Hosszú évek óta gyűlölöm a karácsonyt. Sokáig elfojtottam magamban, mert szégyellnivalónak éreztem, olyannak ami nem fér bele a társadalmi konvencióba, ami egyfajta különcség, ami miatt fekete bárány vagyok. Aztán ahogy teltek az évek és egyre több embert ismertem meg különböző szférákból, úgy kezdtem igazán felfogni, hogy mások is ugyanúgy éreznek, ahogy én. Töménytelen alkoholgőzös beszélgetésnek volt ez kulturált vitatémája, s talán most állok készen arra, hogy meg is tudjam fogalmazni belső gyűlöletem igazi okait.
Szögezzük le az elején; szeretem a családomat. Vannak akiket jobban, vannak akiket kevésbé, akadnak akiket egyenesen imádok és léteznek olyanok akiket ha tehetnék letagadnék. Rohadt nagy családom van, olyannyira nagy, hogy amikor megkérdezik, hogy hány testvérem van, akkor fejszámolást kell tartanom, az első unokatestvérek száma is közelít az negyvenhez, a másod-harmad kuzinokkal pedig nem ritkán töltünk meg 300-500 fős lagzikat. Amikor decemberre hajtom a naptárat, akkor nem csak az ajándékozás minden aspektusában megterhelő, végeláthatatlan útvesztőit vizionálom magam elé, hanem a látogatásokkal járó logisztika is mázsás teherként nehezedik rám. Ekkora családod pedig 3 nap alatt képtelenség végiglátogatni.
De ne fussunk ennyire előre. Képmutatás és negatív sznobizmus volna, ha az anyagi csőddel és virtuális térképek, percre pontos útitervei végett fortyog a lelkem. Az okok ennél árnyaltabbak és egészen régre nyúlnak vissza.
Csalódás
Gyermekként mikor még elhiszed, hogy a Jézuska ajándékot hoz, teljesen más minden. Nem fogod fel a téged körülölelő feszültségeket, amit a szülők kínosan leplezni próbálnak. A rokon bácsi borvirágos orra, a hahotázó nagynéni vagy épp a belét is kiokádó nagybácsi csak az ünnepi kavalkád részei. Persze később rájössz, hogy Dezsőbá, nem töltött-káposztával csapta szét a gyomrát, a Gyurcsány-Orbán vitákat az étkezőasztalnál pedig már nem csak afféle felnőttes faszságnak titulálod, hanem leveszed, hogy ez a beszélgetés konkrétan fél éves nembeszélős éket ver a család két pontja között.
Számomra az első nagy csalódás, az első komoly fizetésemmel érkezett. Frissen graduát csálingerként ment szekér, két helyre beugróztam főállás mellett, okosítás is ment, el voltam eresztve, mint a héliumos lufi a devecseri búcsúban. Ráadásul annyi bált letoltam, hogy fő munkaadom közel két havi bérrel is megdobott jutalom címszó alatt, ezért elhatároztam, hogy az évben minden közelebbi rokonnak komoly ajándékot veszek. Gyerekként sosem ért csalódás, játékok, ruhák, illatszerek mindent megkaptunk, így úgy éreztem helyesnek, ha abban az évben, hogy már megtehetem, én is viszonzom az idősebb rokonok odafigyelését. És nem apróztam el. Nem csak drága, de olyan kreatív és személyes ajándékokat vásároltam illetve csináltattam amitől konkrétan megfagyott csendet szilánkokra törő öröm-sikítások, gyermekkori álmok valóra válása 30+ évek után és örömkönnyek literjei, amitől pár percig úgy éreztem, hogy ezért megérte feláldozni azt a rengeteg időt és rohadt sok lóvét. Aztán eltelt egy fél óra és minden pontosan ugyanúgy folytatódott, ahogy előző évben. A nagybácsi bebaszott, a másik nagynéni okoskodott, a kuzin leszólta a másikat, a másik kuzin duzzogott, hogy az ő ajándékának nem örülnek és a mama csak sütött és mosogatott. Sram öreglány volt, konkrétan a szűkösebb családi ebédeket egyedül főzte meg, ami 50-60 ember esetén nem feltétlen magától értetődő kiváltképp, hogy hét fogásnál lejjebb nem adta, amibe a desszert még nem is tartozott bele. Őt sajnáltam mindig, mert neki tényleg fontos volt, hogy a család együtt legyen, mégis ő látta belőle a legkevesebbet. Mi unokák, akik kezdtük érezni a szituáció képmutató mivoltát, hiába próbáltunk segíteni, nem engedte, az idősebbek meg basztak rá. Meg arc mögé az alkoholt mintha muszáj lenne.
