Bár a hipszter pultos jellemzésével késtünk pár évet, hiszen a szubkultúra már a végsőket rúgja, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy mi is jókorát rúgjunk a címben nevezett emberekbe virtuálisan. 

Na de ki is az a hipszter pultos? Bárki lehet, aki a önmagát annyira különcnek gondolja, hogy a megszokottól, a mainstream-től gyökeresen eltérő már-már a társadalomnak görbe tükröt tartó, öncélúan feltűnősködő megjelenésével, ízlésvilágával és gondolkodásmódjával igyekszik kifejezni önmagát. A hipszterségben a legviccesebb az, hogy amennyire próbál nem megszokott lenni, annyira lett mégis az, így már fel sem húzzuk a szemöldökünket egy felnyírt hajú, köldökig szakállas, színes tetoválásokban pompázó alkarú, négyes metrót befogadni képes átmérőjű fültágítós fiatalokon. Fő jellemzőjük, hogy az urbánus környezetben találhatóak meg, így a belvárosi szórakozóhelyek, bisztrók, hamburgerezők előszeretettel alkalmazzák őket, ha nem ők maguk a tulajdonosok, hiszen ki más értené meg leginkább a nem megszokott fogyasztói igényeket, mint egy közülük való. 

Szerda Úr megfigyelőkészségei az elmúlt években elfogyasztott kábítószer és alkohol, kolumbiai GDP-ben is mérhető mennyisége miatt igencsak meggyengült, de még így is képes volt több alfajra bontani a pultosként dolgozó hipsztereket.

exPunk csaj

Fiatal éveit főként fesztiválokra járással, stoppolással és blicceléssel töltve, szaladt olyan tarajos jóképű csávók után, akik alkalmanként használták őt, de komoly érzelemmel sosem viszonozták. Egy megfáradt rockmaratonos hajnalban, miután szívük bakancsos választottja egy másik zöldhajú lánykát műtött meg a tesco-s sátorban, úgy érezte, hogy elhagyja addigi közösségét, s új kevésbé kihasználó társaság felé nyit, lehet ez alkotókör, egyetemi társak, vagy bölcsészek. Itt értette meg, hogy a céltalan lázadás és hétvégente kannásborozás nem elég, ezért integrálódva a dzsentrifikált környezetbe, elkezdett designer cuccokat vásárolni, majd ráérezvén, hogy ha ilyeneket visel lehányt exploited pólók helyett akkor nem veszik szarba, mint előtte. Így alakult át hipszter csajjá, s hogy belső lázadó énjét azért így is megtartsa, a befogadhatóbb hajviseletet ötvözte a sok pirszinggel, fültágítóval és tetoválással. Így már nemcsak nem kap folyamatosan karót az indexébe, de még munkát is vállalhat, s mi illene leginkább a portfóliójába mint a kocsmázás, hiszen gyakorlati tapasztalata nem kevés akad, még ha a pult másik oldaláról is. Gyakori kiegészítő a dioptria nélküli vastag szemüveg, kitűzők és kortárs művészek által készített táskák. Fontos még a Septum piercing ami az orrsövény alatti porcban lévő ékszert jelenti. (Mint a tenyészbikáknak.)

a szomszéd csaj felpimpelve

Sose szerettem az angolszászból feleslegesen átvett szomszédcsaj kifejezést, ami arra hivatott utalni, hogy egy átlagos lány aki mellett elmész köszönve, de nem veszed észre annak nőies/szexuális erényeit. Szóval az átlagos lány úgy lesz hipszter, hogy több figyelemre vágyik, de nem tud labdába rúgni a plázapicsák mellett, így először csak batman-es, majd később egyre több szuperhősős és star wars-os cuccot kezd el hordani. Ezzel egyidőben elkezdi kibaszkodni a melleit, attól független, hogy kicsik vagy nagyok. Nem rest csak a hatás kedvéért melbimbópirszinget csinálni, majd szándékosan olyan melltartót választani amelyek láttatni engedik majd az ékszer sziluettjét a ruhán át. Alapvetően okos lányról beszélünk, aki felismerte a férfiak azon igényeit, hogy sokkal érdeklődőbbek lesznek rájuk a nörd-ös, geek-es, hipszterstílus hatására a belsőjükre, mint egy picsáját a januári szélben is szellőztető plázakurvára. Náluk a tetoválás csak később jön mint exPunk tesóknál, itt főként a hipszterség hozadéka lesz, s ennek megfelelő mintákat varratnak magukra. 

csúnyalány

A csúnyalány mint ahogy neve is mutatja, nem igazán képes a külsejével érvényesülni, ezért neki trükkökre van szüksége. Kezdetben ő volt a rocker lány, vagy a helyi plázakurva legjobb barinője, s hamar felfigyelt arra, hogy fiúsabb viselkedése, közvetlen stílusa közel keríti őt a férfiakhoz. A csúnyalány mindemellett okos is, szüksége is van rá, hiszen csak így képes fennmaradni a társasági tutajon, amit az oldalkormányosok, alkalmi potyautasok és ideiglenes kapitányok vezetésével halad előre. A csúnyalány alkalmazkodik a divathoz, de mivel neki a picsaszellőztető szoknyák, narancsbőrmutogatós farmersortok többet ártanak mint használnak, így a visszafogotabb de aktuális kor divatját megtartó ruhákat és kiegészítőket viselnek. Természetesen a tetkók nála is fontosak, ezekkel pecsétel meg barátságokat, vagy éppen ez emlékezteti őt mindig arra, hogy belül igenis szép. Mivel eléggé igyekeznek kompenzálni, ezért igen jó pultosok kerülnek ki közülük, akik az így kapott figyelemmel, akár tényleg központi szerepet is tölthetnek be társaságokban.

nagymaci szakállat növesztett

A szakállas kigyúrt srác, rengeteg tetkóval több helyről jöhet. Lehet régi rocker, aki a lázadás formáját valami mainstreamebb mederbe kívánta folytatni, vagy olyan egyetemista aki miközben már féllábbal valami multinál gyakornok, közben pénzt is akar keresni, hogy fenntartsa a társbérletét. Közös jellemzőjük, hogy szakállasságukat egyfajta kiváltságnak tartják, mert ők másokkal ellentétben TUDNAK szakállat növeszteni, s nem ilyen kis mókuspina jellegű, pattanásos senkik. A borotva náluk szitokszó, egyedül a brét csapják körbe, de azt is csak a higiéniára fogják. David Hasselhoffot megszégyenítő mellszőrzetüket büszkén tolják ki a bimbóvillantó atlétából, a favágóingból, s elérzékenyülve beszélnek a Hegeli filozófiai alapintenciójáról. Mélységesen megvetik a rasszizmust és pride-ra is járnak. Vaskos bicepszük megtévesztő lehet, ha ütni kell nem biztos, hogy ők jönnek ki győztesként.

hülyegyerek

Van a húsz kilós srác, aki tizennégy évesen már lehet blekkmetálos, trúrepper vagy alteros, de folyamatosan váltogatják a stílusukat, így most mivel ez a menő hipszter lett. Fő jellemzőjük, hogy a városi identitáskeresésben nem igazán találnak magukra, de fontos számukra, hogy polgárpukkasztóan kifejezzék önmagukat. A színes tetoválások, kifejezetten látható helyeken (alkar, kézfej, nyak, fültő) elengedhetetlenek, ahogy a hatalmas fültágítók is. Előszeretettel hordják saját, de inkább más életbölcsességeiket a pólóikon, felvarróikon, kitűzőiken, s nem ritkán próbálnak ők is szakállat növesztetni (több de inkább kevesebb sikerrel). A hülyegyerek arról kapta a nevét, hogy nincs mögöttes ideológiája, egyszerűen sodródik az árral, könnyen befolyásolható és inkább érdekli a megdönthető muffok száma, mint az esetleges alkotás, amiben azért igyekeznek részt venni. Beatbox, slam poetry, graffity, popart vagy akár zenekarban való részvétel is jellemző, de sosem veszik túl komolyan ahhoz, hogy kiemelkedjenek benne. A bölcsész csajokat utálja, mert nem képes felnőni hozzá intellektuálisan.

friss diplomás

Megvan a csávó aki még pattanásos képpel, zsíros hajjal és szandálzokniban csapatta gólyatáborban, aztán ahogy teltek az évek és hatottak rá az egyetem, de leginkább a főváros impressziói úgy cserélte le a nájloninget designer pólókra? Tudod aki már fél órás előadásokat tart a kocsmaasztalnál, hogy a tiszacipő miért kifejezőbb mint a converse? Őt a társaság formálta ilyenné, de becsületére váljon, hogy ő aki leginkább igyekezett megtartani valami apró szilánkot a személyes habitusából. Ahogy teltek az évek, s ő ott volt az egyetemi napokon, meg efott-on, rájött, hogy jelenlegi stílusa nem célravezető, ezért szép fokozatosan építette fel magát. Elkezdett lazán gyúrni, aztán odafigyelt az öltözködési trendekre, s most a csontkeretes szemüvegét az orrára tartva tagolja lassan, hogy bár nem feltétlen tart egy ellenzéki pártot sem kormányképesnek, de a 2/3-nak nem örül, mert úgy érzi, hogy a jó demokráciában szükség van ellensúlyokra és fékekre amiket a parlamenti ellenzékben vél felfedezni. Nála a hipszterség csupán öltözködési forma, határozott elvei vannak akár a konzervatív értékekről, akár a neoliberalizmusról. A pultozás számára csak ideiglenes, már most kinéz neki egy állás a multinál ahol gyakornok volt. 

Összegezve

A hipszter pultosok közöttünk vannak, s hiába a szokatlannak hitt, de valójában sablon kinézet, ez sem több mint egy egyszerű stílusirányzat amelyet pártízév múlva ugyanolyan viccesen fogunk mesélni, ahogy anyáink a csöves-popper-rocker-digó korszakot. 

Ahogy az ételeknek és azok stílusának is vannak lefutási ideje, úgy az italok amiket hétvégente magunkba döntünk, is változnak. Három egymástól teljesen független ember volt a segítségemre a poszt megírásában; az egyik egy italnagyker ami fél budapestet ellátja alkohollal, egy partyszervíz cég vezetője és egy balatoni bartender.

