Évek óta figyelem, vizsgálom a Magyar sörpiacot, amely nem kis meglepetésemre, tényleg ontja magából a jobbnál jobb termékeket, még ha a minőség nem is feltétlen állandó. Nem túlzás azt állítani, hogy közel két éve gyűjtöm az anyagot ennek a posztnak a megírásához, s egyben a bátorságot is, mert jóféle trashblogger lévén, nem fogok kesztyűs kézzel bánni a sörgeek-ekkel, akik miatt szerintem nem tud a szféra feljebb lépni. De ne rohanjunk ennyire előre.
2016 decemberében publikáltam, az akkori időszak egyik legátfogóbb Magyar kézműves sörtesztjét, ami miatt kaptam hideget, meleget, s bár csak utólag jöttem rá, hogy a sörgeekeknek jót mondani, írni nem lehet, de ma már meg sem próbálom. Teljes meggyőződéssel állítom, hogy Magyarországon azért nincs értelmes sörkritika, mert a szféra belterjes, haverok egymás söreit értékelik az egekbe, vagy éppen húzzák le a konkurenciát a király utca hugytól bűzlő csatornái alá.
Ezt csak tetőzi, hogy önjelölt szakállas SÖRSZAGÉRTŐK vinnyognak nagyáruházak képviseletében a tévében, meg podcastekben, PR-tól bűzlő, sörhabos pofával, ami aztán tényleg megkavarja a vásárlókat.
Tekintettel arra, hogy engem még egyik sörcég sem vett meg kilóra (na nem mintha nem lennék eladó, csak mondom ;) ), így veszem a bátorságot arra, hog kőbányais pofával, kicsit visszalépjek a nagyüzemi lágerekhez, majd onnan induljak el a kraft sörökig, s kicsit szubjektívan értekezni erről az amúgy igen szép, de túlságosan magyar közéleti jegyeket magán viselő szcénáról. Kezdjük.
Első körben fontosnak tartom megítélni, hogy szerintem a sörfogyasztásnak két őszinte verziója létezik; az egyik amikor totál szét akarod baszni magad, a másik pedig, mikor egy laza beszélgetés során a gondolataid szabad áramlását segíted elő. Tibi Atya jobban megfogalmazta ezt a frázist, ezért beemelem:
Szerintem Európában az alkohol- és pláne a borfogyasztásnak kétféle kulturális hagyománya van: az egyik Bacchus, a másik Jézus Krisztus kultusza felől érkezett. Míg az első a mértéktelen fogyasztást, a természetes ösztönökbe való visszagravitálást, és a világi gátlások levetkőzését segíti elő, a másik mértékletes fogyasztással a gondolatok szabad és őszinte áramlását, egyfajta megrévülést, ami a saját álarcunk mögötti valót tárja fel. Ez a kétfajta hazugságmentes fogyasztása létezik az alkoholnak.
Bárhogy vesszük is, az évszázadokra visszanyúló sörfogyasztás és a magyar kocsmakultúra (most a minősítésébe ne menjünk bele) egyértelműen a ezt a két lehetőséget veszi alapul. Vegyük csak például azt, hogy magyar közbeszéd nem hiába használja a "light"-os sörözés kifejezést, ami - független attól, hogy a gozsduban, vagy egy fabódés sörözőben teszünk meg, - azt jelenti, hogy iszunk pár sört és beszélgetünk. Aztán van a bebaszombat, aminek említésétől még Zacher is agyfaszt kap, ám mégis annyira részévé vált a bulizási szokásainknak, hogy jelen pillanatban is több ezer találatot mutat az instán a hashtag. Kár vitatni tehát, hogy az átlag magyar alkoholfogyasztó, a sörben (sem borban) nem a citrusos utóízt, a kellemes komlózást és a karamellás habot keresi, hanem azt az íz-élményt, amit akár 6-10 (hc-bb arcok esetén nyugodtan duplázzuk) fél literes "pofa" sörben megtalálhat alkalmanként.
