. 

ui.: ha te is küldenél be történetet, ne fogd vissza magad! Jöhet bármi, kurvák, kokain és okosítás! mailezz ide: szerdaur@gmail.com

Nem vagyok egy nagy fesztiválarc bevallom. Minden évben elmegyek az adott nyár legjobban hype-olt fesztiváljaira de, hogy két napnál többet maradjak ott, az nekem túlzás. Gondoltam majd most az EFOTT-on jól odabaszok. Tévedtem. 

Eleve egy fesztivál nem olcsó buli, hiába az volt a korai fesztiválszervezés alapkoncepciója, hogy olcsó legyen és a csóró, szakadt BTK-sok tudjanak kispálra tolni egy töröttszárnyú madár, orsóban repül táncot, de ami mára lett belőle, az a BalatonSound kínos feszengős, VIP utánzata lett. Én a négy napra, a százötvenezerrel készültem, tudom, hogy jóval olcsóbban is ki lehet hozni, de számoljunk kicsit utána;

Helyszínen vettem bérletet; 21.000 Forint
Minden nap szerettem volna legalább egy tartalmas meleg ételt és 3-4 kisebb streed food jellegű kaját enni; 20.000 Forint
Dohányzom, alapjáraton egy dobozzal szívok naponta, de ivás közben ez meg is duplázódik, így napi két dobozzal kalkuláltam, biztonság kedvéért vettem egy csíkkal; 10.100 Forint

Lényegében csak az, hogy az ottani napi minimumot alkoholizálás nélkül ki tudjam fizetni, kicsit több mint 50.000 Forintban került. De lássuk az többit.

Rutintalan fesztiválozó vagyok, már ami a kempingezést illeti, nem gondoltam arra, hogy WC papírra lesz szükségem, aláírom ez az én hibám, ám az, hogy ivóvizet, az egész fesztivál területén nem lehetett találni, az mindennek a teteje volt. Zuhanyozni nem lehetett, ugyanis a közel india népességű sátortáborra odabasztak 4 darab zuhanyzót. A WC-k katasztrófák, Toi-toi volt mindenhol, pedig a magyar fesztiválkultúra nagyon dicséretes pontja, hogy már a kisebb fesztiválokon is konténerben lehet angol wc-n trónolni, kulturált környezetben. Lapozzunk. 

Ha túllépsz azon a tényen, hogy zuhanyozni, szarni nem tudsz, akkor legalább bemehetsz a velencei tóba, ami még az átkosi balatonhoz képest is ótvar volt, nulla takarítás, nulla komfortérzet, tiszta woodtstock, annyi különbséggel, hogy a csajok nem szőrösek. 

Mindenki valaki. Ezt már az indexnél a BalatonSoundos cikkben tökéletesen kivesézték, de ez tényleg lassan minden fesztiválra igaz. A csajok, ugyanaz az 5 archetípus klónjai, a férfiak pedig három példányból lettek sokszorosítva. Mindenki feszeng, mindenki valaki, de igazából senki. Az egyik félórás toi-toi-os sorbanállás során, egy sráccal találkoztam, aki egyik kezével a bránert markolta, hogy be ne hugyozzon, a másikkal pedig egy félliteres fesztiválkorsót és egy szál cigit váltogatott a szájában. Mikor a következőt vette elő, nem tudott rágyújtani, segítettem, adtam tüzet, erre a srác totál lelazulva mondta, h végre valaki segítőkész ember, aki nem csak azon röhög, hogy a másik bénázik, hanem ilyen apróságokkal is a másik kedvére tesz. A sorban még beszélgettünk egy keveset, de komolyan rajta kívül csak elvétve találkoztam barátkozós emberekkel. Volt egy csaj csütörtök este, egy kis finom 18-as hamvas punci, majd széthányta a belét az egyik kordon mellett. Két perc alatt legalább 200-an mentek el mellette. Az aznapi összekukázott ribanccal, odamentem hozzá, hogy segítsünk, a csaj teljesen el volt ájulva attól, hogy valaki egyáltalán foglalkozik vele, mert körülbelül fél órája bolyong, nem találja a barátait az egyik srác aki az elején segített, pedig víz helyett pálinkát adott neki és mikor a csaj jelezte, hogy nem fogja leszopni a farkát, csak úgy otthagyta. Adtunk neki zsepit, vizet, rágót, felhívtuk a barátait és megvártuk míg érte jönnek. A bátyja jött érte, de körülbelül úgy, mintha ő tenne szívességet nekünk és még nekem is akart jönni, hogy mit csináltam a húgával. Ennyit erről. Összességében, suttyó paraszt mindenki.

Vendéglátás. A fesztiválok jellegüknél fogva nem képesek a klasszikus éttermi színvonalat biztosítani, így felesleges meglepődni azon, hogy a kérek, köszönöm, egészségedre szavak nem szerepelnek az egy hétre állított bódék alatt. A sört rengeteg helyen úgy mérték, hogy már a látszatra se adtak, hogy csíkon felül legyen, az emberek örültek ha megkapták amit kértek, a 30 perces sorbanállások így is adottak voltak. Pálinka, yäger vagy egyéb rövidek, köszönőviszonyban sem voltak a 4 cl-el, de legalább drága és meleg volt. Ami viszont már teljesen kiverte a biztosítékot az a lehúzás volt. Én nagyon okosan, kerülöm a fesztiválkártyás faszságokat, direkt paypass-es mastercardom van, nincs kedvem töltögetni, kártyadíjat fizetni, azon bosszankodni, hogy visszaszerezzem a rajt maradt zsetont, satöbbi. Tibi atya, rosé fröccs, tényleg tök jó minden, már a sokadik vödrömet kérem, néztem is eddig mindig a terminált, egyszer nem kellett, 1300 helyett 13.000 ment le. Ezt is csak a papírból tudom, amit már a sorból kievickélve tapiztam meg. Visszamenni, újra sorbaállni, magyarázkodni, majd megkapni, hogy nem emlékszik arra, hogy mit adott, így nincs reklamáció, szóval beszoptam. Eleve úgy számoltam, hogy napi szinten 15.000 Forint el fog menni ivásra, amit az ottani árszínvonal alapján, egyáltalán nem horrorisztikus, tekintettel pedig arra, hogy ivóvizet nem lehetett találni (állítólag egy darab ivóvízpont volt az egész fesztivál területén) még többe került, hiszen az ásványvízért is komoly összegeket kellett kiperkálni. 