Ahogy egyre idősödtünk és egyre szélesedett a család is, illetve egyre ritkábban találkoztunk, úgy lett a karácsony egyfajta élménybeszámolóval összekötött vagyonnyilatkozat tétel is. Mindenki meg akarta mutatni, hogy jobb a másiknál és mindenki be akarta bizonyítani, hogy okosabb. Elsőéves egyetemista kuzinok szapulták egymás egyetemeit, szakát, vagy éppen tanulmányát. Az első munkahelyesek egymás fizetését akarják überelni, vagy csak a másik munkakörülményeit leszólni. Nagy kaland. Elkönyveltem, hogy a családom ilyen és mind apa, mind anyai ágon vannak problémák.
Aztán egyre többször hívtak meg magukhoz olyan emberek, akiknek a belső családi viszályaiba nem lehet kívülről belátni. Barátok, munkatársak, aktuális barátnők, üzletfelek és szép lassan rájöttem, hogy mindenhol pontosan ugyanaz megy, csak az arcok mások. Elszomorító volt. Közhely, hogy a politika családokat képes szétszakítani, de igaz. És ami a legszomorúbb, hogy két kezemen nem tudom megszámolni, hány ilyennek voltam fül és szemtanúja.
Ignoráció
Ahogy minden normális unokatestvérem és barátom, külön szabályokat alkottunk az ünnepi összejövetelekre. Klikkesedve elvonultunk, teljes mértékben ignoráltuk a kínos szitukat és úgy tettünk, mintha minden fasza volna. Mosolyogva megajándékoztuk egymást és az össznépi búcsúzáskor azt hazudtuk egymásnak, hogy jó volna többet találkozni. Megígértük egymásnak, hogy majd keressük, de a január nem jó, mert vizsgák, meg fontos projektek és a szokásos szarságokat pajzsul tartva nem adtuk meg még csak a fussunk-össze-egy-kávéra lehetőségét sem. És így teltek hosszú évek, amikor csak azt vettük észre, hogy lényegében már csak karácsonykor találkozunk. És nem csak az én családom. A barátoké, az exekké avanzsálódott csajoké, a munkatársaké és az üzletfeleké is. És mosolyogtunk hozzá. Ő is tudta, hogy kamuzok és tisztában volt azzal is, hogy én sem hiszem el amit ő mond. Puszi-puszi majd akkor keressük egymást.
Hogy megnőtt a hajad? Mikor találkoztunk utoljára? Nem szigeten? Az nem te voltál? Akkor biztos a művvölgyben, de ott idén én nem voltam, akkor mindegy, biztos tavaly karácsonykor. De jól áll ez a kis pocak, te meg mennyit fogytál! - csodálkozások tömkelege és gyermeteg füllentéseknek álcázott, átlátszó emlékek, amelyeket az előadó sem igazán hiszi, hogy a másik képes befogadni. De karácsony van, úgysem fog belekötni, aztán egy évig úgysem látjuk egymást. Jóvanazúgy. Kötelező drága (vagy annak tűnő) ajándékok, ezeréves állítva tartott, dísztáskából, soha ki nem vett borok cserélnek gazdát, amik tán’ egy évvel azelőtti gazdáikhoz térnek vissza. A Jocónak is kellett valami, de már csak útközben jutott eszünkbe. Benzinkutas chivas, vagy unicum, tán még a blokk is bennmaradt a giccses papírzacskóban. Mindegy, majd megissza. Szuvenyír nyihaha, nyekukucs protková!
