A tarkómon ömlött a víz és egy ízléses családi ház portája előtt üldögéltem, hanyagul a virágágyásban. Valami olyasmit mondtam az előttem ülő csajnak, hogy szerintem az a gimnázium ahova beadta a jelentkezését, nagyjából annyira válik hasznára majd, mint ló tenyésztőnek a giroszkóp ismerete, de mire az érvelést kifejtettem volna, sugárban kezdtem el hányni.

csak mondom, ez az én seggem...

Jutott belőle mindenhova, a lányra, a virágágyásra és a saját lábamra is. Nem tudom, hogy mi vezérelt, mikor a vörös színű, nyúlós hányadékkal tartíkott liliomot letéptem, majd neki adtam, de arra nagyon emlékszem, hogy legbelül jó ötletnek tűnt. Ekkor voltam 13 éves és ez volt az első bebaszásom. A srácokkal felmentünk a koszos kis iparvárosunk szélén található dombra, ahol az egyik mobilszolgáltató antennái, meg tornya adták a mobiljelet és ott az erdős részen, egy tisztáson piknikeztünk. Nyolcan, vagy tízen lehettünk és bőven elég volt egy liter vodka, némi fanta narancs és két liter koccintós vörösbor, hogy mindannyian készre tegyük magunkat. A vodkát a régi fajta, még visszaválthatós fantáspalackba töltöttük bele, mikor leittunk belőle annyit, hogy kábé egy az egyben lehessen hígítani. Aztán jött a vörösbor. Persze nem először ittam akkor, mondhatni már gyakorlott koca-piás voltam. A srácokkal a pannon likőrgyár által forgalmazott gyümölcsvodkákat vettük, ami a ezer forintba került a vásárcsarnok oldalában található non-stop-ban. Néha sört is ittunk, de szűkös anyagi keretünk inkább indokolta a rövid fogyasztását. Még arra is tisztán emlékszem, hogy azon a hirtelen meleg napon, azért mentünk fel a westeltoronyhoz, mert május elseje volt és kibaszottul nem akartunk a proliktól nyüzsgő városban caplatni, ahol még a legundorítóbb kocsmát is ellepték ilyenkor a népek.