Az egész fesztiválon terjengő fűszag, a Mad Max-et megszégyenítő homok és porvihar, az izzadt, feszült és bunkó emberek tömege egyértelműen nem a fesztiválszervezők hibája. Az viszont annál inkább, hogy építettek egy kibaszott labirintust (amelyből józanul is Thészeuszi magasságok kellettek a kijutáshoz), hogy a hetekkel ezelőtt beharangozott hatalmas hőség tekintetére nem baszták tele párakapuval és ingyenes vízosztó helyekkel a fesztivált, már annál inkább. 

Az pedig külön vicc, hogy a házirendben leírtakkal ellentétben vasárnap 7:30-kor az összes borsodi paraszt, kilencvenes években megrekedt biztonsági őr, akinek az agya helyén egy scitec doboz van, kirugdalt mindenkit a kempingből, hogy lehet takarodni, mert rádgyújtom a sátrat, vitt mindent. Mellettem egy lájtosan aznapos kislány megpróbált ellenállni, hogy 10ig kell elhagyni a fesztivál területét, olyan maflást kapott, hogy csodálkozom, hogy még nincs tele a sztorival a média, de hát ugye az egyetemisták jók a balhék eltussolásában. Ezt a fesztivált három alapvető dologgal, remekül meg lehetett volna csinálni;
-Ésszerű logisztika és kialakítás
-Több ivóvízpont
-Barátságos személyzet

Ehelyett, az a fesztivál ami éveken át a nagybetűs Magyar értelmiségi fiatalság legjobb szórakozási lehetősége volt, most nem más mint egy olcsó, BalatonSound utánzat, némi alteros beütéssel és nyirádi öntödediszkós, állott fingszagú, poros puszta, a helyi menőcsávók izmozásának a kíséretében. Kár érte. 

Egészen pontosan 12 éve, hogy először magamra öltöttem a Balaton vizétől, alig 30 méternyire fekvő vendéglátóegység hímzett kötényét. Kíváncsisággal vegyes izgalommal vágtam bele, úgy éreztem, hogy valami különleges dolog részese lehetek majd és pénzzel, tapasztalattal térek majd vissza szülővárosomba. Sok sztorit el is meséltem már, de most, hogy újra aktuálissá vált, gondoltam teszek egy kis kitérőt. Beszéltem a lehúzásokról és a személyzet hozzáállásáról is, illetve egy napomat is leírtam. Persze van még sztori, ami olvasható de már ebből a három posztból tökéletes korrajzot kaphatunk a 12 évvel ezelőtti partról, de jobb ha a mában élünk. 

Lássuk mi változott. Tény, a posztkommunista étteremtulajok rájöttek, hogy a pörkölt-rántotthús-lángos-somlói tengelynél valamivel többet kell adni, így sok helyen találkozni meglepően jó kajákkal, akár gurmé, akár magyaros de azt újragondolva. Változott a vendégek összetétele is, míg 12 évvel ezelőtt azért még mindig a németek, hollandok, belgák és dánok domináltak addig, 5-6 éve a csehek, lengyelek, magyarok, szlovákok, kisebb mértékben osztrákok. Echte dojcsot alig láttunk. A vendégkör megváltoztatása rendesen megbolygatta a szálakat, valamiért az igényesebb német vendég, jobb szájízzel ette a szar kaját, mint a szegényebb országok vendégei. A német az eleve szarrágó fajta, de összességében ha meg volt elégedve akkor fizetett, ha nem is bőségesen, de legalább visszajött. A csehek, lengyelek kevésbé szarrágóak, jóval szabadosabban állnak hozzá dolgokhoz, ám ők akkor sem feltétlen jönnek vissza, ha bejött nekik a kiszolgálás és az étel, szeretnek kísérletezni, elmennek a környék összes éttermébe. Sőt ők hasonlóan a magyarhoz, szívesen grilleznek, csinálnak saját ételt, ez nekik ugyanolyan szertartás mint nálunk egy szabadtéri bogrács. Persze ez még nem vigasztalja a vendéglátósokat.

Nézzük, mi nem változott. A fizetések. Sírhatnak a tulajdonosok az indexnek, de az infláció mértékével megegyezően emelkedő fizetések, még mindig kibaszott alacsonyak és lehet, hogy most hirtelen már fizetnének 700-800 forintot is óránként, már senki nem hisz nekik. Ugyanúgy a legtöbb helyen 300-500 forintos órabérek vannak, és örülj ha kapsz szállást és napi nem moslék kategóriájú ételt. Nem változott a hozzáállás. Nem akarják inspirálni a tulajok az ott dolgozókat azzal, hogy jutalmat adnak, vagy éppen lehetőséget nyújtanak arra, hogy jövőre is jöjjenek, nem próbálnak számukra pénzbe nem kerülő dolgokkal kedvezni a személyzetnek, hanem még rajtuk is keresnének. Tökéletes példa erre, hogy rengeteg helyen ahol van billiárd, vagy csocsó, ott az alkalmazottaknak ugyanúgy fizetni kell értük, akkor is ha nincs éppen munkájuk. Nem változott a borravaló intézménye. A felszolgálót a jattal lehet legjobban motiválni, ugyanis az egy azonnali pozitív visszacsatolás. Imádtam olyan helyen dolgozni ahol enyém volt a jatt, mert ott szárnyaltam, a vendégek is jobban érezték magukat és ez közvetve az étteremnek is jó volt. Nem változott a beosztások kezelése. A legtöbb balatonparti csehó, az időjárás függvényében kimenőt adhat az alkalmazottnak. Ilyenkor nincs pénz. Aztán ha tegyük fel délutánra kisüt a nap, akkor megy a görcsös telefonhívás, hogy be kell jönni most. Készenléti pénz persze nincs. Nem változott még a trükközés sem. Nem vagyunk bejelentve, ha igen akkor 4 órára, nincs papír a kezükben a dolgozóknak, így teljesen kiszolgáltatottnak érzik magukat. Nem változott a szezon végi fizetések analógiája sem, ami alatt azt értem, hogy a tulajdonosok előszeretettel fizetnek kevesebb összeget, vagy éppen nem fizetnek. Ilyenkor előkerülnek két hónappal ezelőtt eltört poharak, vagy elfelejtett kólák összegei, amik szépen levonásra kerülnek. Tavaly nyár végén kavartam egy csajjal, ő mesélte, hogy egy komolyabb étteremben dolgozott, minden rendben is volt, szezon végén elvitte őket a főnök a bockbisztróba amolyan jutalomvacsiként, mondta, hogy bármit lehet kérni, ő fizet. Ettek, ittak, bebasztak, buliztak majd a fizetéséből le lett vonva tételesen az amit ő (állítólag) fogyasztott, 36.000 forint. Ezt az egész személyzettel eljátszotta. Nem változott még az ügyeskedés, ami a vendégek és a NAV lehúzását illeti. Ha bárki abban az illúzióban él, hogy a netrekötött pénztárgépek bármit is javítanak az adócsaló népségen, az olyan mint Havas John. Nem tud semmit. 