A hatalmas budai villa kertjében állva szívom a cigit, egy ízléstelen dekor-oszlop hamutartó mellett. Jön ki a házigazda, hogy kérne cigit. Nyújtom dekket és kérdem, hogy mivan Pisti felkúrt az asszony - utalok a magán a vámház körút kilenc teljes aranykészletét felvonultató, már kicsit leharcolt, de azért még mutatós Zsuzsára. Ja, most tudta meg, hogy mind a kilenc kisgyereknek ájfónt vett ajándékba a ház úrnője, ami csak azért cink, mert ezzel és más ajándékokkal együtt az összes szabadon lévő lóvéja elfogyott és csak januárban fér már hozzá a kellően diverzifikált vagyon többi részéhez, addig meg volna egy szilveszter is, ahol ők a házigazdák. Mélyen beleszív a cigibe, majd a bal kezében lóbált unicumot úgy húzza meg, hogy a régi, vízből felbukkanó reklámarcnak nem okozhat akkora örömet dr zwack.
Éles váltás, pár óra múlva valahol kecskemét mellett vagyok egy kis faluban. Kellemes, tiszta parasztház a helyszín, nem hivalkodó, nem lelakott. A belső udvarban vagy húsz autó parkol, egymás hegyén hátán. Ha valakinél lett volna olaj-vászon, megfesthette volna az “Autók magyarországon kezdetektől, napjainkig” című kavalkádot. Odabent jóízű kiabálás, poharak koccanása és apró gyerekek zsivaja fogad. A fejem már fáj a füsttől, ezért a gangon leülök egy karosszékbe. A fedett külső folyosó mellett, szép fehérre festett tornác eltakar, s hallom ahogy az újonnan érkezők azon vitatkoznak, hogy hogy fogják kifizetni a providentet, mikor ott van a személyi kölcsön, meg a lakáshitel. Megértették volna, ha idén olcsóbb ajándékot kapnak. Azt nem lehet, mondja a másik hang. Még a végén csórónak néznek minket. De hát azt sem tudjuk, hogy holnap mit eszünk. Riposztol a másik, de elhaladnak anélkül, hogy észrevennének és bentről már a teljesen más hangszínben üdvözlik a népet.
Este nyolcra érek az egyik barátom balaton-felvidéki házába, ahol a nagy család gyűlt össze. Van öröm az ünneplésre, a kis Ádika épp szenteste kérte meg a Kinga kezét. Milyen romantikus. A vacsora kellemes, az emberek nem feszültek és az ajándékozás sem tűnt modorosnak. Aztán ahogy egyre többet isznak, csak kibukik, hogy a Kinga apja nem tűrné, hogy abban a lepusztult putriban lakjanak. Milyen putri? Hördül fel Ádika apja. Mire észbe kapok úgy kell szétszedni őket, az egyiknek vérzik az arca. Jobbnak látom távozni. És bazmeg mit látok mire hazaérek? Facebookon ott virít a közös családi fotó, mindenki mosolyog, csak épp kurvára feltűnő az örömapa mokkája. De szarni rá, mutassuk meg a világnak, hogy boldogok vagyunk. Ez a kép még így is lájkgyanús, van fa, becsomagolt ajándék, töltöttkáposzta, pálinka, együtt vagyunk, had’ irigykedjenek!
És az igazság az, hogy még csak fel sem hördülök, hanem pörgetem tovább a feed-et.
Elegem van
Vissza a jelenbe. A telefonom, mint a upc forródrótja, mikor lehal a szolgáltatás. Rokonok tucatjai hívnak, hogy mikor jövünk, mit kérek ajándékba és mellékesen hogy vagyunk. Húsz perces logisztika, két perc jópofi, idén ne vegyünk semmit, ez a válság most betett. Ha egy kis linzert hozol az jó, meg egy kis valamit amit megiszunk. Még örülök is. Aztán már 20-án látom, hogy ott a fa feldíszítve a facebookon, még azt is kiszúrom, hogy az alatta csoportosuló egyen-csomagoló papírba bújtatott dobozok közül egyre rá van írva a nevem. Fasza. Én hülye tovább pörgetek. Látom az ismerős házaspárt, ahol tudom, hogy komoly gondok vannak, mind anyagilag, mind kapcsolatilag, közös műtermi fotózás eredményeit posztolják. Erre van pénzed Te paraj? Bezzeg amivel lógsz azt nem tudod visszaadni… A másik már 21-én boldog karácsonyt kíván. Nehogy valaki megelőzze. Nem hiába születnek azok a mémek, amik felteszik a kérdést, hogy szenteste mit csinálsz? Húsvéti tojást festesz? Idióta.