A nagy hányás után a többiek valahogy hazavittek, de nem azért mert nem tudtam volna magamtól menni, hanem inkább mert nem akartam. Az a fajta részeg vagyok, aki ájulásig tud inni, a rosszullét, vagy az álmosság ritkán kerülgetett csak. A következő részegség, már jóval tudatosabb volt, például okosan kihagytam a borféléket a repertoárból, mert már akkor jól tudtam, hogy a minőségnek ára van, s bármennyire is a célomra fókuszálok, bizonyos szint alá leadni nem akartam. Pár hónap telt el, s azon kaptam magam, hogy a helyi rock-kocsmában vagyok az unokatesómmal, aki két évvel idősebb volt nálam és rohadtul vágta az összes limp bizkitet, meg hasonló zenét, felállást meg ep-ket húsz évre visszamenőleg és együtt ittuk a sört, meg néha azt a cserkópálesznek csúfolt kommersz valamit 90 forintért. Volt két tag a pult mögött, már rohadtul nem jut eszembe mi a nevük, mert elbaszott egy gyökerek voltak, viszont ahogy mozogtak, meg ahogy buliztak az nagyon is bejött. Lényegében minden péntek-szombaton bementek a kocsmába délután kettőkor, aztán végigitták a napot, miközben néha kinyitottak pár sört a vendégeknek. Kibaszottul ideális jövőképnek tűnt, egy magamfajta célok nélküli csávónak. Jó közösségben, metált hallgatva minden hétvégét szétbaszva tölteni, miközben még lóvét is kapsz. Elég meggyőző érv volt az is, hogy nagyjából már akkor sejtettem, hogy az olyan faszom melók mint ami a városban akkor éppen volt, záros határidőn belül robotizálva lesznek, de enni meg inni mindig akarnak majd az emberek, s hiába a sok sci-fi, ha a részeg emberek zöme egyedül akarna inni, akkor elég lenne kibaszkodni a kólás automaták helyett sör, meg rövides gépeket és kocsmákra se lenne szükség. Felismervén, hogy ez az elmélet csupán egy disztópia, könnyűszerrel és boldogan jelöltem az a Vendéglátást a középsulis papíron, amivel eléggé beszoptam, mert a német tanárnőm három éve folyamatosan megbuktatott, amiért egyszer beszóltam, hogy geciundorítóak a műkörmei. Mentségemre szóljon, hogy akkor még nem igazán értettem, hogy hogyan működik a világ, s fő nemezisem, gyermekkori fantáziáim fő alanya Jutka néni, azért rendre megvágott. Nem is kerültem be első körrel vendéglátósnak, hanem baszod villanyszerelőnek, ami biztos tök jó szakma, olyan antiszoc arcoknak akik precízek, meg tudnak bajuszt növeszteni és jól áll nekik a kantáros nadrág. Én meg egyik se voltam, így a nyarat a német tanulás mellett főleg káromkodással, duzzogással kevert önigazolással, meg a kocsmába járással töltöttem. Bátran kijelenthetem, hogy mire a középsuli első napját elkezdtem, már törzsvendégnek számítottam a kricsmiben, sőt néha, nagyon ritkán még azt is megengedte a tanyasi banderasra hasonlító pultos csávó, hogy kinyissam a sörét, meg kitöltsem az unikumját, amíg ő valamelyik tini picsát hegesztette a raktárban, de ez még messze volt a valós gyakorlattól. A szeptember viszont hamar eljött és én ott álltam azzal a rezgősen, rugózó alkatommal az új sulim tornatermében, feszülős fehér nejlon ingben és végig arra gondoltam, hogy egyrészt mennyi sok retek fasztestű lesz az osztálytársam, másrészről meg, hogy milyen széles skáláját képes képviselnie a proliknak ez az új dimenzió. A gladiátorképzőnek is csúfolt középiskoláról csak annyit érdemes tudni, hogy ez a magyar mos eisley, ahol a környék leghitványabb söpredékét próbálják meg szakmához juttatni. Emellett valamilyen általam ismeretlen oknál fogva, a város néhány elit kölyke is ide járt, de voltak itt szociálisan hátrányos gyermekek, lomis cigók, fiatalkori drogfüggők és olyan srácok is akik hétvégente már valami közeli diszkóban dolgoztak kidobóként. A vegyes társaság alapját leginkább az adta, hogy a bőrdíszműves szakmától, a kereskedelem marketingen át, az asztalos, a villanyszerelő és környezetvédelmi és vízgazdálkodási szakokat is itt tanították. Évfolyamonként 10-12 osztály indult, amik jellemzően vegyesek voltak, példának okáért én mind villanyszerelő egy osztályban voltam a vendéglátósokkal. Logikus mi? Mindenesetre én örültem ennek, mert így kevesebb adminisztrációt jelentett az áthelyezési kérelmem, amit bő fél év alatt abszolvált is a suli, igaz, anyám családipótléka belekerült egy borítékba amit a még ötven felett is basznivaló igazgatónő zsebre tett a privát konzultáció végén.