A gengszterváltás után bár még ráfoghatjuk, hogy enyhe hiánygazdaságban éltünk, de utána erőteljesen érkeztek a világ minden tájáról az újabbnál, újabb italok. A fent említett szakemberek kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a kilencvenes évek eleje a nyugati sörök ideje volt. Holsten, Kaiser, Steffl, Warsteiner, König, csupa egyszerű német láger sörök, amik viszonylag olcsók voltak ahhoz, hogy a szerényebb magyar is meg tudja venni ezeket. Persze azért itthon sem kellett szégyenkeznünk, az akkor népsörnek számító Balatoni világos, Pécsi sör, Kanizsai és a Rákóczi mind-mind hatalmas tételben fogyó italok voltak. Mellette és közben pedig a nyugati röviditaloknak volt magas presztízse. A skót viszki, főleg a ballantines 70-es években a keleti blokkban a legnépszerűbb röviditalnak számított, így a magyarok a nyugati nyitás után igencsak megkedvelték a kicsit másabb jellegű, de kategóriájában igen hasonló viszkiket. A Johnny Walker, a Jim Beam, a Jack Daniel’s ekkor kifejezetten népszerűnek számított, főleg a kor heavy-trash metál vonulata miatt is, de nem elhanyagolható volt a német Jägermeister ital népszerűsége sem, amit főleg az Unicumot kedvelő, ám azt néha túl keserűnek gondoló réteg szerette nagyon. 

93-ban valaminek az oka folytán, amelyben segítőim sajnos egyértelmű választ nem tudtak adni, a Baileys egyik pillanatról a másikra az egyik legnépszerűbb és leginkább hiánycikké vált. Talán szerepet játszhat az akkoriban magyar háztartásokban kódolatlanul fogható osztrák tévé (ORF1) egyik reklámja, amely a karácsonyi időszakra promotálta a csokis krémlikőrt. A  Baileys innentől fogva alapkelléke lett valamennyi étteremnek, kocsmának, s a magyar édesszájú asszonyok azóta is kedvelt likőre. 

94-95 környékére datálja a nagykeres ismerősöm, a Koktél című film VHS elterjedését, illetve az akkori akciófilmekben sűrűn használt látványkellék, mint koktél ital is erőteljesen mozgatta a magyarok fantáziáját. Mondhatni tömegesen épültek a koktélbárok, az éttermek mentek rá a koktélozásra, a diszkók (amik akkortájt vidéken is kifejezetten jól megéltek) menő mixereket hívtak le budapestről látványos show-műsorral. Itt érdemes megjegyezni, hogy a koktélozás már jóval előbb jelen volt magyarországon, de főleg a pesti mulatókban, illetve nyugati turisták által is látogatott helyeken volt jellemző. Lajsz András egykori protokollpincér, a kilencvenes évek közepétől kezdett el televíziós műsorokban is szerepelni, ez pedig igencsak megnövelte a vidéki fogyasztók kedvét is. Mondhatni 95-2000-ig a koktél trend abszolút mainstream volt, a hoteleknek külön koktélbárjai voltak, s egyfajta státusszimbólum volt koktélt inni, habár ez nem túlságosan jelentette az italok túl jó minőségét, sem önmagukban, sem pedig a felvonultatott receptúrákban. Jellemzően a Sex on the Beach, Piña Colada és a Szex és New York '98-as bemutató után a Cosmopolitan volt a sláger. Az utóbbit áfonyalé helyett sok esetben feketeribizlilével készítették, ez is jelzi, hogy az ország inkább volt vevő a látványra, mint a valódi ízvilágra.

98- és 2000 környékén hatalmasat hódított a Zwack birodalom, a Vilmoskörte és a későbbi Vilmos Nektár az édes és nem túl erős ízvilágával szinte megágyazott a későbbi pálinkatrendnek, de ezekben az években a Vilmos önmagában az egyik legnépszerűbb röviditalnak számított. Az egzotikus ízvilágot kedvelők ezidőben a Tequilát, abból is a Sierra kalapos változatát vedelték, amelyhez nagyban hozzájárult a rituális fogyasztási szokása, a só-citrom, s a tequila érlelt változatához a fahéj és narancs fogyasztása. 

2000 után, nem sokkal elindult a pálinka reneszánsza és az addig csak metiles, ciános ízvilágot ismerő, jellemzően rossz házipálinkát vizionálió emberek tömegeit ismertették meg a jó minőséggel, gondolok itt az akkoriban indult Hungarikum kezdeményezésre és a rengeteg színvonalas gasztrofesztiválra, ahová már olyan nagyok is jártak, mint a Panyolai, Agárdi, Zsindelyes és képesek voltak olyan szélesebb körben is elfogadható, sőt kiemelkedő pálinkát készíteni, hogy mire 2012-ben hivatalosan is elfogadta az országgyűlés a Hungarikum törvényt, addigra már az ország nagy része pálinkát ivott, vett, ajándékozott. A pálinkaivás egy csapásra menő és trendi lett, egyfajta nemzeti dolog, de mégis hipszter és kortol, nemtől, anyagi háttértől függetlenül minden itta. A várban lévő pálinkafesztiválra tömegek jártak, s járnak még talán most is, nem tudom mert én nem merek bemenni mióta behánytam az egyik bódéba. 

Némi késéssel együtt indult el a magyar bor felfuttatása is, s az addig csak bölcsészek által iddogált kisfröccsöket felváltotta a varázsszó; rosé. A rosé elterjedése olyan szintű löketet adott a bor és fröccskultúrának, hogy mi vendéglátós tanítványok még az öregek, undi italának tartottuk a fröccsöt, pár év alatt valamennyiünk kedvenc itala lett. A rosé nem túl karakteres, de kicsit savanykás íze, személyes ízlésvilágra szabható hígítása miatt a nyarak egyik legkedveltebb italává vált, nem beszélve arról a tényről, hogy kezdetben a vendéglátóipar nem reagált elég gyorsan a trend változásaira, így két három fesztiválszezon is lement úgy, hogy egy fél litykós viceházmester akár kétszáz forinttal is olcsóbb volt mint egy korsó sör. Persze aztán a változás is hamar jött, s büfések, kocsmások a sörhöz igazították a fröccs árait, s egykét valóban fröccsös kocsma kivételével, nem igazán lehet már olcsón berúgni. Külön érdekesség, hogy nagykeres segítőasszonyom tapasztalata szerint, azóta is folytonos szóda, szikvíz hiány van a kisebb fesztiválokon, kivétel ezalól, azok a helyek ahol szénsav palackkal meg kornéliusszal nyomatják a szódát. 

Mindenféle túlzás nélkül kijelenthető, hogy a 2000 és 2010 közötti időszak a Pálinka és a Fröccs felfutását jelentette, s beálltak a sörös cégek trendjei is, amik megálltak a Heineken-Soproni-Borsodi-Staropramen tengelyen. 2010-re rengeteg kifejezetten borokkal és fröccsökkel foglalkozó hely nyílt meg (Fröccsterasz, DiVino-k országszerte és sorolhatnám napestig). A fröccs korunk egyik legmenőbb itala volt egészen a nagy 2014 körüli craft forradalomig. 

2011-ben az első FőzdeFeszt akkoriban még csak hipszterforradalomnak tűnt, de a következő években, a nagyüzemi gyártások, kiváló hazai sörök és a világszerte hódító IPA flow jelentette hullám rávezette a kétkedőket, hogy érdemes lehet belekóstolni ezekbe a sörökbe, s mivel az előállításuk tulajdonképpen házilag is megoldható a kaliberhez képest igencsak szerény befektetéssel, így elég sokan belevetették magukat a serfőzés rejtelmeibe. A fröccs trendet egyértelműen a magyar kézműves sörök váltották fel, sorra nyílnak vidéken is a tematikus craft sör helyek, ahol csapról is akár 15+ féle italt kóstolhatunk meg. Azt gondolom, hogy nyugodtan kijelenthető, hogy a 2010-es évek végét a craft sör nyerte meg.

Mi lehet a következő?

Ritkán hazárdírozok, akkor is csak ha cinkelt játszmában veszek részt, így most sem mernék nagy összegben fogadni egy italra sem. A fröccs vonulat bár valamennyire visszahúzódott, azt gondolom, hogy a kézműves sörök túl nagy változásai miatt nem fog megmaradni, illetve kialakulni egy olyasfajta egységes vonal mint ami a fröccsök vagy a pálinkák esetében. Bár amerikában már a jobb körökben hódít a molekuláris gasztronómia, az itteni viszonylatokban látott fine dining ellenességet látva kétlem, hogy hamarosan hozzánk is beköszönt. El tudom képzelni, hogy hamarosan a zöldséges és pálinkás koktélok el fogják árasztani a piacot, aztán meglátjuk, hogy mekkora esélye lesz nekik.

Futottak még

Igazságtalanság lenne nem kitérni a népszerű, de nem országos vonulatú trendekre.
2005 környékén rengeteg Ír, Angol, Belga, Cseh söröző nyílt országszerte, amelyek tematikusan igyekeztek az anyaország jellegzetes kocsmahangulatát hozni. Az emberek érdekességképpen látogatták ezeket, de azok a helyek ahol csupán a tematikára bízták a sikert, ritkán maradtak meg. 

A BarCraft által elindított Gamer kocsmák sem forgatták túlságosan fel a piacot, bár tény, hogy a maguk lassú de biztos tempójában növekednek, s ahol nem annyira bunkó a kiszolgálás, illetve nincs olyan ellenszenves méhkirálynő mint az anyakocsmában, azok még akár hozhatnak majd valami újdonságot is a szcénában. 

Epilógus

Pár évvel ezelőtt mászkáltam pest belvárosában céltalanul, s egy kellemes kis lö bistro hívogatott, kedves söröscégérrel. Gondoltam tolok egy korsóval. Bemegyek, csókólom egy sört kérekszépen. Mi nem árulunk sört. Akkor fröccsöt. Azt se. Pálinka? Kérdem immár félve. Az sincs. Akkor mit tetszenek árulni?  Paleo süteményt. Hát mentek ti a kurva anyátokba...

Amikor koktélokról beszélünk, a legtöbb embernek a színes italok, kacskaringós szívószálak, shakert rázó ravasz mixerek jutnak az eszébe. Meg persze a show. Az üvegeket forgató, a shakert dobáló, a bárpultot felgyújtó fickók, akik körül nyüzsögnek a ribancok, s a legjobb show-t repítik a mahagóni pultra. 

Jómagam 13 évesen az első Pannon likőr-ös gyümölcsvodkánk üvegével kezdtem el a gyakorlást. A haverjaim állandóan baszogattak, hogy fejezzem abba, mert idegesíti őket, de engem nem különösebben hatott meg a siralmuk, s tovább pörgettem azt a hülye gúla alakú üveget. Tulajdonképpen mire először beálltam (mármint a pult mögé), már simán mentek az egyszerűbb forgatások, dobások, pedig még azt se tudtam, hogy mi az az angosturabitter. Faltam a szaksajtót, ami igen szerény volt akkoriban, s ráadásul internet nélkül kénytelen voltam azokból a filmekből tájékozódni amik akkoriban mentek. A múltkor már utaltam rá, hogy a tomkrúzos Koktél című filmet kikockázós pauzéval toltam a VHS lejátszón, meg a Sakáltanyát is úgy néztem, hogy recska-gyakorlás-recska-gyakorlás. Aztán bekötötték a'zinternetet és kitárult egy világ. Akkoriban még a tutorial videók nem nagyon voltak, ellenben homályos, rossz minőségű videók Flair versenyekről igen. Ezeket néztem és ezekből próbáltam új trükköket ellesni, ilyen otthon kiivott borosüvegekkel. Aztán elkezdtem dolgozni, volt lóvé meg pörkült és megnyitott a Morafcsik Peti webbótja (Bols Mixerakadémia), ahonnan lehetett mindenféle bárcuccot rendelni. Rendeltem én is galléros pólót, meg bartender feliratú övet, meg flair nyitót, meg gyakorló flair üvegeket, szóval mondhatni felszereltem magam.