Nagy nehezen eljön a szenteste napja, korán kelünk, mert kibaszottul beígértük a sütit. Boltival nem lehet beállítani. Persze a bennem kialakuló stressz miatt, ahogy a délutánra gondolok úgy odaégetem az első eresztést mint a szar. Délre még virágoshoz oda kell érni és még romokban a konyha. Kilenckor már alkoholt iszunk, hogy bírjam. Pontosan tudom a forgatókönyvet, mégis reménykedek, hogy más fog történni.
Emberek, akik amúgy az életben nem beszélnek, ma délután egy asztalnál ülve mosolyognak, fotózkodnak, magukban, együtt, karácsonyfával, étellel és itallal. Egyik se vállalja fel mit érez, de jópofát vág, mert ezt várja tőle a társadalom. Közben egy kanál vízben folytanák meg egymást. Egyél levest, egyél pulykát, hozom a káposztát, egyél bejglit, egyél, egyél, egyél. Mindenki a hasát fogja és akik olyan szerencsések, hogy nem vezetnek, próbálnak a lehető legtöbb alkoholt bevinni oly módon, hogy még szalonképesek legyenek. Bár valaki erre sem veszi a fáradtságot és délután kettőre úgy bebaszik, hogy a kiságyon horkol egy lavórral a feje alatt. Még csak fel sem hőkölünk, megszoktuk. Lopott, lesajnáló pillantások a szövetségesek között, álnok mosoly villantása az ellenségre, halk cinikus megjegyzések szirmai repkednek az étkezőasztal alatt s felett.
A ház ura eleget ivott már, belekezd tudálékos mondókájába. Közben a a vendégsereg unottan a telefonját nyomkodja. A legtöbben még arra sem veszik a fáradságot, hogy leplezzék. Soros, Orbán, Gréta, Gyurcsány, Borkai, Gréczy, Fegyőr, Zsánker de még a gyíkemberek is vendégei a karácsonyi konverzésönnek. Meggyőződésem, hogy Orbán-Gyurcsány párosa a legtöbbet használt szó átlagosan a Magyar karácsonyi ebédeken, vacsorákon. Nemúgyvanaz! - csattan fel az egyik rokon, aki kellően bepiált annyira, hogy belemenjen az értelmetlen vitába. És ugyanott kezdődik el, ahol minden évben elkezdik. De továbbra sem tartanak sehova. Nem gecimindegy? Egy évig úgysem látják egymást.
Gyűlölöm
Na nem mintha a fogyasztói társadalom által mesterségesen kreált, álkeresztény köntösbe bújtatott, karácsonyt valaha is, különösebben szerettem volna. Mindig is gyűlöltem a már október végén felcsendülő harangokat, a túlárazott vásárokat, a túlvállalós embereket és az értelmetlen pénzköltést. De ez csak egy tünet. Legjobban mindig is azt a kibaszott képmutatást gyűlöltem, amit ilyenkor a társadalom tesz, hogy kétszáz lájkért képesek hamis képet vágva úgy tenni, mintha jobbak, különbek vagy éppen boldogabbak lennének másoknál.
Én nem vagyok boldog és több mint valószínű, hogy nem is leszek. Mert amíg ez egy fix program. Egy stigma. És minden évben egy röpke pillanatig, megpróbáltok úgy tenni, mintha minden rendben volna. Hogy szépnek, jónak, könyörületesnek és adakozónak tűnjetek ebben a lélek nélküli ünnepben. Addig lehet, hogy néhány rég, vagy soselátott facebook ismerőseiteket irigységgel vegyes szimpátiával láttok el. De valójában magatokat basszátok át. És én tehetnék úgy mint akit nem basz fel az egész, vagy éppen nem kelt instant hányingerrel a kizárólag a külvilágnak szóló giccsparádétok, de az ugyanolyan hazugság és képmutatás lenne, mint amit tesztek.