Nem szándékom a kraft sör és úgy önmagában a kézműves sört főzők vérében fürödni, mert jómagam is nagy kedvelője vagyok ezeknek, bármikor szívesen bedobok a híresebb magyar főzdék dupla IPA-jából párat, de nem vetem meg a jóféle Ale-ket, Stout-okat sem. Egyszerűen arról van szó, hogy a kézműves sörök nagy része nem kifejezetten ivó sör. De mit is értek ezalatt?
Régen az Italismeret tanárom, a méltán híres Sebestyén Antal mindig azt mondogatta, hogy aki meg akarja ismerni a Magyarok istenét, az rúgjon be Unicum-Borsodi-Varga zweigelt kombinációtól, amit személyesen tudok megerősíteni. Tán még mai napig jegyzik a legendáriumban azt a migrént, amit átéltem utána, de meg merem kockáztatni, hogy a kraft sörök némelyikétől legalább ekkora fejfájásunk lehet másnap, ha sokat iszunk belőle. Ez nem leszólás, pusztán kémia. Egy dupla ipát nem azért találtak ki, hogy megigyunk belőle mondjuk 3-4 literrel pár óra alatt.
A kézműves sörözők egyre másra nyíltak az utóbbi években, illetve van a nem kicsit túlárazott főzdefeszt is, plusz budapest beer week (ami ezekben a pillanatokban is megy), s én nem voltam rest, bejárni őket, végigkóstolni a kínálatot, nem ritkán szándékosan tematikusan, nem dohányozva. Szubjektív véleményem szerint a hatalmas kínálat mellett csak 3-4 magyar főzde van, amely említésre méltó, s ezt nem kizárólag én mondom, hanem a legelvakultabb Magyar sörös csoportok, legádázabb sörgeekjei, sznobjai, akiktől nem idézek most semmit, mert rájönnek, hogy ott vagyok kémként a csoportjukban, ahol jobbára egymás faszát szopkodják és az a tipikus hipsztermentalitás a jellemző, hogy ki tud olyan sört mondani, ami a lehető legkevésbé ismert. Rendelik a sörválogatásokat, hétszázszavas kisesszéket írnak arról, hogy egy dél-amerikából importált kis dobozos sörben milyen mellékzöngéket vélnek felfedezni. Ezek az emberek azok akik leghangosabban süvítenek egy-egy új ital, márka vagy íz megjelenésekor és ha csak sima lágert főzöl akkor az hagyján, hogy egy utolsó proletár surmó vagy, de még azért is lehordanak, hogy milyen a címkéd a kibaszott üvegeden. De ez nem is feltétlen lenne baj, hiszen kit zavar, hogy emberek egymás között elmondják a véleményüket, az viszont már inkább, hogy belőlük kerülnek ki azok a sör szakértők, akiknek a cikkei a fősodrú médiában megjelennek. Példának okáért, az épp nemrég akadt a kezembe egy cikk, ami az egyik kisüzemi sör újrabrandelt termékeit fikázza, de úgy mintha az 1983-as Port Ellen whisky lenne az etalon és tescos- ten dollar viszki ízű szeszesitalt hasonlította volna ahhoz. A valóság viszont az, hogy a szóban forgó kisüzemi sörök (ami nem kézműves, hanem kisüzemi, baszottnagy különbség) kategóriájában és árában teljesen rendben lévő ital, sőt meg merem kockáztatni, hogy az IPÁ-ja jobb mint bármelyik nagyüzemi, jelenleg is forgalomban lévő sör. 500 forintért pedig egész korrekt árazás.
A fentebb óvatosan említett sörös csoportokban egyszer kés alá került a kézműves sörtesztem, ahol mindenféle mocskos fasz voltam, mert nem megfelelő sznobizmussal tisztelettel kóstoltam a söröket. A konverzésönben viszont egy kommentelő a védelmemre kelt, mondván/írván, hogy;
Ne tartsuk elit privilégiumnak a sörírást és sörkóstolást, amit csak a sörbíráknál bevett, kimunkált szókészlettel és eltartott kisujjal lehet végezni. A "mi csodás kézműves kraftsörünk vs. a ti proli tucatlágeretek" hozzáállásból, gőgös lefelé beszélésből nem lesz széleskörű sörforradalom.