Aztán a hülye vidéki panelparaszt hol gyakoroljon, hát mivel kellett a hely ezért a lementem a 10emeletes tövébe, hátra a játszótérre, vittem pár sört, meg a shakereket a gyakorlóüvegekkel és toltam. 

Nagy hatással volt rám Tom Dyer aki 2005 környékén minden nagyobb flair versenyt megnyert, a youtube tele volt a versenyvideóival amiket én néztem és próbáltam reprodukálni. Tom Dyer nem tartozik a legprecízebb flair mixerek közé, sokat ront és borogat, de olyan stílusa van, ami nagyon tetszik nekem és elnézve az eredményeit másoknak is. Külön érdekesség, hogy mikor én elkezdtem követni ezt az embert, akkor egy nyeszlett kis szemüveges nyomi látszatát keltette aki ügyes artista, de most olyan menő laza csávó imidzset hoz, hogy rá se ismerni az emberre. 

2006

2015

Persze a szakma, illetve maga a flair nem áll meg egy ember karrierjén, rengeteg eszetlen jó mixer hozta össze a lóvét ebből és hát szerintem rohadtul meg is érdemlik, mert bár élőben az igazi, de azért videón is látszik, hogy hatalmas vizuális élmény. 

Nyilván ezek a videók versenyek, nem életszerűek magában a vendéglátásban, hiszen egy bonyolultabb koktél elkészítése alapjáraton is igénybe vesz néhány percet, ha még dobáljuk az üvegeket a shakerrel együtt, akkor méginkább. Viszont jó következtetést lehet levonni abból, hogy milyen lenne egy rendes kiszolgálás között, amire itt is egy példa, amit én régen nagyon szerettem, mert tényleg vendégközeli.

Bár sokan lenézik a flairt, mondván, hogy bohóckodás az egész. Én nem ezt a vonalat képviselem, bár az udvari bolond sipka nem áll jón nekem, de a megfelelően szolid, ütős és a vendégnek is tetsző látványműsort nagyon is kedvelem. 

Kedvenc flair-es emlékem pedig amivel mai posztomat zárom, még annó a balatonon történt. Kevertem az idegmérget a gyíkoknak kezdő koromban, jön be a plázson négy fullos ribanc, vihognak, meg rebegtetik a pilláikat. Már amikor kibökték, hogy 4 darab mai tai-t kértek, amit a helyen mi felgyújtva szervíroztunk. Csinálom az italokat, keverek, izgulósan, de azért megfontoltan dobálom a shakert. Mindegyik ital tökéletes, egymás mellé állítom őket, s egy határozott húzással egy egyenes vonalon mindegyikre megfelelő mennyiségű 80%-rumot öntöttem, hogy majd mikor begyújtom az egyik oldalán az végigégjen. Tervem bevált, a láng gyönyörűszépen végig is futott, de arra már nem számítottam, hogy az pultra lefolyó rum is kékes lángra kap. Már fogtam a fejemet és kerestem a menekülőpontot, mikor a csajok elkezdtek ujjongni, tapsolni meg fényképezni, de olyan szinten, hogy a sétányról már tódultak is be az emberek, így aznap gecinagy borravalóval a zsebemben feküdtem le. Másnap meg csiszolhattam le és lakkozhattam újra a pultot, de hát valamit valamiért.  

A technológia jól kibaszott a pincér társadalommal. Régen egy dörzsölt csálinger akár a napi fizetésével megegyező összeget is okosított magának, plusz jattal és ezen felül még a szakácsnak is tudott csúsztatni egy keveset.

Nincs annyi fideszes mutyi az országban ahány régi pincértrükk létezik a szajré ellopására, kezdve az egészen egyszerű sumáktöltésektől az összetett nagy bulikig mikor a teljes személyzet nagyot kaszál. Ne legyenek illúzióink, a felszolgálás mindig is egy olyan szakma volt amelynek velejárója volt a más emberek zsebéből a pénz átrakása a saját zsebünkbe. Ez most sincs másképp, csak a módszerek változtak. 

Történelem

A Kádár-korszakban a nagy éttermek, hotelek javarészt mind állami kézben voltak. Az itt kijelölt étterem és szállodavezetők főként politikai megbízható státusz miatt kapták a pozíciójukat és nem azért mert annyira tehetségesek voltak a szakmájukban. Bár a vendéglátással foglalkozó emberek abban az időben szép fizetést kaptak, de ez nem szegte kedvüket attól, hogy még többet vigyenek haza. Akkoriban nem voltak raktárkezelő rendszerek, a készletet egy külön arra kijelölt ember leltározta és adta ki (söntés). Bár én is csak az elmondások alapján tudom továbbadni, igyekeztem utánanézni is, ezért egyszerűsítve és általánosítva mondom, hogy működött ez. Volt egy raktár/söntés az éttermen belül, az egyik vezetőbb pincér/pultos odament, hogy adjál nekem egy hordó sört, két rekesz jaffát meg 10 liter bort. A raktáros gyerek felírta a nasa technológiás kockás füzetébe, vagy jobb helyeken franciaívre, amit az átvevő az aláírásával igazolt, így a pultos leltár azaz a stand bővült egy hordó sörrel, két rekesz jaffával, meg 10 liter borral. A nap végén amennyit eladtak ebből azt levonták, felszorozták az eladási árral és huss ki is jött a bevétel. És itt jön a trükk, hogy mi van akkor, ha a pincér nem a söntésből vételezi ki a bort, meg a rövidet, hanem elment reggel a közértbe, megvette saját pénzből, majd egész nap azt árulta. Az a pénz szépen az ő zsebébe vándorolt. Mivel pedig nem volt vállalkozó a főnök, illetve annyira szellős volt az ellenőrzés így gond nélkül tette mindenki zsebre a pénzt. Arról pedig nem is beszélve, hogy a Kádár-korszak sajátossága volt, hogy az emberek úgy vélekedtek, hogy az államot meglopni nem bűn. 

Persze két üveg eladott unicumból nem lehet saját éttermet nyitni, ahogy a sok zsivány 80-as évekbeli pincér ezt megtette a rendszerváltás után, úgyhogy keményebb lopások is voltak, mint például a híres Chateaubriand trükk, vagy a több ember ugyanolyan étel rendelése esetén csak kevesebb adag berendelése, teljes számlázása ésatöbbi. Mivel nem volt pénztárgép, legalábbis nem olyan szintű mint most, ezért nem is az alapján ment az elszámolás, a pincérblokk szolgált nyugtaként is amire az olvasószemüveges fizetettőpincér adta össze egymás alatt a tételeket. A tulajdonosok felé az elszámolás kizárólag a stand alapján ment amit, mivel kézzel írt papírokról volt szó, igen könnyű volt hamisítani. 

Több idősebb pincér kolléga elbeszélése alapján, egy-egy báli szezonba, fejenként 10-20 üveg pezsgőket vittek, hogy azokat saját zsebre árulják, de az sem volt ritka, hogy az előre leegyeztetett nagy létszámú rendezvényeken egyszerűen kisebb anyaghányaddal dolgoztak az előírtnál, és mondanom sem kell, hogy egy esetleges 150-200 fős rendezvényen ez milyen pénzeket jelenthetett.

A szódavízzel felöntött ásványvizes palackokról már szót sem merek ejteni. Volt étterem ahol napi 20-30 rekesz fogyott abból.

Napjainkban

Manapság a legkisebb bisztrókban is direkt vendéglátásra kihegyezett raktárkezelő készletek, vendéglátós szoftverek működnek. Az egyszerűbbek csupán a bejövő vendégek rendeléseit dolgozzák fel, amely alapján real-time lehet követni a forgalmat, a bonyolultabbak már konkrétan le raktárkészlettel is gazdálkodnak és az üzletvezető orra elé tartja a tényt, hogy fogyóban van a kóla (nem-nem olyan kóla) és rendeli is az újabb adagot. A számításokat rém egyszerűen ki lehet végezni és mivel manapság már a NAV-ra kötött pénztárgépek miatt csak kevesen mernek trükközni, így nem is nagyon teszik meg. A rendszer több lépcsős. Bejön a paraszt, rendel egy adag brassóit meg egy kisüveges kólát, a pincér felüti a gépbe, a paraszt megzabál, a pincér kiüti a gépből az összesített rendelést, ami már tételesen össze is adja az összfogyasztást, amit a csálinger beüt a pénztárgépbe és huss, mindenki boldog. Az üzletvezető előtt egyértelmű csalás bizonyítékaként szolgálna a két gép közötti eltérés és storno-zni sem lehet csak úgy nyom nélkül. 

Mit tehet az egyszeri pincér aki lopni akar? 

Első körben olyan helyre megy ahol nincs melegkonyha. Az ételekkel való trükközés bonyolult, sok szakértelmet igényel, össze kell játszani a szakáccsal, nagy a bukta lehetősége. Egy jól forgó itató, valami kellemes kis bűntemető ahol sokan megfordulnak tökéletes lehet. Diszkók, azonnal fizetős pultok, fesztiválok a jó táptalajt nyújtanak az okosítani vágyóknak, de már a Sziget fesztiválbirodalom és a hozzá tartozó nevek is képben vannak, kiépített rendszerük van és be vannak kamerázva a pultosok. 

A bulinegyed viszonylag jó hely, sokan vannak, nem mindenhol megy elektronikus rendszer és hát a nyugtaadás sem az igazi, de az itt nem is fontos. Én inaskorom kezdetén napokig gyakoroltam a 4,6 cl kitöltését, majd később a 3,7-et, amit mai napig megcsinálok csuklóból, kiöntő nélkül, valamennyi magyar forgalomban lévő szeszesital üvegével és ne gondoljátok, hogy én voltam az egyetlen. Pultosként gond nélkül fejben tartottam minden egyes megrövidített tételt, amely lehetett kevesebb bor a szódába, rövidebb rövid, vagy éppen vízzel koccintottam amikor meghívtak. Egyetlen dolgot nem csináltam soha, mégpedig sosem vizeztem az italt, mert szerintem az nívótlan. 