Mire számíthat az a dolgozó, legyen az diák, felnőtt, veterán aki most a balatonparton akar dolgozni? Legalább augusztus 20-ig tartó, 16 órázásokra, szabadnap nélkül, átlagosan havi 200.000 forintra, ami tekintettel arra, hogy nem 20 napot fog dolgozni egy hónapban, hanem 30-at, és ott sem 8 órát, hanem 16-ot, elég karcsú órabért fog eredményezni. Konkrétan 415 körül. És akkor csodálkozik a parasztja, hogy aki még itthon van és nem ment el külföldre az előbb bevállalja a tescozást, meg az egyéb kulimunkákat, ami bár ugyanúgy szarul fizet, de legalább tudja élvezni egy picit a nyarat. Az egész ország tőkéseire jellemző mentalitást kéne kicsit megreformálni, csak egy picivel többet kéne fizetni az alkalmazottaknak, élhetőbb körülményeket teremteni nekik és bár tény, hogy kevesebb maradna a tulaj zsebében, hosszú távon mégis kifizetődőbb. 

Más kérdés, hogy a magyar, sosem volt egy olyan forma, aki képes hosszútávokban tervezni. 

Ui.: Érdemes megnézni facebookon azon vendéglátós ismerőseink posztjait, akik megosztották, hozzászóltak vagy egyéb módon véleményt formáltak a balatoni szezonmunkáról. 

Az összes étteremtulajnak meg üzenem, hogy amit nyert a réven, elbukja a vámon. Még akkor is ha évekkel később kopogtat. 

Napról napra jönnek az új hírek, hogy a balatonparti lángossütő színvonalnál, egy nüansznyival nívósabb helyekről is menekülnek az éhbérért dolgoztatott alkalmazottak. Most éppen az index kapta fel a fejét arra, hogy a sms-ben mondtak fel az alkalmazottak, azzal a szöveggel, hogy "Ausztriába mentünk". 

Tekintsünk végig az elmúlt 20 éven, körbe a Balatonon. Legyen az északi part, legyen az déli part, csalamádéshambi, palacsinta vagy gurmé, a magyar tenger vendéglátása egybeforrt a lehúzással, a rossz minőséggel és a hozzá nem értéssel. Nem ismerek olyan embert, akinek a Balatonparton töltött nyaralása után, legalább egy kevés rossz szájíz nélkül tudna, önfeledten mesélni az élményeiről, kivétel ezalól egy cseh punk társaság, akik barkas kisbusszal jöttek annó és olyan szinten be voltak tépve, hogy azt hitték indiában vannak, bár az egyik  csávót lehúzták pénzzel a café-ban, de ebben nem vagyok biztos mert, az ember a világát se tudta azalatt a két hét alatt amíg itt voltak. Visszatérve; ezen a blogon, néha viccesre véve a figurát, kisebb-nagyobb szeletekben elmeséltem a balatoni vendéglátás köztitok szerű, néha már már urbán legendákba illő történeteit, ám ott helyben sosem voltam annyira vidám, kell egyfajta gyomor ahhoz, hogy mosolyogva tálaljuk fel a szart a tényleg kedves és naiv turistának. 

Ha jól emlékszem 2003-4 nyarán kezdtem el dolgozni a Balatonparton, kezdő fizetésem napi 3000 forint volt, amiért cserébe reggel nyolctól, éjfélig hajtottunk. Emellé járt szállás, napi háromszori étkezés és jatt. Persze zsebborravaló volt de erről később. Én akkor másodéves középiskolás voltam, számolgattam, de úgy voltam vele, hogy jó tapasztalat lesz, buli meg minden és egy kevés pénzt is kapok. Egyefene. 

Munkába álltam, dolgoztam, ment minden ahogy mennie kellett. Ekkor megismertem a zsebborravaló intézményét, amiről volt már szó a blogon, de túlságosan elszigetelt jelenség ahhoz, hogy közismert legyen így jellemzem azt; amikor fizetésnél nem kérsz vissza pénzt, csak felfelé kerekíted a számla végösszegét az a tulajé, amit a kezedbe, zsebedbe adnak, esetleg asztalon hagynak az a tiéd. Mondanom sem kell, hogy csak minden 10. vendég tudta ezt, pedig megnyerő stílusomnak hála, nem volt ritka a csak az én asztalaimból befolyó napi 20-30 ezres borravaló. Mivel az elején megegyeztünk, nem nagyon volt lehetőségem reklamálni, így benyeltem. Két hónap munka után, amit szabadnap nélkül toltam le, kezemben tartottam valamivel több mint 200.000 forintot, aminek akkor és abban a pillanatban nagyon örültem. 

Vegyük ezt a dolgot kicsit nagyító alá és számolgassunk. Minden nap 16 órát dolgoztam, ebből bár volt 1-2 óra lazaság, például nagy forróságban elmehettünk zuhanyozni, de mivel az étterem addig volt nyitva amíg vendég volt, így nem volt ritka a hajnali három, négyig tartó tivornya. Ettől függetlenül reggel 8-ra az étteremnek nyitva kellett lennie, ami azt jelenti, hogy 7:30-kor el kellett kezdeni a nyitási teendőket. 

Azaz átlagban 16 órát dolgoztam, óránkénti 187,5 Forintos órabérért. Béren kívüli juttatás ugye a napi 3x kaja, de ez csalóka, mert azt ettük amit délben menünek adtunk és eleve nem sztroganoff volt az ajánlat. Ez napi szinten nagyon maximum 700-800 forintra jöhetett ki. A szállás nyilván nem került semmibe. 

Most kicsit jobb a helyzet, ugyanez az üzlet a jelenlegi alkalmazottainak (kivétel a főszakács) 5000 forintot fizet naponta, ugyanilyen feltételekkel, azaz 312,5 Forintos órabérért dolgoznak ott, szabolcsi fiatalok, örülnek, hogy van munka. Mivel étel és szállás van, kvázi nem kell költeniük semmire, maximum ha dohányoznak, így szezon végén minden hónap után, 150.000 forinttal lehetnek gazdagabbak. Ezek friss adatok, tegnap beszéltem a Gyulával. Aki három hónapot végighúz, az borravalóval együtt fél misit is haza tud vinni, ami egyben jól néz ki, de napra leosztva kínkeserves.