Kéremszépen ennél szebben nem is lehetne az egész poszt lényégét kifejezni, de békítő szándéka ellenére a magukat sör szakértőnek hazudó, valójában a hipszterségüket a zugalkoholizmusban megtaláló embereket ez nem igazán hatja meg, ezért születnek az olyan megvásárolható emberek is mint például a szférán belül közröhejjé vált Winkler. Nem mondom, hogy nem szórakoztató a faszi ideig, óráig, de szerintem inkább áll hozzá közel a stand-up, mint a kulináris élvezetek értékelése, ami bárhogy is vesszük hatással van sok ember fogyasztási szokásaira, ezáltal pedig közvetett hasznot termel bizonyos cégeknek. Tisztában vagyok természetesen az influencer szó jelentésével, egyszerűen erkölcsi aggályaim vannak a nem hiteles személyekkel szemben.
Bármely olvasóm, legyen az törzsgárda tag, aki az összes mocskos bejegyzésemet kívülről fújja, vagy éppen indexcímlap hozadék, talán joggal teheti fel a kérdést, hogy milyen alapon akarom kétségbevonni, illetve kritizálni a szabadpiaci mozgásokat, brandeket. Vendéglátós karrierem során, minden undorító dolgot elkövettem vendégekel, főnökökkel, mindaddíg amíg anyagi hasznot, testi élvezetet vagy öncélú szórakozást találtam benne. Egyetlen strófa volt a képzeletbeli erkölcsi kódexem, legelső lapján, ami pedig nem volt más, mint olyan terméket sosem adtam vendégnek aminek a minőségével szemben kételyeim voltak. Telibe szartam én, hogy a Bols területi képviselője mennyivel kent volna meg, ha de kuyper likőrök helyett az ő termékeivel készítem a koktélokat, vagy az akkor éppen agresszíven terjeszkedő Heineken kifizette volna fű alatt a kötbért, ha szerződést bontok a Borsodival. Mindez nem számított mert akkor a Staropramen és a Hoegaarden a vendégeim számára sokkal fontosabb ivó sör volt, mint az édel vagy a kruso. Akkoriban a sörös cégek szerződései olyan kizárólagosságot kértek, hogy más sör ne is kerülhessen a polcra, persze egy kis arcozással ki lehetett harcolni, hogy kisüzemi, vagy kézműves sörök elférjenek amíg csapon a szerződött partner söre van. (Azóta törvény van rá, hogy hiába a kizárólagos szerződés a kínálat 20%-ban dönthet úgy a tulajdonos, hogy kisüzemi, kézműves terméket forgalmaz.) Jól emlékszem a standlapomra és nem túlzok amikor azt mondom, hogy legalább 130 féle röviditalt mértem a legkülönbözőbb márkákból, az egészen fapados kommerszektől, az olyan felső közép kategóriákig, mint a henessy privé (120 rugó egy üveg nagyker áron). Haszonleső formám ellenére soha nem adtam ki olyan italt, amiről csak sejtettem is, hogy a vendégem nem szívesen inná meg, esetleg csalódna benne, ezért mindig törekedtem a lehető legjobb ital ajánlásra, ami nem mindenféle melléknevek italra aggatásában merült ki, hanem abban, hogy saját és vásárlói tapasztalatokat mondtam és kontextusba helyeztem a nedűt.
Ma ezzel szemben, ha betérek egy kraft-sör bárba, ahol nem ritkán akár 30 feletti csapolt sörből is lehet választani, teljes mértékben érzem úgy, hogy a bartender nem tud sört ajánlani nekem, mert mintha mantrából fújná a sörgeek-ek által teremtett trendeket és spec őt rohadtul nem érdekli, hogy nem kedvencem a gose. Ha valamelyik top főzdének ilyen söre jött ki, akkor is rám akarja passzív-agresszív módon erőltetni, sőt még nekem kell rosszul éreznem magam, ha esetleg a nem ízlik. Becsületére váljon a szférának, hogy kivétel nélkül adnak egy kortynyi kóstolót és nem kell szégyenkezned akkor sem, ha csak az ötödik után találsz rá a számodra megfelelő italra, sőt még vizet is adnak sok helyen, hogy leöblítsd az esetlegesen erőteljes utóízt. Láger kérésekor a legsuttyóbbaknak járó nézést viszont már el is könyvelheted magadnak.