Járok sokat kocsmázni mai napig és látom azért, a dörzsölt, minden hájjal megkent pultosokon, hogy ki az aki átbasz. A csuklómozdulat, a töltés kivitelezése már-már árulkodó jel. De mivel itt tételenként 30-50 forintokról beszélünk, így nem szokott érdekelni. 

Van egy haverom, el sem merem mondani, hogy melyik nagy szállóban heftöl, az az idóta felbérelt egy programozót facebookon keresztül, akivel feltörette az e-pincér rendszert amit használnak aztán azt üt amit akar, igaz három kilót le kellett tennie előre és csak akkor működik a rendszer, ha ő zárhat le egyedül, de többet nem mondhatok. 

Konklúzió

Azok a mezitlábas vállalkozók, akik annó a 80-as években pincérek voltak és később saját éttermet nyitottak, amiből aztán vagy megszedték magukat, vagy nem, azok kivétel nélkül simlisek. Most más időket élünk, nehezebb az élet, nehezebb boldogulni és nehezebb lopni. De ahogy a letaposott magok a földből, úgy törnek fel az újabb és újabb ötletek, trükkök mert az a pincér, aki üres zsebbel megy haza, az nem való pincérnek 2018 után sem. 

Én nem nagyon hiszek a new-age-es szarokban, nem hiszek a kolhó nórákban, a titokban, a vonzásban, maximum akkor ha olyan jellegű ribancnak kell tenni a szépet aki láthatóan erre vevő, de hál'istennek ezek fogyatkoznak mint az egyszeri kopaszok Vona mögött. Viszont hiszek az elme hatalmában, abban, hogy képesek vagyunk felmérni, átlátni és megoldani azokat a dolgokat amik esetlegesen zavarhatnak minket.

Szeretek olvasni, és elég sokat is olvastam mindenféle dolgot, a 4chan nekrofil threadjetől kezdve egészen Walt Whitman versein át, a klasszikus görög irodalomig mindent. Megesett, hogy olyan dolgok is a kezeimbe keveredtek amiket élből elutasítok, példának okáért kolhó összes, vagy a szürke ötven árnyalata. Valahol olvastam, hogy intelligens ember bármit elolvashat, mert képes levonni belőle a megfelelő konzekvenciát. Ha a környezetemben valami, megfelelő hype-ot kap, akkor elolvasom, ha másért nem, csak azért, hogy véleményt tudjak formálni szeretném megismerni azt. Ezért büszkén vallom, hogy túl vagyok az ötven árnyalat trilógián, mert így többek között tudom érvekkel fikázni. 

Emlékszem 2005 nyarára, ott ültem a balaton mellett egy ósdi öntvény padon és arra gondoltam, hogy miért jó nekem az, hogy az egész nyaramat pincérként dolgozva elkúrom olyan fizetésért, amit már akkor féltem elmesélni bárkinek, nehogy szívritmuszavart, vagy egyenesen agyérgörcsöt kapjanak a nevetéstől. Csak pár évvel később tudtam tisztán megfogalmazni. Olyan érzés ez mikor a kisgyerek dühös hisztibe kezd mert képtelen megfogalmazni a gondolatait úgy, hogy a környezete megértse, de ő legbelül tudja, hogy a gondolat az kristálytiszta, csupán az eszközei kevesek ahhoz, hogy továbbadja. Még tizenhat sem voltam akkor, de a napi 16 óra+ robot, az alváshiány, a mértéktelen cigaretta és alkoholfogyasztás megismertetett velem egy olyan magasztos érzést, amelyet a balatoni nyarakon kívül csak néhány edzőtábor után éreztem jóval később. Nem tudnám leírni, mert nem lehet. Több mint eufórikus, de mégis földhözragadt. Nem új vagy más tudatállapot és nem is egy magabiztos kokainos utánérzés, hanem az életnek része, amikor minden egyes mozzanattal elégedett vagyok az életben. Lehet ezt hívják boldogságnak. 

A kemény munka nemesít, efelől kétségem sincs. Amióta nem dolgozom keményen, hanem a ti pénzetekből eltartott NER-lovag vagyok, azóta kevésbé vagyok boldog, mint amikor reggel ötkor keltem, hogy asztalt töröljek le, felsöpörjek és este kitakarítsam a csíkosra szart női wc-t. Éreztem, hogy élek és minden amit teszek, vagy éppen nem teszek meg, az azért van mert így döntök. És persze rá lehet húzni azt, hogy ha bejött a vendég és rendelt akkor én hyppolitként hajlongtam és pincsiként hoztam a fröccsét, de ne gondoljátok, hogy ez a politikában másképp van. Itt nem kell csíkosra szart női wc-ket takarítanom, ellenben olyan dolgokkal találkozom amik sokkal előbb késztetnek hányásra, de jó végrehajtóként csak veszek egy mély levegőt és csinálom. 

A tegnapi napon senki nem vesztett, bár volt aki nyert. Bizton merem állítani azt is, hogy semmilyen csalás nem volt, néhány delegált túlbuzgóságán kívül. Túl kötött a rendszer, túl sok a jegyzőkönyv, túl sok embert kéne beszervezni és mint olyan az összeesküvés-elméletekkel az a baj, hogy túl sok a változó bennük, a magyarokban meg az, hogy képtelenek rendszert tartani. Vagy ha igen akkor a szánkat. 

Nem fogunk jobban, vagy rosszabbul élni, mert bármennyire is nehéz elhinni, saját sorsunk kovácsai vagyunk egy alapvetően kapitalista rendszerben. Aki akar dolgozni az tud, aki pedig több pénzt akar keresni ugyanazért a munkáért az elmegy külföldre. Mondjuk tegyük hozzá, hogy már azért itthon sem lehetetlen boldogulni az intelligensebbnek böcsületes munkával sem. Mit tehet egy rossz hatalom? Lop. Nagyügy. Én is lopok azt mégis vissza-visszajártok lájkolni. Hehe. Persze a civilek ellehetetlenítése szar dolog, meg az egyetemek bezáratása is. 

Viszont itt vagyunk és élünk és ahogy a rákosi, meg a kádár rendszert is túlvészelték az öregjeink, úgy mi is túl tudunk bármit. Egyrészt okosabbak vagyunk mert miénk a technológia kora, miénk az információáramlás és mert befogadóbbak vagyunk a világra mint az előző generációk. Könnyebben vesszük a változást és ez minden posztapokaliptikus filmben nyerő dolog. Legalábbis a főhős perspektívájából. Sokan vannak akik most nagyon csalódottak, elárulva érzik magukat vagy csak egyszerűen szomorúak. Nagy pofon volt ez minden olyannak, aki mást gondol a magyar közéletről mint a kormány s a vele szimpatizálók, s nem szégyen ennek hangot adni. Hisztizni viszont minden esetben szégyen. 

Szóval ott ültem azon a kikúrt padon, ittam az olcsó sört és szívtam a cigit és azon morfondíroztam, hogy mit érdemlek. Rosszat tettem amiért itt vagyok? Esetleg a deviáns és nihilista életvitelem az ami idesodort? Vagy csak a szezonmunka alapvetően egy monoton és nehéz műfaj amiért cserébe magasabb fizetést kapsz, miután bizonyítottál? Ezekre a kérdésekre akkor nem találtam meg a választ, de arra nagyon emlékszem, hogy mikor véget ért az egész és baszomnagy túrahátizsákkal a hátamon baktattam hazafelé, s füreden megálltam egy sörért, akkor lecsapódott bennem az egész és tényleg úgy éreztem, hogy élek. Minden fájdalom, minden jó érzés, minden egyes apró gondolat kristálytisztán ott volt előttem és mint aki betép úgy éltem meg újra a jó érzéseket, s vontam le a hibákból a következtetést. Mint mondtam nem hiszek a new ages buziságokban, de hiszek az elme erejében. Nem tudok meditálni, mert állandóan viszket a picsám és nem bírok megmaradni egy-két óránál több ideig egy helyen. Emellett önző is vagyok és leszarom alkat. De időről időre igyekszem gondolkodni az életemen, vagy úgy alapjáraton az életen, mérlegelni és saját magamban érvekkel harcolni, mert nem kétbites világban élünk és sokszor saját magunk által felhúzott falakat kell lerombolni, hogy tisztán lássunk. Nem állítom azt, hogy amit én gondolok az a helyes és időről időre próbálok kritikus lenni önmagammal, hogy véletlen se sodorjam magam olyan helyzetbe amibe nem szeretnék kerülni. Hozzáteszem nem mindig sikerül. De képes vagyok tanulni, törekedni a jobbra és nem azért, hogy lenyűgözzek másokat, vagy azért, hogy több lájkom legyen az instán mint neked, hanem mert én így érzem jól magam. Amikor ott ültem fürden a sör mellett vártam a buszra, ami majd hazavisz a szülővárosomba, a peron pizzéria már akkor gecikényelmetlen rácsos székein feszengve, s odajött hozzám egy olyan lány akit azelőtt a nyár előtt megszólítani se mertem volna és megkérdezte, hogy leülhet mellém. Határozott, rövid igenlő válaszom olyan természetesen suhant ki az ajkaim közül, hogy meglepődni sem volt rajta időm, mert már bele is kezdett, hogy meglátott engem és nem tudja miért, de ide kellett jönnie hozzám, mert olyan nyugalmat árasztok ami még negyven méterről is odavonzotta őt. Megkérdezte, hogy mit csinálok és miért vagyok ilyen nyugodt. Azt feleltem, hogy egész gyerekorromban olyan "nagyfiú" akartam lenni, aki hátizsákkal lófrál tök egyedül a balatonparton, sörözik és szép lányokkal beszélget. Most pedig ilyen "nagyfiú" lettem, pedig egészen eddig a pillanatig amíg ide nem jöttél, ez nem is tudatosult bennem...

Nem jönnek már locsolni a fiúk, eltűnik lassan ez a szép Magyar hagyomány - hallom a megkeseredett idős nénik hangját a padon üldögélve. Bezzeg régen már reggel hét órakor fehér inges gyerekek, szépen illatosan, kiskosárral meg rózsavízzel járták az asszonyokat, mink reggel már a hímes tojást, szörpöt, süteményt meg aprópénzt készítettünk elő és akkor sem haragudtunk meg, ha a julist vödrökkel locsolták meg és úszott a terasz vagy az előszoba. Nemám...