Én megértem ezeket a fiatalokat, én kizsákmányolva éreztem magam, ám azt azért tegyük hozzá, hogy az interjú során, vagy a (jobb esetben a) szerződéskötés során megállapodtak valamiben. Ezt olyan módon felrúgni, hogy sms-ben tájékoztatni a főnököt arról, hogy kollektíve lelépünk, szerintem enyhe parasztság, bár ugye nem ismerem a teljes szitut, lehet nem lettek kifizetve, vagy valami. 

Mindazonáltal a vendéglátósok csak és kizárólag maguknak köszönhetik azt, hogy senki nem tudja komolyan venni őket és nem találnak megfelelő embert. Tíz évvel ezelőtt se volt már akkora preztízs balatonparton egy szezont lehúzni, de ha kettőt, hármat túléltél kvázi bárhova felvettek a parton. Ma már nem így van, a jobb helyeken elkerülik azokat akik a parton nevelkedtek, tanultak mert csak a kóklerség és az átverés megy. A jobb gurmé helyek a fővárosból hoznak személyzetet, vagy eleve teljes éves nyitvatartással nyomják, így meg tudják válogatni kikkel dolgoznak együtt. 

A tanulság annyi, hogy jobban meg kell fizetni a vendéglátásban dolgozókat,

mert pontosan tudjuk, hogy hol csaltok az áfával, tudjuk, hogy milyen gané alapanyagokból főzetitek a csumit és tudjuk, hogy lenyúljátok a jattot, amiből konkrétan kijön a teljes szezon bérköltsége.

Szóval ha rendes személyzetet akartok, akkor ne az indexnek sírjatok, hanem teremtsetek olyan munkakörülményeket, hogy a dolgozóknak megérje ott maradni. Nem olyan kurva nehéz, a belvárosban tömve vannak a jó helyek, pedig 790 egy eszpresszó. 

Valamiért Magyarországon az étterem tulajdonosi pozíció afféle újgazdag elfoglaltság lett, a nem feltétlen legális, ám hirtelen jött vagyont sokan arra használják fel, hogy éttermet nyissanak. Ez két szempontból is előnyös lehet, egyrészt relative egyszerűen lehet tisztára mosni a fekete zsozsót, másrészt a hosszútávú, stabil egzisztenciát biztosít. Legalábbis első látásra. A problémák abból adódnak, hogy a vendéglátói ismeretek teljes hiányában szenvedő alany, a megnyitott étteremtől nem várt meglepetésekhez jut hozzá, egy idő után pedig szépen felőrli önmagát. 

Ezen posztom megírását, az indexen megjelent Vállalkozni kiskapuzás nélkül? Hülye vagy? című cikke inspirálta, amely előhozott belőlem olyan emlékeket, amiket magam is feledni akartam. A mai napon megfejelte (mármint a'zindex) egy Vállalkozni akar? Itt van 10 jó tanács írással, melynek pontjaival nagyrészt magam is egyet értek, ám szeretnék beszélni kicsit azokról, akik nem adják fel másfél év után, hanem évtizedeken keresztül visznek, családi vállalkozásként egy pénztemetőt, tönkre téve az amúgy igen gyorsan változó alkalmazottakat, majd végül saját magukat. 

Az alapszituáció abból indul ki, hogy mindenkinek megfordul a fejében, hogy éttermet/kocsmát/diszkót akar csinálni. Ez szerencsés esetben csak álom marad, de sajnos a csillagok együttállása néha úgy hozza, hogy alkalmat ad olyan embereknek megnyitni életük első vendéglátó üzletét, akik soha semmilyen formában nem voltak jártasak eme művészetben. Nem akarok senkit átverni, a felszolgálás és főzés nem egy mérnöki szakma, egy idomított majom is meg tudja csinálni, ha csak a etikett-protokollt és recepteket nézzük. Az alázatot viszont nem adják ingyen és akinek ez nincs a vérében, az habitustól függően, rettentő nehezen fog beilleszkedni a szakácsok, szexista és agresszív világába, vagy éppen a platzra ahol az emberi sokszínűségnek hála, válogatottabbnál, válogatottabb surmókba fogunk botlani, akik törvényszerűen a legnagyobb fogyasztó vendégek lesznek. Ebből kiindulva, sokaknak meggyőződésük, hogy éttermet csinálni egyszerű és ha jól csinálják, márpedig miért ne csinálnák jól, akkor jövedelmező vállalkozás lehet. Itt pedig álljunk meg egy pontra, ugyanis 

az étterem/kocsma/diszkó üzemeltetése sokkal komplexebb, mint egy kisbolt, asztalosüzem vagy fodrászat. 

A lehető legsúlyosabb pont a tanulatlan vállalkozó esetében a nem megfelelő alkalmazott kiválasztása. Mivel minden komolyabb gasztronómiai trend ismeretétől mentes, simán elhiszi a simlisebbnél, simlisebb szakácsok önéletrajzát, tapsolnak neki ha finom a próbamunkán sütött rántó'hús, de fogalmuk sincs arról, hogy hogyan kell egy konyhát vezetni, az árukészletet forgatni, mennyi annak a vesztesége. Megtörtént eset volt, hogy kirúgták egy szakács haveromat egy újonnan nyílt pesti üzletből, ugyanis az okos tulaj, kiszámolta, hogy ha vesz 10 kiló burgonyát, akkor abból, ha húsz dekát adunk adagonként a sültkrumpliba, akkor annak 50 adag sültkrumplinak kell kijönnie. Frankón nem akarta elhinni a pucolás és sütés után, a 10 kilóból max 7-8 marad. Aztán a pincérek, akiket előszeretettel alkalmaznak droidként. A férfi újgazdag archetípusnál jellemző, hogy fiatal basznivaló csajokkal tölti meg a placcot, akik mondjuk pultban, vagy felszolgálóként remekül üzemelnek, de főpincérként nem állják meg a helyüket és az az étterem, ahol a placcon demokrácia van, 

ott én felállok és keresek egy másik éttermet.

Ismételten felhívom mindenki figyelmét, hogy nem szeretném túlmisztifikálni a pincér/szakács szakmáját, de egy bizonyos férőhely felett, bizony szükség van kisfőnökökre és ahol rossz emberek kezébe kerülnek ezek a pozíciók, ott bizony ugyanaz fog történni mint az élet más területén. A pillangóhatás az vendéglátóhelyeken kétszeresen működik, egy rossz mozdulat, egy rossz szó vagy egy félrehallott mondat borítani tud egy teltházat és akkor aztán lehet pislogni, mint a hal a szatyorban, amit a már említett simlis szakács éppen lenyúl, mert a gyökér étteremtulaj baszik a leltárra. A vendéglátóhelyeken kismillió lehetőség van a hibázásra, amik olyan láncreakciókat indíthat el, amelyek az adott napra akár végzetesek is lehetnek. 

