A hivatali élet külső szemmel igazi idillnek tűnhet. Beérsz fél nyolcra az irodába, kényelmesen megkávézol, elolvasod a régiós napilapot (közben már csinálod a sajtófigyelést és neonlila szövegkiemelővel behúzod, hogy hol említették meg a górét), csekkolod az indexet, aztán már is ott az tízórai szünet, aztán egy szussz cigi, kis pletyi a folyosón, majd jöhet az ebéd, arra rá a kávé és mindjárt négy óra minek dolgozzunk ma már. Jól hangzik mi? Pedig aztán a lófaszt. 

Naplósorozatom első posztjában, röviden azt vázoltam fel, hogy hogyan kerültem a hivatalba. Az első hónapok viszont mindjárt sok-sok érdekességgel szolgáltak. Mielőtt tovább megyek, szeretnék tisztázni pár dolgot. 

Nem célom, sem a jelenlegi, sem pedig a régi kormányt direkt rossz színben feltüntetni. Nem azért írom le ezeket a dolgokat, mert valami kisfiús sértettség játszódik bennem, hanem azért, mert sok érdekesség rejtőzik a történetekben. Természetesen (sőt főleg olyanok) lesznek, ahol szidni fogom a rendszert, de ez azért, van mert a rendszer tulajdonképpen saját maga ellensége is. Egy ekkora szörny már önjáró és akaratlanul növesztett csápjai csak tovább mutálódnak, hol szimbiózisba lépve a szomszédos kinövéssel, hol pedig elpusztítva azt, növekszik tovább. A rendszeren belüli puccskísérletek mindennaposak és itt természetesen nem nagyban kell gondolkodni, hanem olyan lokális tisztségekben, mint például egy városi képviselőség, ami azért egyáltalán nem olyan elérhetetlen hivatás bárki számára sem. 

Sokan felrótták már az első poszt elején, hogy hazudok, duzzogós kis libsi vagyok, aki nem képes elviselni, a magyar választók akaratát. Erre ezen a bekezdésen kívül reagálni sem vagyok hajlandó, az az pár mondat is csupán annyi, hogy; lehet egy politikai eszmét/rendszert szeretni és kiállni mellette, de mindenáron, szemellenzősen védeni bármiféle valós, vagy tényt nélkülöző kritikával szemben, arra létezik egy szakszó; fanatikus. A fanatizmus pedig mint a történelemből tudjuk, sosem vezet hosszú távon túl jóra. Ergo fidesz birkák, takarodó. /kacsint

Ez inkább egy kérés, mint kijelentés. Szóval sokan tudjátok, hogy ki vagyok (hát már lassan ettől is kivagyok - micsoda nyelvi bravúr), meg azt is, hogy mely városokban voltam aktív. Tőletek kérem azt tisztelettel, hogy mind a blog hosszú fennmaradásának reményében, mind pedig az esetleges félreértések elkerülése érdekében ne tegyetek meggondolatlan kijelentéseket. Persze folyhat kommentben a spekulálás, de ha lehet tartózkodjunk random politikai szereplők nevének benyögésétől. Én nem fogok nevesíteni senkit, a naplósorozat körültekintően úgy íródik, hogy bármelyik Magyar városra ráilleszthető legyen és egyikre se. Fiktív szereplőkkel keverem a valósakat, férfiból nőt, nőből transzit, osztályvezetőből jegyzőt, aktatologatóból pedig felszopót csinálok, hogy méginkább összekeverjem a ti pénzetekből is a fizetett munkásőröket, akik már a netet is listázzák ugye. Mielőtt gyávasággal gyanúsítatok, el kell mondanom azt is, hogy nem félek attól, hogy majd a hatalom rámtalál és smirglis dildóval seggbekúr (ha akarták már rég halott lennék), egyszerűen csak nincs kedvem esetleges hibás emlékezés, rosszul fogalmazott mondatok miatt magyarázkodni, így jobbnak látom a szándékos gonzósítást. Aki nagyon akarja, az úgy is fel fogja ismerni a szereplőket.