Tulajdonképpen nehezen tudom eldönteni, hogy a lányok a hibásak (mint amúgy mindenért a földön), vagy most kivételesen szenvedő alanyok, s a fiúk léhasága, trógersága miatt csappan láthatóan évről évre ez a hagyomány. Annyi biztos, hogy szerény személyem leinformálható idejéből számszakilag is levehető az, hogy a nők és jányok azért nem mindig fogadják szívesen a locsolkodó fiúkat. Hozzám ne jöjjön senki, úgysem nyitok ajtót! - emlékszem barbika a legbasznivalóbb középsulis ismerősöm MSN kiírására még tizenpárévvel ezelőttről. Aztán persze később iwiw-en is megjelentek a direkt elutaztam húsvét hétfőn kezdetű posztok, de ezt beteljesíteni tökéletesen csak a Facebook tudta, ahol már egyszerre képpel és becsekkolással is bizonyítani lehetett, hogy felesleges kölnivel/szifonnal az ajtó előtt ácsorogni, ajtót nyitni senki nem fog. 

Én nem járok locsolni jó ideje, ennek meg is van a maga miértje, de sajnos az én egyéni meglátásaimat nem lehet rávetíteni a társadalomra, így jobb híján azokból tudok építkezni, konzekvenciát levonni, majd leírni ami körülöttem zajlik, amit látok, hallok, olvasok.

• Kibaszottul nyűg lett sokak számára vendéget fogadni. Bejön, leveszi a cipőjét, el akar menni hugyozni-szarni, kezet mosni, befingik a nappaliba a főtt tojástól, adni neki süteményt, lemorzsázik a szőnyegre sőt még valami pacsulival le is fújkál. Nos. Bármennyire is prosztó, ez még egy elfogadható vélemény. Mindig voltak akik nem feltétlen szerették a vendégfogadással járó körülményességet.
• Túlvállalósak lettek az emberek. Nem jó, ha a papa roséjából készítünk egy fröccsöt, ezek a mai úri ficsúroknak viszkit kell adni, meg új-kék ezrest, azt is frissen vasaltat, hogy ropogós legyen, süteményből sem eszi meg a linzert, csak a bio-gluténmentes de legalább paleo mascarponesat, de ha nincs aranygirizd a műanyag, vagy üvegtojáson akkor az már nem instakompatibilis, csak felhúzott szemekkel cicceg rajta, hogy hát ő a pazarlást és az állatok kihasználását nem szereti. Egy-két évig áldozott egy kisebb providentnyi lóvét az ilyenekre, de már inkább hagyja a faszba, mert az autner briginél készült képeket a fiúk instája jobban szerette, így idén már senkit nem fogad.
• Unja. Tizennégy éves koráig még készült rá. Élvezte, hogy eljönnek a fiúk, még az sem zavarta, hogy fél óránként kap a nyakába egy-egy vödör vizet, vagy patronnyi szódát. Ő akkoriban menő csaj volt, bevállalós és ez ezzel (is) járt. Eltelt azóta viszont több mint tíz év, nyolctól várakozik délig, óránként ha jön egy-egy kisebb klikk, elbeszélget velük, megkínálja őket pálinkával meg saját kézzel hímzett népiesch motívumokkal díszített tojással, de mikor délben elkezdi mosni a haját rájön, hogy ugyanazok a fiúk járnak hozzá évről évre, aminek egyetlen közös pontja az, hogy az év további részében egy szót nem beszél velük.
• A Xenofób nagyi. Míg régen tárva nyitva volt a társasház ajtó, most már modern, videókamerás kapúcsöngővel felszerelt gangos házakban élő, a konyhaablak elé visszapillantótükröt felszixalagozó öreglányok már nem bíznak senkiben. Régen még a nyilvánvalóan csak a százforintosra játszó koszos cigánygyereknek is engedte a locsolást, amennyiben épkézláb elmondott egy verset, most már a saját unokát is elutasítja, ide ne gyüjjön senki - mondja láthatóan frusztáltan a vasárnapi ebéd közben - a józsikáék nagyok, amúgy se szeretné kétszer megebédeltetni a családot egy héten belül, hiába magyarázza neki a legidősebb, hogy csak egy tojásra ugrana fel. Az ultimate válasz lehet a dereka, a lába, a tévéműsor, vagy, hogy nem érkezett meg az erzsébet utalvány. Amennyiben valamelyik szomszéd néninél mégis sürögnek a vendégek, akkor azt a többi kendős bözsivel kibeszéli.
• Gazdagék. A gazdagék kifejezetten szerették a locsolóbrigádot, mindaddig míg leánycsemetéjük nem ivarérett (vagy legalábbis ők nem vélik annak). Addig viszont terülj-terülj asztalkám, mit asztal kamion van. Hidegtálakat, a sütemények, bolé, koktélok, pezsgő mindent kibasznak a terítékbe, sőt az anyuka jó előre fel is készül, hogy ugyanolyan címletű (lehetőleg nagyobb) bankókkal várja majd a lánya locsolóit. Amikor a fiúk már nem fogadják el a pénzt, hanem inkább a vendégeknek, esetleg kísérőapukáknak szánt röviditalokból kérnének szemérmesen, akkor kattan valami az anyukában, hiszen tudja, az a fiú aki már inni akar, az már dugni is akarna. Jövő évben teljesen véletlen még az országból is elutaznak valami tropikus szigetre, ahol nem tartják e barbár hagyományt.
• A megkeseredettet senki nem locsolja. Így megy ez évek óta. Belőle kétféle lehet, van az überszociális, aki kihívó személyisége révén folyton hadakozik valakivel, s ennek hatására most épp nincs a népszerűségi listák indexén, ezért ő a kevesebb locsolót személyes kudarcnak éli meg. A másik, aki vagy csúnya, stréber, idegesítő, vagy ezek tetszőleges kombinációja előbb felsorolt jellemzői okán, kevés vagy nulla locsolóra számíthat. Kalocsaimintás minijében az ablakból lesi, hátha, közben pedig irigységgel vegyes undorral pörgeti az instán az ismerős csajokat, akiket már mind megöntöztek. Következtetésében arra jut, hogy ha nem vár locsolókat, akkor nem érheti szomorú csalódás, így idén már az ő ajtaja is zárva vannak.

És persze mivel nem mindenért csak a lányok a hibásak, a fiúk negatívumait pedig egy bekezdéssel is el lehet intézni, amely Anubisz mérlegén egyenlővé teszi a két fél által felsorolt bűnöket;

• A részeg fiúk. Az első kanyarnál még viszonylag józanok, persze valamelyik idióta már laposüvegben kínálja a közben hugymelleggé vált kerítésszaggatót. Mire odaérnek a második helyre, már a refuxos savuk valamely szinten rendben van, de a váltakozó minőségű kínálat nem igazán tesz jót a belüknek, így szinte borítékolható, hogy valamelyik megállóban az olcsó pacsuli szagával oltott fojtós lekváros bukta, a 81,5 fokos pálesszel bizony hányásra készteti majd. És hát oké, a húsvéthoz hozzátartozik a locsolás, kis aranyeső, nagy aranyeső, de azért hányással beborítani az ifjú hajadonokat, menyecskéket nem egy túl úriemberi tett. 

A végére hagytam egy személyes sztorit gazdagékról; megyünk a srácokkal még gyerekként, város egyik leggazdagabb egyke lánya, akkora házban, hogy a megközelítéséhez külön térkép kellett, meg több ösvényen át mint amennyi a bakonyban fut, aztán mire megtaláltuk a bejáratot a sok terepjárótól, már rendesen dehidratálódtunk is, ígyis-úgyis. Zöld erdőbe stb. szabad a locsolni. Mosolygunk, próbálunk jó képet vágni, a fehér nájloningben mind az öten izzadunk már hónaljban erősen, amikor a kisleány anyukája így szól, hogy na üljetek le hozok nektek valami szíverősítőt. Vágyakozva nézünk a mahagónibárpult felé, amely teljesen indokolt ugye egy olyan 487 négyzetméteres házban, ahol hárman élnek. Csivász regál, henesszi, domperinyon, olyan italok amiket akkor még csak nem is ismertünk, de persze volt ott mezitlábos piros dzsoni, jéger, unicum szóval ilyen nekünkvaló parasztitalok amikkel a csóró sleppet meg lehet kínálni, s még örülni is fog. Jön ám vissza anyuka, tekeri le a messziről igencsak dekoratív kisebb jellegű üveg kupakját, nézem bazmeg, nézem, de nem bazmeg a kétdekás sütőrumot töltötte szét nekünk? 

Ugye ELIOS még? Szerintem minden Magyar ismeri a Karthago együttes számából kikevert, Fideszt fikázó paródiáját. Sem az eredeti művet, sem pedig az újat nem kell bemutatni senkinek, ki így -ki úgy találkozott már vele.

Olvasom a Karthago Együttes hivatalos közleményét a témában és nem akarok hinni a szememnek. Valahogy mindig is tudtam, hogy a Magyar ősrockereknél szarevőbb társulatot még a szlovák kecskepásztorok között is nehéz találni, de amikor az a Szigeti Ferenc aki annó a szovjeteket úgy baszta át, hogy V. M. Band-el utazott ki a Karthago tagjai helyett egy közel 50 előadásból álló turnésorozatra hozzájuk (mármint a szovjetekhez), most jogsértésről meg szerőzi jogokról pofázik az már nekem is sok volt. Tudom-tudom nincs egy hete, hogy ígéretet tettem arra, hogy politikai témákról nem írok. Számomra ez nem is politikai téma, hanem egy az arcoskodásé. Nem mondom, hogy jól ismerem Szigetit, mert nem. Volt szerencsém felszolgálni neki nem kétszer és néhány bulijukon is vittem nekik az innivalót. Fennhéjázó, beszűkült egy társulat. Ez mondjuk az én véleményem és nem is számít a téma szempontjából. 

Először is tisztázzunk valamit. A szerzői jogok megsértése bűn, ám mi számít annak? A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján a szerzői jogi védelem immár bárhogy számoljuk nagykorúvá vált. Hiába jelzi, hogy az átdolgozást a szerzői jogi törvény tilthatja, de nem tesz említést arról, hogy mi történik ha az adott mű a popkultúra része lesz? Esetünkben a Karthago Requiem című száma bőven túlmutat ezen, hiszen egy szűk rétegen kívül az emberek más számot nem is ismernek a szóban forgó együttestől csak ezt. Olyan mint a nyolc óra munka, vagy éppen a csókkirály. Az internet tömeges elterjedésével, a mémesedéssel és a közösségi média uralmával az egyes szerzői jogok bőségesen átértékelődtek, s bizonyos országokban alkalmazkodtak is ehhez. Gondoljunk csak az amerikai gagyivígjátékokra amelyekben tematikusan figurázzák ki az éppen aktuális blockustereket. (Horrorra akadva, Már megint egy dilis amcsi film, Spárta a köbön, Vámpíros film, A fekete ötven árnyalata, Superhero movie de sorolhatnám napestig). Ezek a filmek mind-mind beleesnek a paródia kategóriába ezért nem kell a szerzői jogokkal elszámolniuk. Csak halkan megjegyzem, hogy ugyanebből az okokból készülhetnek tematikus pornóparódiák is. Ne kérdezzétek honnan tudom.