De tegyük fel, hogy sikerült jól megválasztani a személyzetet és tegyük fel azt is, hogy nem lopja szét az üzletet a suta tulaj hozzáállása miatt. A második legkritikusabb pont a nem megfelelő árazás. Sokan minden termékre azonos árrést tesznek ami hatalmas hiba, hiszen egy rántottsajtot bőven egyszerűbb elkészíteni, mint egy argentin steak-et. Sok kicsi pedig sokra fog menni, ha pedig az olcsó ételrepertoár mellett ingyen adjuk a kenyeret, kecsapot, majonézt, bizony hipp-hopp elcsörögnek a forintjaink. A saláták túl és alul árazása szintén jelentős probléma, egy paradicsomsalátát télen, lehetetlen kihozni 100 forint alatt, ha pedig a járulékokat is rátesszük, sokszor még veszteséget is termelhetünk egy-egy terméken. Pitiánernek tűnik, de mivel tegyük fel beüti a navos pénztárgépbe, nagyon súlyos pénzeket el lehet ezen zongorázni. Alapvető probléma még a nem megfelelő étlap összeállítás, a vendéglátáshoz nem értő tulajdonos ugyanis rendszerint az ízlése szerint válogatja össze az étlapot, a trend és a beszerzési lehetőségek és az alapanyagok átfedésének lehetősége hiányában. Dolgoztam olyan helyen, ahol az étlapon szereplő ételek minden egyes darabja teljesen más elkészítési módot és alapanyagot követelt meg, olyan szinten nulla átfedéssel, hogy egy négyfős asztal vacsorája minimum egy óra alatt tudott csak elkészülni, ha becsülettel, ügyeskedés nélkül, a minőség rovására akarta volna elkészíteni a szakács. Most persze nem a top éttermek és szállodákról beszélünk, ott van pénz és idő arra, hogy a sztárséf elkészítse a megrendelés pillanatában még vígan legelésző marha gerincéből a specialitást. A lényeg itt is a tudatosság, ha az ételek között sok a hasonló alapanyag ám mégis kellően változatos, akkor elkerülhetjük, hogy az articsóka önálló életre kelljen a hűtőben. A megromlott alapanyag kidobása, színtiszta pénztemető, ennél még az is jobb, ha a csálinger ellopja, mert legalább motiváltan jön majd dolgozni.

A harmadik kardinális pont az árukészlet pörgetése. Senkitől nem várható el, hogy egy logisztikus pontosságával szabályozzon, az egy külön szakma. Azért érdemes hangsúlyt fektetni arra, hogy mi is áll a fagyasztóládában, miért áll és ennek ellenére miket rendelünk be. A Gyula amúgy profi volt a raktárkészlet koordinálásában. Húsz év rutinnal mindig pontosan tudta, hogy mikor, miből és mennyit kell rendelni. Hiába van villámakcióban a marhakocka a matuzvadnál, ha nem fogjuk tudni eladni, kurvára nem érdemes rendelni belőle húsz kilót, helyette rendeljünk olyat amit minél hamarabb el tudunk adni. A röhögőgörcs kerülget mai napig, mikor a 8as út melletti Flamingó panzióban 500 kiló sertéskarajt berendelt a köztitok szerinti prostiból lett tulajdonos, mert 900 forintról levitték az árát 800-ra. A szerencsétlen személyzet meg nem tudta hova rakni a fél tonna húst. Spórolt rajta ötvenezret, 100 kiló meg megbüdösödött, mert az egyik hűtő megadta magát. A hűtőkről pedig eszembe jutott, hogy a buta étterem tulajdonos a gépeken akar spórolni a legtöbbet, kommunizmusbeli hűtőkkel van tele a magyar vendéglátás 80%-a amiket a jóistennek egy darab fasszőre tart életben, hiszen tök olcsón hozzájutott a vaterán. Szóval se a raktárkészlet normális feltöltése nem erősségük, se a megrendelt árú elhelyezése nem áll biztos lábakon. A szárazárú raktár padlójára tett patkánymérgekkel már nem is akarlak ijesztgetni titeket.

Negyedik pont, a sörös szerződés. Legnagyobb átbaszás a világon. A magyar vendéglátó üzlet úgy tud csapolt sört árulni, hogy megegyezik egy sörgyárral, kizárólagos terjesztésben, azaz csak az ő söreit árulhatja. Ezért cserébe kap, napernyőt, lámpákat, megállítótáblákat, repicuccokat, meg egy sörcsapot. Persze nem muszáj, csak akkor meg kell venni a sörcsapot, ami nem olcsó. A spórolni vágyó tulaj, leszerződik mondjuk a Borsodi Sörgyárral, árulhat Beck's-et, Stellát meg Staroprament. Azt csókolom. Ha Heinekenes üveg lesz valahol a polcon, hallgathatod a sörös cég kiküldött emberének a fricskáit és még örülhetsz, hogy nem perelnek be. Ha valaki éttermet nyit, legyen már pénze saját sörcsapra és ne kelljen a köcsög söröscégek minden hóbortjától függeni. 

Az ötödik pont a berendezés. Voltam egy olyan helyen, ahol a tulajdonos felbérelt valami lófogú nőt, meg a kapaorrú pasiját, hogy csináljanak új arculatot az étteremnek, azok meg nem szaroztak, gyönyörűre építették az egész kócerájt, csak éppen arra basztak, hogy 6 tányérral a kézben 0 esély volt manőverezni az asztalok között, a vendégeknek kényelmetlen voltak a lehetőségeik illetve a díszítésként, vintage jellegű könyvek, borosüvegek folyamatosan leestek, mert a gyerekmagasság kompatibilisek voltak. Tehát egy belső építész nem feltétlen jó választás egy étterembe.

Az utolsó és legfontosabb balfaszság pedig az alkalmazottakkal való nem megfelelő bánásmód. Valamiért ezek az újdonsült tulajok, nem szeretnek bérszámfejteni, folyamatosan késve adják oda a fizut, lenyúlják a borravalót és gátlástalanul túlóráztatják őket. Ez mondjuk Hungarikum, de ritka nagy szopás ám ha a szakács a munkaidő közepén mond fel a teltházra. Láttam már ilyet, nem is egyszer. Elég nagy anyázások voltak.