Kamaszodó éveimben ekkor voltam leghálásabb anyámnak, mert nem csak megmentett attól a ténytől, hogy az iskola logójával ellátott kantáros nadrágban kelljen a gyakorlati oktatásvezetőm a kertjében medencét ásnom, de egy csapással bekerülhettem a Tölgy Büfébe, ami a világ egyik leghitványabb bányász-kocsmája volt, de soha olyan boldogan nem ment még gyerekmunkás dolgozni, ahogy én igyekeztem oda az első napomon. Ez a hely, igazából semmi másra nem volt jó, mint hogy megtanuljam az olyan alapokat, mint a sörcsapolás, a fröccsök fajtáit és azt, hogy hogy töltsek csuklóból úgy 4,2 centet, hogy az alkeszok ne vegyék le, hogy a feles, az igazából konvergál az eus szabvány felé. Persze az se volt utolsó, hogy a baszatlan kis főnökasszonyom felvett kisegítőnek az iskolai gyakorlat mellett, ami jelentős anyagi emelkedést jelentett az amúgy igen szerény életkörülményeimhez. A helyet viszont hamar kinőttem, ami azért meglepett, hiszen nem vagyok egy ugrálós fajta, legalábbis akkoriban még nem voltam, így a család kapcsolati hálóján keresztül hamar bekerültem a város másik végében található Hajnalka Panzióba. A két hely nívóbeli különbsége jelentős és nem csak annyiban, hogy a panzióban nem voltak lerúgva a piszoárok, hanem elegáns ruhában ételt, ráadásul kulinárisan magas minőségű ételt szolgáltak fel, hozzá illő borokkal, amiből a választék se volt kicsi. A legótvarabb krimóból, egy ugrással jutottam az agglomerációban elérhető legjobb melegkonyhás helyre, ami fejlődésre sarkallt, s bár sosem gondoltam volna, de megszállottja lettem az egésznek. Rájöttem, hogy az íz-érzék képességem messze átlag feletti, faltam az új dolgokat, egy nap alatt betanultam a teljes étlapot, ami százhetven fogásból állt, de nem csak az árakat, illetve a hozzájuk passzoló köretet tudtam, hanem a teljes ételkészítési metódust is. Amíg suliban voltam, basztam a tananyagra, az akkor frissen kijött Anthony Bourdain könyvet olvastam és mire befejeztem a 9. osztályt rég túlvoltam a Túrós Emil féle receptkönyvnek csúfolt szakadt szürke irományon át, az összes Magyar tanmesén. Nagyívben szartam le, hogy a haverok röhögnek rajtam, hogy fehér ing, mellényben mászkálok gyakorlatra, engem akkor és abban a közegben, olyan szinten nyűgözött le az egész szcéna sajátossága, amihez hasonlót addig még csak elképzelni sem tudtam. Italokat elemeztem, sörhőmérsékletről tanultam és bátran, sőt büszkén jelentettem be bárkinek, hogy az év végére az én tudásommal már simán letenném a szakvizsgát. Persze senki sem figyelt rám, ám ez nem vette el a kedvemet. Akkoriban volt egy csajom, afféle első nagy szerelem, amit inkább hajtott a vágy, mintsem az érzések. Egyrészt neki köszönhetően, másrészt az életkorom miatt sem, tudtam még azon a nyáron munkát vállalni, pedig bármit feladtam volna azért, hogy szezonmunkához jussak a balatonon. Görcsösen olvastam az akkor még platformnak számító Bazárt és naponta megjelenő megyei hírlap állás rovatait, ahol mint hamupipőke a hercegére vágyakozva, karikáztam be a szimpatikus cellákat. Már akkoriban volt egy olyan érzésem, amit csak később tudtam megfogalmazni, hogy milyenné akarok válni, de mint rutin, tapasztalat és világlátás híján, még csak szavakba se tudtam önteni. Azon a nyáron, valójában nem sok dolog történt, a gyakorlatot adó helyem, nem tudott sokat fogadni engem, mert nem múltam még el 16 éves és ahhoz túl sok rendőr és közhivatalnok járt oda, hogy be merjék vállalni azt, hogy stikliznek a sulis gyakorlattal, így a nyár nagy részét otthon töltöttem, meg azzal a csajjal mászkáltam le a parkba. Néha ha úgy alakult lementünk a balatonra, ami a tó közelsége miatt, nem volt egy óránál nagyobb utazás, így már akkor jól szemügyre tudtam venni az ottani életet, ahogy a pultosok az asztalon táncolnak, ahol még a legótvarabb lángossütő is egy izgalmas nyári kalandnak ígérkezett. A nyarat egy közös baráti héttel zártuk le, amikor is a csajomnak a szepezdi nyaralóját töltöttük meg vagy tízen. Bár akkoriban már rutinosan piáltam, mégis sokkal inkább vágytam a házban történő tivornya helyett arra, hogy a parton hesszelve leshessem a bulihelyeket. Elég szar dolog ezt kijelenteni, de rohadtul nem élveztem az ottlétet. A saját határaikat feszegető 14-5 éves hülyegyerekek voltunk, akiknek a legnagyobb szórakozása a teszkós vodka piálása volt, meg az, hogy a fiúk felvegyék a csajok tangáit és abban pózoljanak, ugyanazt a zenét hallgatva mint otthon. Semmilyen újdonság, varázs, vagy éppen nyugalom nem járt át, mert egyrészt figyelnem kellett, hogy senki ne zúzza le a kérót, másrészt meg egy teljes hét összezárva a legjobb haverjaiddal, még akkor sem feltétlen a legjobbat hozza ki belőled, ha amúgy minden oké. Pedig minden oké volt, Gábor Úrral, rendesen toltuk a rövidet és a többi spanom a Tomci, meg a Márk is rendesen benne volt minden faszságban, olyannnyira, hogy még egy szál spanglit is szereztünk, amit MI6-et megszégyenítő szervezés keretében, egy szerdai “trükkös nap”-nak hívott fedőakció keretében el is pöfékeltünk. Nem tudtam megfogalmazni, de többre vágytam, többre annál, minthogy a saját seggemen ülve basszak be minden nap. Ó gyermeki tudatlanság, mennyit röhögök még ezen ma is, kiváltképp amikor meghallom geszti szánalmas szóviccei között az egyetlen rímpár, amellyel erőltetve is, de tudok azonosulni; “És az akarok lenni, ami akkor voltam, Mikor az akartam lenni, ami most vagyok.”