Szóval a szerzői jogi védelemre általánosságban akkor hivatkoznak, ha valaki felhasználja a mű egy részét vagy teljes egészét a saját haszonszerzéséhez(akár anyagi, akár nem). Ha én részegen, benarkózva az akvárium előtti pocsolyában, anyaszült meztelenül menyország touristot akarok énekelni és az ott bulizók ezt felveszik maroktelefonnal és felkerül a youtube-ra, akkor kétlem, hogy lukács laci majd beperel engem. Az én olvasatomban a szóban forgó videó és egy ilyen nyilvánvalóan fiktív (khm.) esemény között nincs különbség. 

De továbbmegyek. A Magyar jogalkotás számára sem ismeretlen terepről beszélünk, az Irigy Hónaljmirigy nevű suttyóbanda közel harminc éve szennyezi a közízlést a paródiáikkal és nem kötelező számukra engedélyt kérni egy-egy dal elkészítéséhez az eredeti mű alkotójától, viszont közvetlen nem kereshetnek vele pénzt sem. Az esetleges bevételeket mint például rádiómegjelenés, vagy most már youtube megjelenés az eredeti szerzők malmára hajtja a zsetont, a Karthago közvetve pénzhez jut a fideszes paródiából is. 

Ugyanez elmondható Polgár Petiről, Pamkutyáról és számtalan más ismert figuráról is. Rémálmaimban emlékként él a Hupikék Törpikék paródiazenekar is. 

És akkor itt érdemes visszatérni egy adott mű popkulturális vagy inkább tömegkulturális megközelítéséhez. Ahogy hazánkban a Nyolc óra munka számtalan verziója kering köznyelven, Nagy Feró mégsem veri a tamtamot, ha esetleg egy neki nem tetsző mutációval találkozik. Ha egy mű olyan szinten ismert lesz, hogy egy ország ismeri és ebből fakadóan mém vagy paródia születik belőle, akkor a szerző egy dolgot tehet. Csendben marad és számolgatja az esetlegesen bejövő pénzt. Esetleg elmondhatja róla a véleményét. Esetleg. De szerzői jogi hisztit csinálni, egy nyilvánvalóan amatőr, ám mégis jól sikerült paródiából NINCSEN joga. Nemcsak a rockzene, hanem a ZENE is azokért az emberekért íródik akik hallgatják, akik felemelik és ha valaki nincsen felkészülve arra, hogy a művét esetleg majd harminc év múlva valaki átkölti, akkor az NE menjen rockzenésznek, mert semmi több mint egy Mariah Carey-re hajazó, hisztis popkurva. 

Mondom mindezt úgy, hogy nekem nem tetszik az ELIOS MÉG, mert számomra ugyanolyan ragrímekkel kevert ipari suttyóság, mint az Irigy Hónaljmirigy vagy éppen a Hupikék Törpikék.

Van egy spanom, Tomika elég nyeszlett kis fasszopó amúgy, de olyan érzéke van a koktélokhoz, hogy Doug Coughlin állva leszopja magát tőle. Tomika nem csak spanom, de tanítómesterem is volt annó, mikor füreden kevertem az idegmérget a sok kis beekizett csírának akik villantani akartak a csajaik előtt. 

Én frankón azt gondoltam tizenix éves koromig, hogy a koktél semmi másra nem jó mint az agyhalottak parasztvakítós, lehúzására aztán jött Tom Cruise és napokig recskáztam a Koktél című filmben kivillanó csöcsökre meg seggekre és hát azért maga a koktélozás rész is igencsak megmaradt. Aztán jött a már a bevezetőben emlegetett Tomika aki megmutatta nekem a frankót. Tomika akkurátus. Azzal kezdte a tanításomat, hogy felvágatott velem három láda lime-ot. Utána minden egyes gerezdet egyesével mérlegelt, hogy jó vagy nem. Ami nem volt jó, az ment a limonádékba, ami jó abból készülhetett koktél. Azzal kezdte, hogy itatott velem Gin-t, Vodkát és rumot és tequilát. Utána elmondta, hogy mit kell éreznem és ha nem érzem akkor szar vagyok. Tomika az íz-élményre ment mert már fejben összerakta, hogy milyen íze lesz egy koktélnak, mielőtt még az első jégkockát beledobta volna a mixerbe. Azt mondta mindig, hogy a show is fontos, de a legfontosabb, hogy a vendég szeme állásából meg tudd mondani, hogy az átlagtól édesebben, vagy mondjuk erősebben fog jólesni neki a koktél. 

Tomi szakácsként végzett '97-ben, aztán a harmadik balatoni szezon után azt mondta, hogy fog a kurvaisten fasza a sok igénytelennek főzni, esténként meg zsíros edényeket sikálni, aztán siófokon ahogy kóricált a sok részeg között felfigyelt a színes poharakra, izgalmas díszítésekre és a jól öltözött bármixerekre akik körül legyeskedtek a fullos ribancok. Egész éjjel a bárpult mellett ült, itta a mixerek minden szavát és végigkóstolt mindent amit bírt. Ahogy a szezon véget ért nem sokat gondolkodott, beiratkozott egy mixeriskolába, amit a nóta tévé bajszos biodíszlete Lajsz András vezényelt le. Tomika szerint maga az élméleti rész szart sem ér, de legalább az olyan alapfogásokat megtanulta mint a sex on the beach és a életközelből látott profi bárfelszereléseket, amivel fel tudta mérni a jövőt. Akkoriban még bárcuccokat se volt egyszerű beszerezni, a shakerek, keverőpoharak és egyéb termékeket csak Lajsz-on keresztül tudta. Később a 2000-es évek elején hirtelen több üzlet is elkezdett foglalkozni az ilyen termékekkel. Tomi szerint a vizsgát követő két hétben folyamatosan részeg volt. Reggel felkelt és gyakorolt. Receptúrákat, fajsúlyt, trükköket amit csak el lehet képzelni. Pár hét eltelte után viszont nagyon komoly tudásanyaggal a háta mögött ment olyan beugrós állást keresni ahol ezzel foglalkozhat. Egy ideig még a hajógyárin is nyomta, de sokkal jobban érdekelte a nyugodt üdülőövezet, így nyaranta mindig a balatonon tolta. Itt ismerkedtem meg vele, s érdeklődésemre odafigyelvén megígérte nekem, hogy kitanít. Persze a sztori lényege nem ez. 

Tomika olyan szinten tudta átadni az egyes receptúrák lényegét, hogy azokat tankönyvekben kéne tanítani. Nem a bullshitet nyomatta, hogy édesen egzotikus swimming pool gyönyörű azúrkék ízvilágával rabul ejt, hanem konkrétan belebaszta a kókusz és ananász ízét a vendég szájába, hogy az robbanjon és azt higgye, hogy egy percig tényleg a karibi szigetvilágon sütteti a hasát. Ahogy ugye írtam is az elején, Tomika szakács volt, jól értett az ízek harmóniájához és nem csupán az egyes recepteken eszközölt változtatásokat, hanem azt is kimatekozta, hogy melyik ital, milyen hőfokon a jó, azt mennyi keveréssel tudja elérni és így tovább. A saját koktéljai idő előtt hozták el azokat a trendeket, amelyek manapság is hódítanak; a színes kavalkád helyett, az új formabonta eljárások és ízvilág dominált nála. Egy egyszerű manhattan vagy martini cocktailt is mondhatni gépies szakértelemmel készített el, pontosan ügyelve arra, hogy az ízhatás a lehető legtökéletesebb legyen. Mindig azt mondta, hogy fejben meg kell lennie az íznek mielőtt elkészíti. Egyszer tanúja voltam annak, hogy jött a nagymenő vitorlás ember a sleppjével, kéri az italokat majd a pultnál szivarozva nézte ahogy Tomika lelkesen mixel. Már nem emlékszem mit ivott, de arra igen, hogy borzasztó rossznéven vette, hogy a bartender mester egy tiszta szívószálat belebök az italba, mutatóujját ráteszi a szívószál végére, s egyszer gyors mozdulattal a szívószálban maradt italt a szájába csepegteti, 3-4 másodperc múlva pedig bárszalvétán a vendég elé tette. A faszi felháborodott, hogy miért iszik bele az italába? Még pökhendien azt is odavetette, hogy ha szomjas inkább szóljon és meghívja egyre, mire Tomika mesterien alázós, de mégis tisztelettudó monológba kezdett. Ő nem azért iszik bele, mert szomjas, hanem mert biztosra akar menni, hogy amit a kezei közül kiad, az az ital tökéletes. Ezt másképp nem lehet felmérni, csak ha megkóstolja. Persze mindezt olyan hangnemben, hogy a faszi szarráégjen. Aznap este Tomika több mint negyvenezer borravalóval ment haza, mert a faszikámnak annyira átjött a lecke, hogy órákig duruzsoltak a koktélokról, ízekről és elkészítési módokról. Persze ez nem minden, Tomika tényleg tudta, hogy mire vágyik a vendég. Ránézett és analizálta, hogy rossz kedve van, vagy éppen fáj a háta. Olvasott az emberek gesztikulációjából, testbeszédéből és azon kívül, hogy remekül passzoló dolgokat ajánlott, tökéletes társaság is volt. 

Az elsők között volt aki a molekuláris gasztronómiával koktélozott itthon és olyan szinten imádták a vendégei, hogy nehéz szavakban kifejezni. Olyan elánnal bírt a kávés aromák ízéről beszélni, hogy még az egyszeri feketét nem kedvelőnek is összefutott a nyál a szájában. Az italok amiket csinált, több volt mint egyszeri iparos munka, konkrétan bele volt buzulva az italokba, s minden egyes cseppet mondhatni tisztelettel töltött s shakerbe. Mélyen elítélte azokat a mixereket akik dobálták az üvegeket és összefolyatták rummal a bárpultot, mert bár fontosnak érezte a show-t, de csak látványból pocsékolást megvetette. Egyszer kopogtatott a lakásom előtt, hogy hozott nekem valamit és izgatottan egy kis nejlontasakból fehér port szórt az ezüsttálcára. Remegve nyújtott felém egy összetekert régi kék kétszázast, hogy szívjam fel. Akkoriban még igencsak jó gyerek voltam, így a szintetikus cuccok igen távol álltak tőlem (akkormég... :D ), de ő csak bátorított, hogy szívjam fel. Először ananászt, aztán kókuszt és végül a rum kellemes aromája áradt szét bennem, s egyszerűen nem értettem, hogy mi ez. Mint Tomika elmondta, spéci eljárással készített Piña Colada amelyet orrba inhalálva kell fogyasztani. Zseniális.

Aztán persze ahogy minden jó szakember ő is elhúzott itthonról, most vegasban tolja az ipart és keresi degeszre magát, miközben  sorra kapja a szakmai díjakat és elismeréseket. 