Akár külön pontot is érdemelne, hogy a legnagyobb baj az az ilyen jellegű tulajdonosokkal, hogy egy éven belül csodát várnak. Nem alkalmazkodnak a piachoz, ha mégis valami újjal próbálkoznak, akkor nem tartanak ki mellette és ritkán keresik magukban a hibát. 

A fenti két index cikkel kapcsolatban a véleményem az, hogy mint hasonló cipőben járó, ex-étterem tulajdonos, ne vállalkozzon ha nincs pénze arra, hogy egy év veszteséget és egy esetleges egymilla körüli büntetést kifizessen. Ha ezt tudja vállalni és két éven keresztül vinni az csehót, akkor van jövője.

Ha van 10 milliód akkor pedig ne legyél hülye vendéglátásba invesztálni, add nekem én legalább eliszom meg kurvázom, annak pedig van látszatja és olvasnotok is lesz mit. 

Gondolom, nem árulok el hatalmas titkot azzal, ha azt mondom, hogy a pincérfiúk nem csak nemes borokat szeretnek szervírozni a jómódú hölgy vendégeknek, hanem alkalomadtán, szívesen meg is döngetik őket. Persze érdemes külön foglalkozni a vonzalomból adódó egyszeri szexuális kalandok és a haszonszerzési céllal létrejövő közösülések vagy virtuális viszonyok között. 

Volt egy osztálytársam a középsuliban, rendes, csendes gyerek volt, olyan igazi átlagos szürke egér, aki csak akkor jut eszedbe, ha nézegeted az osztályképeket. Ő, ahogy kikerültünk az iskolapadból, szülői finanszírozással felkerült Pestre és elkezdett melózni egy olyan étteremben, ami egy hatalmas irodaház mellett állt, jó üzleti érzékkel rendelkező tulajdonosa pedig az irodistaállományt kihasználva, rárepült a déli menüztetésre. Ment is a szekér, Attila nevű osztálytársam pedig visszafogott, konszolidált stílusában a lehető legjobb munkát végezte, amit csak megkívánhattak volna tőle. Egészen fél évig dolgozott azon a helyen, senki sem tudta, hogy egy tökéletes terve van, amit már az első napon kigondolt. Járt ugyanis a helyre, egy nem éppen szimpatikus, zsíros hajú, malacorrú tonnadonna, akin úgy feszült a méregdrága kosztüm, hogy össze lehetett téveszteni egy húsvéti kötözött sonkával. A nő pontosan tudta, hogy őt a kinézetéért, soha nem fogják szeretni, ezért jó arrogáns is volt mellé, hamar kiderült, hogy ő az egyik hatalmas befektetési csoport igazgatója, ugyanis feszt hangoztatta, hogy valahogy legalább kompenzáljon. Attila pontosan tudta, hogy épeszű férfi ennek a förmedvénynek a mellyére se csapna a faszrúddal, ám komoly kiugrási lehetőségként kacsintott reá a mázsás súly. Eleinte csak szép óvatosan közelítette meg, figyelmes volt és mindig tudott egy szép mondatot, dicséretet odabökni a husikának, így nem kellett sok idő, össze is jöttek. Eleinte csak találkozgattak, persze a csaj lakásán, mert Atika társbérletben lakott, ahová derogált menni a nőnek. A srác nem gyengén tolta, elhalmozta a nőt szeretettel, kedvességgel és odafigyeléssel, így ő teljesen belehabarodott, ami valahol érthető, '86 óta rágóval se kínálták meg, erre itt egy jóképű fiatal srác, aki folyamatosan bókol neki, bármit megtesz érte. Mivel pénz szinte korlátlanul rendelkezésre állt, először saját albérletet fizetett a srácnak, majd magához költöztette és két év múlva már az esküvős fotókat kellett nézegetni facebookon, amire mai napig nem tudok röhögés nélkül visszagondolni, de hát ez már csak az én felszínes humoromat jelképezi, így ezen tovább is léphetünk. A történetnek a tanulsága annyi, hogy Atika már nem dolgozik, otthon várja élete minden szempontból legnagyobb értelmét, aki fizeti a tanulmányait, ruhát és kocsit vett neki. Atika pedig havi egyszer sörözés a haverokkal címszó alatt, elmegy megheggeszt valami hamvasbőrű, szigorúan 50 kg alatti kurvát, aztán boldogan hazamegy és átöleli kedvesét, persze csak félig, mert a két karja nem ér össze a csaj húsos derekán. 

Ez pedig még egy humánusabb történet azok közül amiket most mesélni fogok, fogunk. Én közvetlen csak ritkán találkoztam az idénymunka és a kitartottság kapcsolatával, ám az már a Balatonparti munkáim alatt is egyértelmű volt, hogy vannak olyan pincérek, akik kihasználva a magányos külföldi asszonyok rengeteg idejét és pénzét, év közben tetemes mennyiségű kápére, vagy anyagi javakra tesznek szert, pár szép szóval. Az internet térhódítása csak még nagyobb lehetőséget adott erre, mert a Gyula elmondásai szerint régen sem volt ez másképp, csak akkor levélben sokkal neccesebb volt megoldani a szerelmes(nek tűnő) szövegek küldését, hiszen legtöbb esetben a magányos hölgyek a családjukkal laknak, a levelek pedig közös címre mennek, nem úgy, mint egy instant csevegőprogram, vagy az email. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt, a rafkós felszolgálók felhívatták magukat a gazdag nyugati nőkkel, aztán pénzt kértek mobiltelfonra, majd pénzt kértek külföldi hívásokra aztán csak a szép szavakon múlott, hogy még mi mindenre. Az ügyesebbek pedig nem egy nővel álltak le, hanem egyenesen virtuális háremet tartottak, akiktől mobiltelefonokat, márkás ruhákat és ékszereket kaptak. Persze mivel a magyar valahogy kevésbé mértéktartó fajta, minthogy komoly hónapokat, esetleg éveket szánjanak ezekre a virtuális kapcsolatokra, így nem is tartanak sokáig, legtöbb esetben túl hamar kérnek sokat, ami szemet szúr a nyugati lányoknak. Van viszont egy ország, ami egész konkrétan generációkon átívelő módon űzi a férfikitartottság mindennemű válfaját, ahol a vendéglátásban dolgozók férfiak komoly, országos GDP-ben is mérhető vagyonokra tesznek szert. Ez az ország pedig nem más, mint Tunézia. A sztorikat pedig egy olyan ember hozza el nektek, aki többször is megjárta már az említett országot és olyanokat mesél, hogy én is csak néztem, az pedig már durva; ő nem más, mint Lány a Holdról. Tiéd a szó!