További problémáim a kézműves sörökkel, hogy egyre inkább trend lett a másikra licitálás a különlegességek tekintetében. Kakaós, mustáros, joghurtos élőflórás, gombás, csilis, teás, tán még ivarérett petesejtes sör is található már a piacon, amelyek a lehető legkülönlegesebb hatást kívánnak kelteni, ám legtöbb esetben a kulinaritás addig jut el, mint Totti barátom által 2002-ben létrehozott, "Megcsókolom anyám csöcse kettő" nevű koktél. Alapanyagai; az olcsó sör, két evőkanál nutella, pannon likőrgyár által készített málnás gyümölcsvodka és éva vermut volt. Nem mondom egyszer vicces volt meginni, de kétlem, hogy leváltanám vele a lágeremet. Pedig a nyitottság mint olyan, szerintem érezhetően nem áll tőlem távol, hajlandó vagyok még a félig rothadó verébtetemmel főzött italt is megkóstolni, ha értelmes ajánlás áll mögötte, de erre vajmi kevés esélyt látok ugye.
A marketingesek és sales-ek egyik bibliájaként emlegetett Robert Cialdini által jegyzett Influence című könyvben, hat darab, a meggyőzés pszcihológiájához fontos alaptételt ír meg. Ebből az egyik a Social Proof, azaz a társadalmi bizonyíték elve, miszerint, ha egy terméket/szolgáltatást sokan használnak, akkor az egyfajta érv arra, hogy valami jó lehet benne. Természetesen létezik ellenpélda, gondoljunk csak az "egyél szart, tízmillió légy.." kezdetű közhelyekre, de alapvetően egy fogyasztási cikk kategóriájú termék, kiváltképp szeszesital esetében a társadalmi bizonyíték megfelelő alap arra, hogy eldönthetjük, hogy a sör egyáltalán kostolásra érdemes, vagy sem. Kár azzal általtni magát az egyszerű sörivónak, hogy a gazdag kapitalisták kitalálták, hogy legyen heineken és terítsük globálisan, az ilyen italok fellendülését pontosan az hozta meg, hogy képesek voltak, nagy tételben, közízléshez mérten jóízű és nem ingadozó minőségű sört főzni. A cseh és belga sör térhódítása sem véletlen, ahogy az sem, hogy bizonyos márkák üstökösként tűnnek fel, majd hirtelen el. Az ízlés persze mindig közrejátszik, ahogy én imádom az unicumot, más emberek a szagától is rosszul vannak. Amíg én jóízűen falom a pálpusztait, más emberek az orrukat fogva menekülnek. Van ilyen. Más az ízlésünk és ez így van jól. Ezt a tényt viszont a sörgeek-ek és szakértők képtelenek a helyén kezelni, s bárki aki nem magasztalja az egekig a különleges, ezer melléknévvel ellátott, vaidúj komlózású italt, azok kivétel nélkül rosszízlésű, proli, selejt, aki inkább igyon kőbányait.
Nem állítom, hogy rossz helyzetben vagyunk, mert nem. A MONYO és a Mad Scientist helyén kezeli a saját pozícióját, kellően célratörő, tökéletes humorral kezeli a piacot, sőt mi több, annyira meghatározóvá is váltak, hogy bizonyos körökben az ő sörüket inni egyenértékű már a magyar nagyüzemi lágerekkel. És pont ez a fő problémám, hogy hiába vannak jó magyar kézműves söreink, az azt körülvevő hipsztersznobság eltapossa azt, s forradalom helyett, továbbra is az újat keresi, azt a kis kapaszkodót, amivel a saját egyediségét palléroztathatja másokkal szemben. Amíg ez a hozzáállás jellemző, addig hiába vannak nagyszerű főzdéink, nem lesz igazán széleskörű kraft-sör forradalom és a magyar brewdog sikersztori. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy erről, úgy ahogy a politikában is, nem is a választék a hibás, hanem a szavazók, azaz mi magunk...
Most már akár egyszeri alkalommal, bankkártyával is! |