Megkérdeztem tőle nemrég, hogy mi az amit szerinte ő jobban csinál mint a többi mixer, a válasza egyszerre volt kedves, megnyugtató és kicsit elérhetetlen számomra;

A jó bármixer olyan mint egy jó szakács. nem receptúrában gondolkodik, hanem ízben. a limeszelet minden egyes cseppjének ízével tisztában kell lennei mielőtt belefacsarom a pohárba. a jég tisztasága, a fűszerek nedvességtartalma mind-mind sokat számít, ahogy bizonyos kategória alatti italból nem készít cocktailt. Nem csak, hogy tudja, hogy milyennek kell lennie egy-egy adott italnak, de képes reagálni a hőmérséklet változásra és mindenek felett tiszteli az italt. 

Lázár János bécsi videója erőteljes csúsztatásokkal telibevert hazug propaganda, ami jól felkúrta a bécsben élő és dolgozó barátaimat. Az ő nyomásukra posztot írok róla, mert ha valakik, akkor az évtizede vendéglátásban dolgozó spanjaim azért kicsit jobban belelátnak a bécsi mindennapokba mint a nyakkendős lézerjani, aki beáll az utcára és ő-zve eldadog néhány kamut, szomorú zenével aláfestve.

Nem szívesen írok politikai témákról mert a többség úgyis gyökér, a maradéknak meg nem nagyon kell mit magyarázni, de a közel tíz éve Magyarországról elmenekült barátaim elég erős kolóniája nem hagyott nyugodni, hogy ha másért nem legalább a Bécsben dolgozó vendéglátósokért emeljem meg a hangom. Így fogok tenni, s még ha fideszes birkanyugger is vagy, nem szégyen most kicsit odafigyelni arra amit most mondok. 

Lázár János március 6-án fogta magát és elment a sógorokhoz (az olcsó magyar kurvákért), hogy kicsit ekézze a fővárosukat. A videót biztos mindenki látta, vagy ha mást nem hallott róla.

Kezdjük az elején; első állítás, hogy ebben a kerületben húsz éve még nem élt bevándorló. Az állítás hamis. Ausztria és leginkább Bécs már 1965 óta tömegesen fogadott török vendégmunkásokat. 1975-ben anyagi ösztönzéssel próbálták rávenni a török vendégmunkásokat, hogy vállaljanak munkát. a 2001-es népszámlálási adatok szerint az Ausztriában élő törökök száma 127.226, ebből Bécsben 39.119 éltek. (Tudom ez csak 17 év...)

Janikám piszkos utcákat mutogat és könnyeivel küszködve dadogja, hogy hát itt alig van már keresztény. Közben kockáról kockára pásztázom a videót, de kb ugyanolyan arányban van fehér mint arab kinézetű. Az utcák nem kevésbé piszkosak és bár nem feltétlen tartom jó példának Budapesttel párhuzamba vonni, azért mi mondhatni jóval mocskosabb fővárosban élünk. 

Elsőként engedném a mikrofonhoz Zolit, aki egy McDonalds-ban üzletvezető;

2010-ben jöttem Bécsbe, s mivel nem beszéltem jól németül egy mekiben kezdtem el dolgozni. Két török, egy albán és egy pakisztáni munkatársam volt, a főnök india, a többi lengyel, szlovák és magyar vegyesen. A szlovákokkal nem volt gond, de a magyarokkal mindig vigyázni kellett mert ott basztak át ahol tudtak. Később az egyik Török srác lett a vezető, nagyon korrekt és szorgalmas srác, akinek sosem jutott volna eszébe egy radikális gondolat sem. Nem egyszer jött a családja látogatóba, de semmilyen gond nem volt velük, sőt még ajándékot is hoztak a csapat valamennyi tagjának. Azóta ő elment egy másik üzletbe és én lettem az üzletvezető. Soha SEMMILYEN gondom nem volt a muszlim hátterű munkatársaimmal. Pár évvel ezelőtt született meg a kislányom, akit itt nevelünk, járatjuk óvodába és a feleségem gond nélkül hozza és viszi, pedig sok bevándorló van erre. Az igazság az, hogy ezek az emberek inkább meghúzzák magukat, mert a kitoloncolástól félnek mint a tűztől. Nem mondom, hogy nincsenek problémásabb egyedek, de azok ritkák és ha azért a többi muszlim ha teheti próbálja megfékezni őket. Az albánoktól és szerbektől én speciel sokkal jobban félek, fegyvert hordanak, agresszívak és először ütnek és nem kérdeznek. 

Balázs aki szakács a Mariahilfer Straße-n dolgozik:

Én a magam részéről nem feltétlen szeretem az arabokat, mert konyhára nem a legjobb munkaerő, de összességében nincs baj velük. A Mariahilfer Straße-n azért napi szinten rengeteg ember megfordul, nem ritkák a zsebesek, utca átverésre specializált keleteurópai bandák, szervezett koldusmaffia és még sorolhatnám. Bécs élhető hely ezek ellenére is és a szándékosan gerjesztett idegengyűlölet szerencsére nem ér célt. Én egyedülálló vagyok, egyedül is lakom, de nem volt ez mindig így, amikor idejöttem, hárman béreltünk lakást, abból egy török volt. Azon kívül, hogy engem spec rohadtul idegesített az imádkozásaival, semmi rosszat nem tudok mondani rá, két évig laktam vele, dolgos, jó gyerek. Most már egyedül lakok, egy mondhatni nem annyira jó környéken, de simán merek egyedül kószálni, soha nem éreztem magam fenyegetve. 

Másik Balázs aki felszolgáló egy belvárosi kisebb étteremben:

Nyolc éve dolgozom itt és azért itt mindenféle náció megfordul. A részeg osztrák fiataloktól kezdve, a turistákig és a migránsok közül is többen jönnek ide. Az üzletünk előtt pedig napi szinten rengeteg ember megfordul de nyolc év alatt egyetlen egy balhét éltem át, mikor albánok összeverekedtek. Na az tényleg brutális volt. Nem mondom, hogy én örülök a sok migránsnak, de ennek a dolognak nagyobb a füstje mint a lángja, 99%-uk nemhogy nem bánt senkit, de például tavaly mikor buszon hagytam a pénztárcámat, egy török hozta utánam, tört némettel mondva, hogy ez kiesett a zsebemből. Egy euro nem sok, nem hiányzott belőle, pedig volt benne vagy 300-400. Ennyit erről. (Én kispesit vagyok eredetileg és bizony néha sokkal jobban féltem ott a cigányoktól.)

Annamari a bögyös streetfoodos:

Nem vagyok könnyű helyzetben, mert egy dürümös bódéban dolgozunk ketten csajok és mindkettőnket hatalmas dinnyékkel áldott meg a sors, amit még bő garbókkal is nehéz rejtegetni. Mivel kint vagyunk a kirakatban ezért sűrűn kapjuk a kéretlen bókokat, de ritkán lesz annyira sértő amit mi sem hagyunk. Nálunk rengeteg bevándorló eszik, egyrészt olcsók és viszonylag jók vagyunk adagban, másrészt elég frenkventált a hely. Annak ellenére, hogy mint mondtam a látvány dekoratív, alig kapunk bevándorlóktól beszólásokat, inkább csak vigyorognak a bajszuk alatt, meg úgy néznek mintha nem láttak volna még női mellet. Ha valaki beszól azok a románok, szlovákok és magyarok. Ja és egyedül járok haza, soha nem akart senki megverni, kirabolni, megerőszakolni, a metrón néha megfogják a seggem, de azok általában kamaszfiúk és azok sem bevándorlók. Aki ilyennel riogat, annak ajánlom a magyar 4-6-ost. Na ott van ám taperászás, nem itt. 

Viktória (a húgom) aki kocsmáros:

2013-ban jöttünk ki, eleinte gyerekekre vigyáztam, 2015-ben kezdtem kocsmázni, előtte nem volt vendéglátós tapasztalatom. Hozzánk rengeteg különféle ember jár, az öltönyös osztráktól kezdve a vendégmunkás törökön át a magyarokig. Nem mondom, hogy sok arab jön be, de azért vannak. Én elég picike vagyok, 160 centi és mellé 44 kiló, nem egy félelmetes forma, de soha nem féltem illetve nem is támadtak be. A férjem festőként dolgozik, mennek a városban mindenfelé, sűrűn járok haza egyedül olyan busszal amin sok a migráns, de azon kívül, hogy néha hangosabbak egyáltalán nincs velük problémám. A legdurvább amit láttam, az egyszer egy 3-4 fős verekedés volt, amikor egymást ütötték. Ami nálunk problémát jelent az a szerb maffiózók, sűrűn járnak be, nem csinálnak balhét, de meg is van fagyva a levegő amikor ott vannak. 

Sanyi a cigány:

Józsefvárosi gyerekként elégeltem meg az otthoni körülményeket, romaként nagyon nehéz érvényesülni, de itt bécsben ez sosem volt gond. Rendesen dolgozom felszolgálóként, nem italozom, bár cigizni cigizek. Sűrűn néznek arabnak, de ez nem szokott probléma lenni, jól beszélek németül is így mindig volt munkám. Az arab bevándorlókkal sűrűn lakott városrészben lakok, de ez egyáltalán nem olyan NOGO zóna mint ahogy megpróbálják előadni. Tény, hogy jóval másabb mint amihez mondhatni a nyugati ember szokott, de aki járt a 80-as években a józsefvárosban, na inkább úgy kell elképzelni. Ok nélkül soha senkit nem bántanak, akit pedig igen annak vaj van a füle mögött csak ez már nem jut el a hírekig.

Patrik a pizzafutár:

Napi 30-40 címem van. Mivel olcsón adjuk a pizzát ezért nem a leggazdagobbakhoz megyek hanem főleg nagycsaládosokhoz. Mondhanti 80% bevándorló. Én bejutok olyan lépcsőházakba, olyan épületrészekbe ahova más nem és saját szemmel látom, hogy túl van ez a migráns dolog misztifikálva. Ezek az emberek azon kívül, hogy többen élnek egy lakásban mint amihez mi hozzászoktunk semmivel nem élnek másképp mint mi. Hülye zenéket hallgatnak és nem szeretnek borravalót adni, de bajom nincs velük. Meg hangosan beszélnek, ami úgy tűnik mintha kiabálna de a gesztikulációból látni hogy csak simán így beszél. Ami durva az a munkásszállások ahol tényleg rohadtsokan vannak kis helyen de az sem tűnik vészesnek azon kívül hogy igénytelen. Soha nem próbáltak kirabolni, pedig sokszor van, hogy egyegy címnél elfelejtem lezárni a kocsit. 