Mivel Tunéziában ez egy külön iparág, jóval összetettebb, mint kis hazánkban. Két típusa van, a rövidtávú, azonnali lehúzós és a hosszútávra tervező vízumvadász. Mindkét módszert az anyatejjel szívják magukba, amolyan genetikai kézikönyvként és kábé fél óra után el tudják dönteni, mivel érdemes próbálkozni. Kor, testalkat nem számít. Vagyis de. Ha a kor és az anyagi lehetőség egyenesen arányos, akkor a legjobb. A túlsúlyos és láthatóan önbizalomhiányos nő is remek célpont, mert azt elhinni, hogy otthon nem kell senkinek, de itt első látásra szerelem van, az romcsi. 

Az ember lánya megérkezik a napsütéses paradicsomba, természetesen all inclusive, ami tartalmazza a szállodai dolgozók csodálatát is. Az esti animáció alatt kicsit szánakozva pillantok barátnőmre, aki két órája izzadt tenyérrel szorongatja telefonját, mikor jelentkezik már az előző szezonban itthagyott Mohamed. Hiszen küldött neki iPhone-t, Nike cipőt, laptopot. Ha a beach-en eltöltött csodás órákra nem is, de ezekre biztos emlékszik… De Mohamedje sajnos nagyon fáradt, persze szereti és hiányzik, majd megőrült a hiányába, de majd holnap. Vagy holnapután. Mert ha az időzítésbe hiba csúszik és a nagyikorú gazdag szponzornak is pont akkor szottyan kedve meglátogatni őt, akkor bizony mérlegelni kell. 

Eközben a műsor után megérkeznek az animátorok, akik már rendelkeznek alapinformációkkal a pincérektől, portásoktól. Ki-honnan jött és meddig marad. Csúcskategória az Amerikai, Angol, Dán és Svéd alany. Második kategóriás a Német, Osztrák és Magyar. Az első csoport vízumalkalmas, onnan több 60 feletti hölgy érkezik szerelemre éhesen és vakon. Ők, akik őszintén meg akarják menteni ezeket a tanulatlan, nehéz sorsú fiatalokat. Ez egy bonyolult project, erről később.

A második az azonnali célcsoport, az esti széllel egyidőben érkezik a becserkésző udvarlás.

-Gyönyörű szemed van, sosem volt még itt szebb nő, te vagy az első, akit szeretnék megismerni!
-Tényleg?
-Really, belive me! (Ezt érdemes megjegyezni, ez az aduász válasz mindenre)

Töltsd velem az éjszakát, amikor felkel a nap, te még mindig a csillagokat fogod látni.

Ha erre megvan a vevő, (Márpedig a nagy számok törvénye alapján meglesz. -Szerda Úr) akkor meghívja hotelen kívülre kávézni, hiszen a szállodában tilos lebonyolítani a románcot. A meghívja úgy értendő, hogy kifizeti a kávét, a taxit, majd a hangulatba hozó koktélozást, az apartmant már a nőnek kell fizetnie, mert szegény Ali nem számított a hirtelen jött szerelemre és nincs nála több pénz. 

A menetrend innentől egyszerű. A támogatást zsebpénz, cigi, ital és étel formájában észrevétlenül éneklik ki a fullszerelmes – vagy csak bizakodó - alanytól. Aki legtöbb esetben soha nem fogja felfogni, hogy ő egy egyszerű átverés áldozata.

Van az a helyzet, amikor itthon a szar is keserű. Szürkeség, ébresztő 6:00-kor, meló, idióta kollégák,
bevásárlás, főzés, Barátok közt, alvás.Ekkor felmerül, hogy milyen izgalmas is lehet egy koszos, de tengerparti ingatlanban – szándékosan nem írtam házat – talpig csadorban várni életünk értelmét és Arabic got Talent-et nézni. Merthogy a mi Mohamedünk onnanst tisztességesen dolgozik, napi ötször dob egy imát és soha, de soha többet nem mondja Ramadan alatt a turistáknak, hogy ˝Fizess egy whiskey-t és szexeljünk a parton, Allah nem lát a pálmafa alatt˝. Ezért cserébe tényleg az a legkevesebb, hogy hónapokon keresztül támogatjuk hősünk és amikor meglátogatjuk elnézzük neki, hogy a nálunk öregebb, de tehetősebb hölgyek is támogatják. Ő pedig őket támogatja meg. Több irányból. Az igazi pofáraesés akkor jön el, amikor támogatásunkat és szerelmünket Mohamed beáldozza, létrejön a matrónával a Bezness (ez a hivatalos neve) és legközelebb a facebook oldalán látjuk az esküvői képét, friss vízummal a kezében. Aztán felrémlik, hogy a pálmafa alatt lefolytatott menet után, a magát punciba is befészkelő homokszemek kellemetlen viszketéséből sejthető, hogy Allah azért mégis láthatott valamit. Csak éppen minket büntet. (Trú sztori egy ismerősről.)

Aki nem ennyire egyszerű esetnek tűnik, de érzik hogy valamit ki lehetne préselni az ügyből, arra is van megoldás. A turnus vége előtt 1-2 nappal megkeresi a kiszemeltet, azzal, hogy eddig magányosan vívódott amióta meglátta és nem bírja tovább, meg kell mondania, hogy ő élete szerelme. Itt már jöhet egy kis egzotikus ˝Habibi˝-zés (szerelmem) amit szégyenlősen, szinte könnyes barna szemekkel zúdít a remegő térdű nőre. Ekkorra már a személyzettől tudja a teljes nevet és országot, ami alapján hamarosan megérkezik a facebook értesítés az új baráttól. A neki szánt profilról, hiszen van külön profil a kollégáknak információcserére, a családnak az összetartozást erősítendő és egy általános, ahol a szimpla vendégek ismerősnek jelölhetik.

Pár hét romantika után már személyes titkokba is beavat, így kiderül, hogy Tunézia egy kiemelten tragédiákkal övezett ország, szinte átok ül rajta. Hiszen ebben a mély szerelemben már Amir el meri mondani, hogy vízbe esett a telefonja, most egy kölcsön készülékről ír, de azt csak mára kapta. De nem bír élete szerelme nélkül érni, így természetesen csak a kapcsolat fenntartása érdekében azonnal kell neki egy telefon. Vagy a megfelelő pénzösszeg. Édesanyja is lebetegedett, az orvosi ellátás nagyon drága. És ő majd meghal, annyira aggódik. Bárcsak segíthetne…. De a nagy aggódásban nem jól végezte a munkáját és kirúgták, így enni sincs pénze, úgyhogy hát neki is jól jönne egy kis segítség. Ahhoz, hogy újra munkát találjon, ahhoz márkás cuccok kellenek és egy laptoppal csak kényelmesebb az ügyintézés.