Irány a balaton

Majdnem egy év telt el és nem csak a pöcsöm nőtt meg, az arcommal együtt, de harcművészetnek hála a hasizmom, a vádlim és valamelyest a bicepszem is. Emellett simán vittem hét tányért egy kézen (salátásból akár 14-et is) és olyan vehemenciával gyűjtöttem a borravalót, hogy a mindennapi cigimen felül, azért hétvégén be is tudtam baszni. Közel tizenöt év távlatából példának okáért elég viccesen hangzik az a tény, hogy a 16. születésnapomat abban a rocker kricsmiben ünnepeltük meg, ahol immáron törzsvendég voltam. Ja és beszarsz, éjfél előtt anyám hozta be a tortát, aminek tetején csokis unikumos krémmel volt egy pentagramma felrajozlva. Sátánmetál geci!

Tavaszi gyerekként immár boldogan vetettem bele magam a hírlapba, hiszen április végén, május elején már bőszen hirdetik a parasztok a balatoni pozíciókat, s tudtam én jól, hogy időben kell lecsapni ezekre, mert akkoriban még nem lasszóval kellett fogni a csálingereket, hanem konkrétan kiálltál a 71-es mellé egy pillangófogó hálóval, suhintottál egyet, azt úgy kellett kiválogatni a kurvák közül a vendéglátósokat, mintha félő lenne, hogy a prostitúció visszaszorult volna. Szerencsére addigra már praktikusan dobtam a csajt is, így semmi nem állhatott közém és a balatoni munkavállalás közé. Az edzéseket ledumáltam a mesterrel, hogy nyáron jegelem őket, ő meg összeírt valami edzéstervet, amit elviekben kellett volna csinálnom meló előtt vagy utána, de hát feltételezem, hogy szavak nélkül is tudható, hogy mennyiszer szagoltam hozzá az erőnléti edzésnek. Mondjuk egyszer futottam hat kilométert a parton, de azért mert egy nagyfülű NDK-s csávó késsel kergetett, mert rajtakapott a lányával, de hiába igyekeztem meggyőzni erről a Kensin-t baszott se rá. És még el se tudtam élvezni, szóval utólag belegondolva, már kérdéses, hogy ki szopatott kit. Május közepére minden összeállt ahhoz, hogy indulhassak életem legnagyobb kalandja felé. A Hajnalka panzió, ballagás utáni pár hetében zajló uborkaszezon alatt bőségesen volt időm átböngészni az összes újságot, ami pedig tetszett azt lényegében azonnal hívtam is. Magam is meglepődtem, hogy a legtöbb hirdetésben kínált pozíció, hiába az aznapi újságban volt, már betöltött lett mire oda jutottam, hogy felhívjam azt. Nem túlzok amikor, azt állítom, hogy egy héten keresztül folyamatosan lyukra futottam. Volt ahol a fiatal korom miatt utasítottak el, volt ahol azt mondták, hogy helyi személyzettel dolgoznak, hogy ne kelljen szállást intézni. Akkoriban az internet hiába volt már elterjedt a lakosságban, meglepően kevés álláshirdetés tettek fel, főleg fizikai munka esetében, még ha a vendéglátás, nem is a klasszikus értelmében vett fizikai meló.

