Kevés szó esett még arról, mikor kisvárosom pultjait koptattam nagyüzemben, s ez leginkább egyik legfőbb blogos tudatos döntéseim egyike volt. Akadt egy év, méghozzá egy nagyszerű év, mikor már a középsulit kijárva, három balatoni szezonnal a hátam mögött, munkát azaz egész pontosan beugró melót vállaltam szeptember közepén. 

Úgy voltam vele, hogy nem akartam napi szinten melózni, az ország pedig épp a nagy gazdasági világválság előtt állt, ezért 2007-8 környékén még bőségesen megérte a beugrózás. Jártam mindenhova ahova hívtak, a putri kocsmától kezdve, a protokoll ébédeltetésig, de ebben az időszakban jutottam el az Operabálra és különböző privát bulik, kastélyokban tartott rendezvényeire is. 

Abban az időben még pont viszonylag könnyű volt vendéglátói melót találni, csak felcsaptam a megyei napilapot és özönlöttek a hirdetések, mint a pornóoldalak oldalsávjában az elvált anyukák tőlem öt kilométerre, akik ráadásul ingyen dugnak. A szórás nagy volt, így nem vacakoltam azzal, hogy válogassak, szépen sorba mentem és ahova behívtak és értelmes pénzt adtak, ott dolgoztam. A kor helyzetét jól tükrözi, hogy akkoriban vidéken egy két kilós fizetés már szépnek számított a prolik között, én beugrósként a hely nívójától függően 7-10 ezer forintot kaptam egy napra, ami azért is volt jó, mert lényegében nem kellett beosztásokkal bajlódnom, szinte minden nap mentem valahova. Az egyik első ilyen hely a buszpályaudvaros kocsma volt, amelyet valami faszom égitestről neveztek el. Elég kis apró volt, terasza is csak egy asztalból állt, cserébe a buszpályaudvar adta instrastruktúra miatt, hatalmas forgalmat bonyolított le. A Merkúr (-hoz hasonló) fantázianevű kocsma ötkor nyitott és olyankor már rendes sor alakult ki a piciny üzlet előtt. Melósok, korai alkeszok vagy kiskertbe járó nyugdíjasok jöttek, hogy a napindítójukat ott fogyasszák el. A hely nívója bár rendkívül alacsony volt, én mégis szerettem mert lényegében azt csinálhattam amit akartam, s így esett meg az, hogy a reggeleket úgy indítottam, hogy bár a sor még bőven állt, a zárt kocsmaajtó előtt én nyugodtan szürcsöltem bent az unikumot és a kávét, egy jó cigi társaságában és foghíjas vigyort eresztettem a kint az esőben, öklüket rázó alkeszokra. Persze haraguk azonnal elszállt, ahogy az ósdi vas-ajtó nagy nyikorgások közepette kitárult, s nyugtató kevertjükhöz, vagy konyakukhoz hozzájutottak.

A hely pikantériáját ahogy más, általam kedvelt helyeken, itt is az etnaikai szoksínűség adta, hiszen a környék csomópontjaként is funkciónáló város buszpályaudvarán naponta akár öt-hat ezer ember is megfordult naponta, hétvégente, piacnapokon pedig akár a duplája is. A csencselő romáktól kezdve, a gyári munkásokig, az iskolából hazafelé tartó diákokon át, az unatkozó nyugdíjasig mindenki bejárt hozzánk. Hamar egyértelművé tettem dominanciámat, amikor is kitiltottam az egyik srácot, aki a Pulyka becenevet viselő, kényszeres tolvaj, drogos fiatal volt, aki éppen akkor szabadult piti bűnei miatti szabadságvesztéséből. A srác egy harciropi volt, ötven kiló volt a hosszú haján fekvő réteges zsírral együttvéve, de ha elkapta az ideg, akkor tényleg tudott károkat okozni. Mivel pénze sosem volt, ezért folyton a lepattanóra várva üldögélt a pult mellett, ha pedig valaki lehúzható ember érkezett, akkor addig nyaggatta míg az illető meg nem hívta őt valamire. 

Ha viszont nem volt társaság, akkor igen hamar képes volt átmenni először csak idegesítőbe, később pedig kártékonyba, zaklatta a vendégeket és ha úgy alakult akkor balhézott is. Mivel nem kívántam, hogy holmi lepukkant drogosok húzzák le a vendégeimet, hiszen erre a tevékenységre saját privilégiumként tekintettem, úgy döntöttem, hogy utolsó esélyt adok Pulykának. Elmondtam neki, hogy ha nincs pénze akkor nincs kocsmázás, ha pedig kocsmában van akkor betartja a hely nem túl magas nívójához illő, minimális alapszabályokat. Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem erőlködött, hiszen egészen a nagymonológom utáni két órában kifogástalanul viselkedett, de aztán beütött a kati, vagy fasztudja és elkezdett hőzöngeni, meg anyázni, amit kénytelen voltam a csúcsidőszakban fizikai megtorlással honorálni. Mivel láttam egy csomó tinivígjátékot így tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az elrettentő célú erőszak csak akkor hatásos, ha mások is tanúi lehetnek annak, így a lehető legtöbb ember előtt húztam ki a zsíros hajánál fogva a kocsmából, majd a drekó tompa végével háromszor homlokon basztam, hogy kint is maradjon, közben pedig Zen nyugalommal tárcsáztam a zsarukat, hogy vigyék el a gecibe, mert rontja az üzletet. Ez több szempontból is kifizetődő lépés volt, egyrészt a Pulyka innentől csak hetente próbált meg bejönni, másrészt a hamar híre ment, hogy nem érdemes az új pultossal szórakozni. Persze a két hellyel odébb lévő szenátor póker klub súlyosabb vendégeire ez nem volt igaz, de az ő útjaik ritkán keresztezték az enyémet, így többnyire béke uralta a csendes égitestet. 