Külön nyomasztja, hogy hadköteles, ez 1 év katonai szolgálatot jelent, de pénzért ki lehet váltani egy három hetes kiképzéssel. Itt jön a katonaság borzalmairól szóló ismertető, amire a szerelmes, segítőkész és magányos nő olvasás közben egyik kezével keresi a Western Union legközelebbi irodájának a címét, másikkal a last minute visszautazást foglalja le.

Szerda Úr: Persze én megértem ezeket a nőket, egy reményvesztett pillanatban, elhinni azt, hogy egy kedves egzotikus férfi csak a mi kegyeinkre áhítozik, biztos nagyon kellemes és különben is köcsög aki már ebbe is rosszat feltételez. Én pontosan átérzem ezt a dolgot, ugyanis nem ritkán fordul elő velem, hogy a mekiben a kis szőke picsa, "-Gyere máskor is!" dumáját félreértelmezem azzá, hogy gyere basszál meg, de hát ez még a saját megítélésem szerint is végtelenül, naivan romantikus. Nade kérem, komoly vagyonokat áldozni egy ilyenre? Elment ezeknek az eszük? Amúgy külön felhívnám a figyelmet a kiépített szisztémára, amit Lány a Holdról, csak érintőlegesen említett. Szóval a szállodában ahol az all inclusive szolgáltatást kapjuk, a recepciós lead minden fontos infót; nemzetiség, név, kor, anyagi helyzet (ne higgyék, hogy a kamu D&G napszemüveg bárkit is megtéveszt, ezek a fickók a szemtartásukról megsaccolják az éves jövedelmüket), plusz ami még nagyon fontos, hogy kúrható-e az alany. Egyedül van, vagy családdal, ha családdal akkor milyen a férfi-nő viszonya első blikkre. Ezek mind nagyon fontosak, hiszen míg a férjúr itatva van, addig lehet csapni a szelet a magányos feleségnek. Az infó továbbkerül a pincérekhez és animátorokhoz, a munkájukból fakadóan ők azok akik képesek érintkezni a vendéggel, a szakácsok és takarítók ilyen téren nehezen rúgnak labdába, de nem elképzelhetetlen, hogy ők is nagylelkű társra találnak. 

Ami viszont ennél is komolyabb, azok a vízumvadászok. Ezek nem aprózzák el baszod, konkrétan képesek évekig virtuálisan tartani a kapcsolatot a kiszemelttel. Nem rest 24/24-ben rendelkezésre állni, már amennyire virtuálisan lehet. Ezek a srácok nem kispályásak, nagy általánosságban évek tapasztalatai vannak mögöttük, már ami az instant lehúzást jelenti. Tulajdonképpen nem zárom ki azt, hogy ezek a férfiak egy idő után valamilyen szintű vonzalmat, vagy inkább ragaszkodást mutatnak az áldozat felé, de amint a stabil egzisztencia eltűnőben van, úgy a szerelem is halványulni fog. De vissza a vízumvadászhoz. Sok rosszat lehet róluk mondani, de azt nem, hogy nem kitartóak. Ők ténylegesen munka mellett, minden nap hosszú órákat töltenek azzal, hogy szívük választottját elvarázsolják. És ugyan ki tudna ellenállni speciális, minden komolyabb nyelvtani szabályt hiányoló, egzotikus szerelmi vallomásoknak? A legkomolyabb fegyvereik ezeknek az embereknek az érzelmi terror. A gazdag államból érkező nő, azért Tunéziában egy kicsit tanúja lehet az elmaradottabb régiók állapotainak főleg, ha a fiatal Mohamed, vagy Aladdin az esti légyotton, szándékosan bepillantást is enged a helyiek életébe. Amikor az egészségügy, a kilátástalanság és a terrorcselekmények kerülnek szóba, bizony ember legyen a talpán aki képes jó morális döntést hozni, ám akkor is érdemes mérlegelni, hogy a pénzért amit a megváltásra küldünk, valószínűleg nem fogunk kapni semmi mást csak ígérgetést. Végszónak jöjjön a legjobb sztori amit eddig hallottam. 

A gazdag nagymama éveken keresztül pénzelte a Tunéziai szeretőjét, ám valahogy kiderült, hogy élete szerelmének van egy másik élete szerelme. Nevezetesen egy olasz, a nagymama korabeli férfi. Bazmeg! Ez a pasi, hurcolta ide-oda, felajánlotta neki, hogy hagyja ott a munkáját, kap majd tőle havi fizetést, szerzett neki új komoly melót, ám ahogy lenni szokott, nagymama és nagypapa tudomást szereztek egymásról. Mivel mind a két öreg ragaszkodik a szerelmes fiúhoz, kikötötték, hogy válasszon. Arról nem szól a fáma, hogy közben még hány élete szerelme volt a csávónak, de neki már letudott ügy a gold digging, az biztos.

Én a magam részéről nehezen tudom megérteni, hogy a világ vezető országaiból, a nyugati felvilágosult eszméinkkel elmegyünk egy elmaradott országba és bedőlünk ennek a nyilvánvalóan lehúzós szagú dolgoknak, de hát hiába szólt minden film arról a 90-es években, hogy a szalagavatón ne szexeljünk, vagy ha már igen akkor húzzunk gumit, még ma se múlik el úgy évfolyam, hogy legalább egy picsa ne essen teherbe azon a feszengős, bécsikeringős, laposüveges estén. 

Viszont ha feltétlen kitartott férfit akartok magatok mellé, akkor legalább ne egy muszlimot válasszatok, aki szex után húsz percig fog imádkozni (bocsi :D), hanem mondjuk engem, aki azon kívül, hogy harmadvonalas blogceleb, relative jól beszélek angolul (legalábbis nem írok majd olyat, hogy "i shall enter my panish in your sex"!sic), jól is nézek ki és garantálni tudom a kizárólagosságot, ellentétben Atika haverommal. Persze ha nagyon csúnya vagy, akkor felárat kérek, de hát az örök szerelem megfizethetetlen, nemigaz? :) I luv u bb somatsh, u me live

ui.: jelentkezni emailben lehet, egész alakos fotóval, a szerdaur@gmail.com-on. Nem vicc! Szerelmemet és életemet a pénzedért!! :DDD