Milán a felszolgáló:

Klasszik hamburgerezőben dolgozom, van dürüm is és sok bevándorló jár be hozzánk építkezésekről. Egyáltalán nem a szofisztikált fajta, de nem is ellenségesek. Nekem inkább tűnik úgy, hogy ezek az emberek próbálják meghúzni magukat, nem feltűnősködni. Vannak fiatalabbak, akik szinten építkezésekről jönnek, ők próbálnak rajoskodni, új telefonnal, nike csukákkal, de inkább egymás között. Volt már hogy rájukszóltam mert hangoskodtak, de ilyenkor sűrű ensuldigungok között halkabbra veszik a figurát. Persze húsz perc múlva ugyanaz a hangerő, de ez még bőven belefér. És ami durva, hogy mivel sokan kérik elvitelre a kaját, a hambis előtt elég sokan szemetelnek, de a migránsok sose. Sőt van néhány fiatalabb srác akik összeszedik MÁS szemetét miközben kint cigiznek. És ezek arabok. A szlovák meg a román simán eldobja a csikket az utcán.

Zsolti a szakács:

2006 óta vagyok kint, mondhatni láttam egyet smást. Láttam a metrón pisztollyal hadonászó albánokat, láttam cigány striciket magyar lányokat futtatva, láttam kínaiakat egymást szilánkosra verni és láttam lengyelt aki lehúzta pénzzel a saját testvérét. Láttam migránsokat is balhéban, láttam őket verekedni, lopni is. Viszont! Egyik sem csinálja nagyobb százalékban mint bármelyik más. Bécsben az albánok, szerbek és a kínaiak nagyon kemények. Velük senki nem mer szórakozni. Van néhány orosz is, de azok kevesen. A migránsok okozta probléma inkább csak látványban durva, mert más a városban kószáló emberek összképe, de ettől nem lett Bécs kevésbé biztonságos. Évente három-négyszer megyek haza anyámékhoz és néha összehúzom magam mikor el-elmegyek egy egy aluljáróban pesten. A plázák előtti ténfergő zsebes cigányokról nem is beszélve. Bécs Európa egyik legszebb városa és azért mert most hirtelen több lett az arab, még nem lett rosszabb hely, csak más. Hozzánk járnak be az étterembe olyan második generációs törökök és pakisztániak is akik a legjobb vendégeink. Alkalmazkodtak, tisztességesek és ha valami kifejezetten ízlik nekik akkor hozzák az öteuróst és dugdossák a zsebembe a vállamat veregetve. Szar emberek mindenhol vannak.

Adri a takarító

Az én külföldi pályafutásom londonban kezdődött ahol nagy szállodákban voltam takarítónő. Hét évet éltem ott, de annyira magasak a jobb lakások árai, hogy a párommal úgy döntöttünk, hogy másfelé keresgélünk. A szállodalánc ahol dolgozunk világszinten jelen van, így adta magát, hogy átkérjük magunkat és Bécsre esett a választásunk, így sokkal többet tudunk hazajárni. Londonban rengeteg volt az arab de már a nagy bevándorlási hullám előtt is. Érdekes módon sosem volt gond, pedig nekem még tunéziából jött supervisor-om is volt. Konkrétan nála tüneményesebb fiúval nem találkoztam, annyira egy kis mimózalelkű srác volt, hogy képtelen vagyok azt gondolni, hogy valaha is ártana bárkinek. Olyan szinten komolyan vette a munkáját, hogy a szobákban talált értékekre volt egy szabályzatunk 3 hónapig megtartjuk őket. Persze a személyzet a 3. hónap után már fente a fogát a szajréra, volt, hogy a hármadik hónap lejárta előtt egykét nappal már leosztottuk, hogy kié mi lesz. Volt egy rolex óra ami a különösen nagy értékre való tekintettel fél évre tettük félre. Mindenki azt akarta, de a supervisorom valahogy sorszám alapján kikereste a gazdát és a hotel nevében futárral küldette el amerikába. Nagy médiafelhajtása lett még az újságokban is szerepelt. Sok arab takarító volt még, de azon kívül, hogy nekem ők büdösek, semmi baj nem volt velük. Bécsben már nem találkozom közvetlen arabokkal a munkánk kapcsán, csak munkábamenet vagy jövet. Eleinte én nagyon tartottam tőlük, sokan vannak, nem értem mit mondanak. Egyszer sem próbáltak beszólni, vagy ilyesmi. Nincs rossz tapasztalat velük, pedig minden nap utaznak velem a buszon. 

Összességében azt gondolom, hogy az idézett üzenetek magukért beszélnek. Rengeteg magyar dolgozik bécsben, s lézerjani alja videója nem a migráncsokra van negatív hatással, hanem azokra a honfitársainkra akik megunván az ország undorító helyzetét inkább elmentek innen. Valamennyi ismerősöm egyöntetűen állítja, hogy Bécs jó hely, ahol nyilván vannak problémák, ahogy minden városban. 

Utószónak néhány cikk nem túl régi, itthoni gyilkosságokról, pedig itt nincs migráncs csak amennyit tóni jópénzért beengedett:

25 éves férfi követhette el a rákóczifalvai kettős gyilkosságot

Gyilkosság Foktőn: a lánya ölhette meg az anyját

Máris elfogták a debreceni gyilkost

Gyilkosság történt Budapesten

sponsored by: Soros György

Mostanában szinte minden étteremben, vagy streedfood bódéban kapható a BBQ oldalas ráadásul eszméletlen drágán. Az utóbbi időben elkezdett foglalkoztatni a téma, hogy mi a fenéért kerül egy 20-25 dkg-os csontos hús majdnem annyiba mint egy adag tatár. Utánajártam.

Az elmúlt években a grillezés és a sokszor tévesen használt BBQ azaz Barbecue reneszánszát éli. A Barbecue a grillezés egy fajtája, ami lassú 80-130 celsius fok közötti sütést jelent, jellemzően egész húsokat. Az oldalas sütésének nagy hagyománya van, Texasban például komoly pénzdíjas versenyek vannak. Az oldalas a BBQ királya, alfája és omegája, aki kicsit is komolyan foglalkozik vele az bizony egy életen át tanulja, fejleszti, tökéletesíti a receptjét. 

A BBQ őrületből persze az éttermek, streetfood árusok sem akarnak kimaradni, ezért szinte tényleg mindenhol találhatunk már BBQ oldalast jellemzően 2000 forint felett. Először is kezdjük a tényekkel. Amikor ezt a posztot írom, a sertésoldalas kilója a Matusz Vadnál 1400 Forint, míg a marhaoldalas 999 Forint kilós áron. 

Teljesen egyértelmű, hogy egy a'la carte étterem képtelen egy betérő random vendég számára egy óra alatt olvasztott, de legyünk jóindulatúak friss húsból BBQ oldalast varázsolni, ezért az alábbi trükkökkel kénytelenek dolgozni:

• Előre adagolva szuvidálják az oldalast (légmentesen lezárt tasakokban vízfürdőbe helyezik és ott állandó hőmérsékleten tartják. A főzési idő hosszú, mint más eljárásoknál, ami a lényegesen alacsonyabb főzési hőmérsékletnek köszönhető.), majd úgy fagyasztják le, lehetőleg sokkolóval, majd amikor a vendég kér egyet akkor grillen, rostlapon készre sütik.
• Azok az éttermek akik számolnak azzal, hogy egy adott napon eladnak bizonyos mennyiséget, az előző eljárást alkalmazzák természetesen fagyasztás nélkül. A szuvidált oldalas komoly minőségromlás nélkül azért 24 órát eltartható hűtőben. Természetesen egy magára valamit is adó séf, ilyet nem ad ki.
• Jobb helyeken előre füstölik lassan, de ezek már a magas kategóriát képviselik, itt akár indokolt is lehet a magas ár. 
• Nincs szuvidálás, csak pácolás. Ezzel az a baj, hogy megváltozik az oldalas textúrája, lényegében a BBQ megcsúfolása, mert a pácolt (mindegy, hogy nedves vagy száraz) hús gyors sütésen megy át. 
• A sima húst pácolás vagy előkezelés nélkül, készítik el, majd a végén egy BBQ szósszal megkenve készre pirítják. 

Persze vannak még trükkök, de ahány konyha annyi eljárás. Nézzünk kicsit a dolgok mélyére. Az oldalas (az részétől függően is) nagy százalékban zsírt tartalmaz, amelyet sütés során mindenképp el fog veszíteni. Ha legalább egy húsz dekás adagot akarunk kiadni vendégnek, akkor körülbelül (nyilván a hústól függően) legalább 35 deka nyers hússal kell számolni. Az egyszerűsítés kedveéért mondjuk azt, hogy egy kiló oldalasból, három éttermi adag jön ki. Mivel a húsok ára is folyamatosan változik ezért számoljunk nagyvonalúan 1400 forintos kilós árral, amelynek egyharmada 466 forint. Hozzá az pác, fűszer, zsiradék legyen +80 adagonként. A köret ami minimum burgonya, jobb minőségben legyen adagja sütés után 100 forint. Tehát körülbeül 650 forint egy BBQ oldalas anyaköltsége és ebben már benne van a sütéshez felhasznált energia is, de ha nem akkor legyen kerek 700 forint. Ezt jegyezzük most meg. 

Mielőtt megírtam ezt a posztot az ország kilenc különböző helyén rendeltem BBQ oldalast az elmúlt két hónapban. Ami közös volt bennük, hogy mindegyik étteremnek az étlapján volt tatár beefsteak és steak bélszínből. Ezek ára 3000 és 5000 forint között mozogtak. Olyan éttermeket kerestem ahol a BBQ oldalas legalább és a bélszín ételek közötti árkülönbség maximum 20%-os. Meglepődtem mert volt ahol a BBQ oldalas drágább volt mint egy adag tatár. 

Ezekben az éttermekben viszont nem volt minden étel ilyen drága, a szűzpecsenyés ételek 2000 forint környékén mozogtak, de volt több helyen csontos tarja amely már 1500 forint környékén (+köret) kérhető volt. Ennek fényében én tényleg kurva kíváncsi voltam, hogy miért drágább a SERTÉS oldalas mint a szűzpecsenye. Sok különböző választ meghallgattam, de a konklúzió egyetemes;

divatkaja és sok pénzt lehet elkérni érte, minimális anyagköltséggel!

Nem állítom, hogy mindenhol szarul készítik el és azt sem, hogy mindenhol irreálisan drága, de a jelenség megkerülhetetlenül létezik és sokan be is dőlnek neki. Ennek tudatában rendeljetek BBQ oldalast!

És, hogy nagyjából képben legyen az is, aki annyira nem kedveli ezt a fajta ételt, itt egy egyszerű de mégis etalonnak számító elkészítési módja a BBQ oldalasnak. A leírásból is látszik, hogy mennyire egy komplex elkészítési módot jelent.