Volt egy faszi is az illusztris társaságban, valami Zsombor vagy mi, de hallod arról a farmermellényt nem tudtad leműteni nyáron se. Olyan dumája volt, hogy én folyton szorított hassal álltam a pultban, mert félő volt, hogy belehuggyozok a boroskannába a nevetéstől. Ez ember nem tudom miből élt, de egész nap a kocsmában volt. Délelőtt beivott estig pedig szinten tartott. Néha felhívta az asszonyt, hogy ja-ja dolgozik, nagyon kemény a napja, de este majd összebújnak. Közben meg ha netán betévedt valami iskolás kislány szürcsölni egy szörpöt a barinőkkel, míg indul a busz, bazmeg a bajszos fasz, az úgy rájuk repült, mint tiborc a közvilágításra és olyan szöveget lenyomott nekik, amiért hollywoodban simán #metoo-t lehet nyerni. A kislányok csak úgy futottak az öreg ragadozó elől, de azért nem volt egyedi eset, hogy néha maszatolhatott valamit a kocsma budijában, ami tekintettel a nagy embertömegre amit már említeni méltóztattam, igen merész vállalkozás volt. 

Zsomborról még a közeli spanjai sem tudták miből élt, mindig tiszta ruhája volt, volt pénze sörre és unikumra és minden nap megebédelt a közelben, másnap pedig folytatta. Hétvégén nem jött, az a családé, ha netán valaki óvatlan megkérdezte volna tőle, hogy koccintanak-e szombaton. Zsombornak elvei vannak. Délelőtt csak Soproni - Unicum. Délután egykor egy vodka, utána pedig csak sör, óránként egy. Nem vicc baszki, mérte. Soha egy nap sem ivott többet mint amennyit megszabott magának. Mondjuk így is bevert napi szinten nyolc sört és négy rövidet, szóval arról lehetne beszélgetni, hogy érdemes ezt fokozni délután négy előtt, de felesleges. 

Egy kellemes keddi délelőtt volt, jól emlékszem, Zsombor éppen a harmadik unicum-sörét kérte ki, s a nagy melegben kivételesen a kocsma előtt gyújtott rá. A krimóban békésen iddogáltak az emberek, az öreg különítmény akik csak délelőttönként jártak be, azok éppen új osztásban voltak az ultiban, mikor Zsomborunk fut be, tajtékzó homlokkal, hogy had' bújjon el a raktárban. Szóltam neki, hogy felejtse el, de kifelé már nem mehetett így beállt a két nyerőgép mellé, ahol az álló fogas is volt, hogy csak a pultból lehessen rálátni, vagy ha valaki a belső nyerőgéphez ül. Amikor belépett a viharvert orkánkabátos nő, két gyerekkel, egyből tudtam, hogy mi a pálya; ennek a fasznak itt van a családja. A nő egy sopronit és két kisüveges kólát kért és leültek a kocsma másik végébe. A térben a csendre rá lehetett volna ültetni egy bálnát is, hiszen mindenki levágta a szitut, még az anya is furcsállta a helyzetet, de az öregek kártyapartija végül egyfajta alaphangot indított én pedig feltekertem a zenetévét, hogy méginkább segítsem törzsvendégünket, aki egyre mélyebb levegőket vett mozdulatlan. 

Felhívom apátokat! - szólt az asszony, amire ideges kaparászás volt a válasz a sarokból, de még időben le tudta halkítani, így a következő mondat csak annyiból állt, hogy biztos benne van valami komoly munkában. Az idősebb csemete baszki mint aki tudta nélkül hideg-meleget játszik, úgy közelítette meg a nyerőgépet; Anyaaaa adsz egy százast? - hangzott a tündéri gyermeteg sóhaj, de az elutasító válasz olyan lesújtó volt, hogy még Zsombor szomorú arckifejezését is simán levizionáltam látatlanban. Közel egy fél óra telt el így, s a cselt senki nem törte meg, csak az öregek ejtettek el olyan belsős poénokat fennhangon, hogy én majd kiköpjem a tüdőmet, de Zsombor tökös csávó volt, kitartott egy mukk nélkül, pedig valószínűleg a tizenötévvel azelőtti sorkatonai szolgálat óta nem igazán állt ennyit egyhelyben a csávesz. 

Mint amikor Aragorn, Zöldlomb Legolas és Gimli a Fangorn erdőben érzi a hűvős szellővel járó, hirtelen baljós közeledést, úgy borzolta a libabőr a karjaimat, mikor Pulykát láttam meg az ajtóban, céltudatosan a pult felé jönni. Két másodperc nem sok, annyi se volt, hogy a helyen lévőket köszöntse, s a pultnál megfordulva, annak háttal állva jó nagyot üvöltsön, hogy Zsombor te mi a faszomat keresel ott a sarokban? A csend ismét ura volt a háznak, mindaddig a két örökkévalóságnak tűnő pillanatig, amíg a résztvevő játékosok nem realizálták az elkerülhetetlent. Onnantól nem volt csend, csak ordibálás, de a legkínosabb fajta, a kocsma sztárját, a gazdag zsombit - így nevezték őt azok a piások akiknek valóban be kellett járni dolgozni - a fülénél fogva rángatta ki az asszony, miközben a gyerkőcök nem tudták eldönteni, hogy sírjanak, vagy nevessenek. Szegény Zsombor, gondoltam magamban és bánatosan búcsúztam el a napi fix ezer forint borravalómtól.