Azért nem adtam fel és folyamatosan csörgettem az új hirdetésben megjelenő telefonszámokat, mikor is egy igen fiatalos hang ajánlotta fel, hogy oké, menjek le másnap interjúzni. Még meg is voltam illetődve baszod, hogy milyen komoly hely, hogy még interjúm is lesz. Szabályosan készültem, de annyira, hogy még német könyvet is vittem az útra, mert a csávó mondta, hogy német nyelv az kelleni fog, de ha van egy kis alapom, akkor segít majd. A kora délutáni időpont amit megbeszéltem a fickóval, egy vihar utáni, perzselő kánikulába fordult át, mikor leléptem a hugyszagú műbőrülések öleléséből, a kavicsos peronra. Azt mondta a faszi, hogy hívjam fel és kijön értem az állomásra, mert elég sokat kell gyalogolni, így hívtam is és gyors elszívtam vagy három cigit, míg megérkezett. A kezdeti sokk az arcomra is kiült, mert én egy finom úriembert vártam, aki majd selyem hangedlivel és bájos modorral invitál majd engem a kasírozott szélű abroszok közé, erre megjelent egy rókaképű, mélyen ülő szemű bajszos figura, aki két bazmegolás között, a körméig szívott dekket úgy pöckölte ki a kocsiból, hogy közben még a feleségével is volt ideje telefonon kurvaanyázni.

A fehér ford csak úgy zötykölődött a szebb napokat is megélt kisfalucska kátyúkkal tarkított aszfaltján, de ettől független a táj gyönyörű volt, magán hordozta mindazt a népies magyarságot, amelyet a rafkós marketingesek a kilencvenes években pirospaprikával és levendulával díszített brossúrákon juttattak el tőlünk nyugatra. A levegő tiszta volt, a balaton pedig fényes és a modortalan figura sem volt túlságosan cinkes, inkább csak szabadszájú. Gyulaként mutatkozott be két dekk között és már ahogy beültem az autóba egyből elkezdett sorozni a kérdésekkel, már ha az út, a járókelők, vagy éppen a becses neje nem kúrta fel az agyát. Szépen vezette fel a témát, azzal, hogy hol dolgoztam eddig, milyen tapasztalataim voltak, csumpi, alakart stb. Hiába próbáltam menőzni azzal, hogy hány tányért viszek bal kézen, leintett a gecibe, hogy azt minden majom meg tudja tanulni, aki legalább kétszer verte a faszát balkézzel. Szerinte sokkal fontosabb a kommunikáció és a hozzáállás, mert az, hogy két, vagy három karikával viszed ki a kaját a parasztoknak, azzal nem leszel beljebb, de ha szórakoztatod őket és jó kaját ajánlasz neki, akkor bizony jön a jatt és hát gecire a lóvéért csináljuk, szóval ezt véssem az eszembe. Bármennyire is sértve éreztem magam, be kellett látnom, hogy igaza volt a csókának, de felocsúdni se nagyon volt időm, mert már jöttek is következő kérdések, amik németül voltak, példának okáért, ilyeneket tolt, hogy rántó’hús, meg fagyi, illetve pezsgő, ami lehet édes és száraz, szóval ezekben még úgy ahogy erős akcentussal, ugyan de átjutottam, de mikor mondja a rántott gombafejeket és én gebrátenpilzét mondtam, akkor rám üvöltött, hogy van ott még egy fej is, amire kapásból toltam, hogy kopf, amire jó adag csulával jött a válasz, hogy köpfen. Diadalittas mámorában tán észre sem vette a kurvaanyád jelzést, amit elmotyogtam, de közben megérkeztünk a csehóhoz is, ami minden várakozásomat felülmúlta a maga puritán módján.

Az étterem egy kempingen belül volt, pár méterre a vasúti sínpártól és még néhány méterre a vízparttól. A néhai egy kaptafára készülő vízparti bungallót úgy alakították át, hogy az alsó része egy konyha volt, felhúzható ablakokkal és a ház előtt egy jó nagy lebetonozott részen, egy vasszerkezettel, amin büszkén feszült a kék-fehér ponyva, cirádás Gyula Restaurant felirattal. A fedett rész mellett, egy még egyszer akkora területen, szintén lebetonozott részen dzsuvás műanyag asztalok és székek sorakoztak, megfakult napernyőkkel, amik olyan termékeket hirdettek amelyek tán már a rendszerváltás előtt sem voltak kaphatóak. Az objektumtól balra helyezkedett még egy épület, ami jóval kisebb volt, egyszintes és szintén egy vasszerkezetes ponyva takarta az előtte fekvő részt. Kicsit újabbnak tűnt, de nem kevésbé piszkosnak, de ezzel kapcsolatban a Gyula jó előre szabadkozott is, hogy még csak most lett kipakolva, elpuceválva, csak később lesz, amint elkezd dolgozni majd a konyhai kisegítő per takilány. A fantáziámat viszont legjobban, az utólag a kék ponyvás rész mellé telepített, farostlemezből eszkábált bár rész borzolta fel, amely egy kúp alakú mobilházacska volt. Belülről kifelé nyíló, felhajtható zsalugáterek zárták el estére és ezeket felhajtva, teljesen körbe lehetett ülni az egészet, míg belül a bartender keverte az italokat. Ránézni is csodálatos volt, hát még mikor megjegyeztem, hogy ez a tomkrúzos koktél című film mini mása, mire a Gyula öblösen felröhögött, hogy ja bhazmeg, onnan vette az öltetet. Be is állított, hogy akkor már csapoljak egy sört neki, meg egy unikumot, amin rettentően megsértődtem, hogy engem nem kínált meg a sóher gecije, de végülis állásinterjún voltam, győzködtem magam. Hamar meggyőződött arról, hogy az italkészítéssel nem lesz gondom, így végül nagy nehezen leültetett az egyik asztalhoz és egy kávéval csak megkínált, majd rátértünk a részletekre. Azt mondta, hogy bár fiatal vagyok, de alkalmaz engem annak függvényében, hogy hogy fogok teljesíteni az elején, mert ha besokallok, vagy nem tud rám számítani, az cinkes és szezon közepén baszott nehéz új embert találni. Számítsak arra, hogy még így májusban lehív egy-egy hétvégére és akkor kiderül minden. Spúrságát semmi nem határozta meg jobban, mint, hogy már ekkor kitért arra, hogy ezekre a próbanapra ezer forintot fog fizetni, de ha beválok, akkor a napi bérem 2500 forint lesz, főszezonban pedig 3500 forint. Láthatta rajtam, hogy nem túlságosan ujjongtam az örömtől, így hamar próbált szépíteni, hogy de erre még rájön a napi három étkezés, a szállás illetve az, hogy ha ügyes vagyok akkor jattot is kereshetek, ami szezon végére szép summa lehet. Ingattam a fejemet, de végül úgy döntöttem, hogy szarok a pénzre, nekem az élmény kell és toljuk, benne vagyok bazmeg.

===================

vasárnap elindítom az előrendelést, limitált 200 példányt nyomunk ki így érdemes lesz figyelni.
ebook-ból végtelen lesz, azon patreon támogatóim akik legalább lifetime 20 dollár értékben adakoztak, azok ne vegyék meg /kacsint

ui.: remélem tetszik a bevezetés, 300.000 karakterszám felett van a könyv, szóval kellemes kis nyári olvasmány lesz.

puszipacsi