Kezdjünk bele

Mint említettem 2011 szeptemberében kezdtem dolgozni és hamar eljutottunk a karácsonyi vásárokig, aminek megtervezése egy kész agyrém. Eleve a város dekorációjára szánt budget nagyobb volt mint Habony mesterünk éves kiadása amit kátrányos üccsire szán, ami azért nagy szó. Ebből lehetett megpályáztatni mindenféle olyan embert, akinek hirtelen világítástechnikai cége lett, aminek árukészletét az ebayről, meg aliexpresszről töltötték fel. Nyilván ez eleve sejthető, így ennek részletezésébe nem is nagyon mennék bele. Az igazi lóvé ugyanis nem ebben volt, hanem a kitelepülni vágyó bodegák árusításában. Vágjátok, azok a kis faházak, amikben a hősugárzóval támadó, füles sapkás kofák települnek be november végén és szilveszterig ki se jönnek onnan. Elég vegyes a felhozatal, mert a kürtöskalácsosoktól, a szappankészítőig, a szalmabábuson át az alaszkai prémvadászokig minden megtalálható. Valamelyik évben még valami indiántörzs is pályázott, azt pánsíppal tolták a bodega előtt tollas fejdíszben és árulták az öt forintos bőrszíjra csomózott fröccsöntött műanyag farkasfogakat. Beszarás.

Na ezek az emberek között rendes selejtezetés ment. Az arra kijelölt emberek méregették a pályázókat, mint devecseri lomis a lopott bringát, de ha azt hiszed, hogy az alapján jutottak be a pixisbe, hogy ki volt a leginkább karácsonyi vásárba illő árus, akkor csalódást kell, hogy okozzak. A parcelladíjon felül, ugyanis licitálni kellett, persze nem hivatalosan és ezek a licitek természetesen egy döntő ember zsebecskéjébe vándoroltak. A legszebb az egészben az, hogy hiába nevezik ezt sikkasztásnak, mikor kibukott a dolog, az ember nem lett kirúgva, hanem csak egy bizottságot hoztak létre, amely felügyelte a pályázatot. Így megy ez. És mondanom sem kell, hogy a karácsonyi árusoknak mondhatni életben maradást jelentett ez a 100 kiló csúszópénz, hiszen ha ki sem kerül a vásárba, akkor nem tud eladni és lőttek januári nagy lóvé számolgatásnak. Természetesen a csókosok itt is mindig kiemelt helyet kaptak licit nélkül. Az egyik városatyának az egyik rokonának pecsenyése volt, tudjátok az a fajta, ami baszomnagy rostlapon süti a kolbászt, a tarját, meg a mindféle földi jót a vásáron háromezerért. Ők természetesen a legfrekventáltabb helyet kapták, csúszópénz nélkül, ügyelve arra, hogy kajás bódé ne legyen a környéken. Minden szentnek maga felé, ugye. Térjünk csak vissza a hivatalba.

Hamar egyértelművé vált, hogy a hivatali dolgozók félnek tőlem. Vagyis inkább a pozíciómtól, mintsem a személyemtől. Az teljesen egyértelmű volt, hogy csókos vagyok, mert a területen mindenki az volt. Némileg kilógtam a masszából, mert jellemzően 40+-os nők alkották a hivatali humán erőt, amelyet szinte csak díszítésként színesített az a néhány férfi, aki ott volt. Egész konkrétan 230 emberből 20. Ők jellemzően vagy régi bútordarabok, vagy pedig olyan megkerülhetetlen szakmai tapasztalattal rendelkező fickók voltak, akik nélkül a hivatal tényleg megállt volna. A hivatalra jellemző volt, hogy nem volt meghirdetve egy pozíció sem. Ha egy hely megüresedett, azt azonnal betöltötték ismerősökkel. Akkoriban teljesen elfogadható kijelentés volt, hogy bekerülni csak kihalásos alapon lehetséges. A hivatal annyira biztos munkahelynek számított, hogy generációk használták szülőcsatornának azt és ne csak képletesen értsétek ezt, hanem úgy ahogy mondom. Ha egy fiatal nőnek sikerült felvételt nyernie és a hat hónapos próbaidőt sikeresen abszolválta, akkor az a család sínen volt, jöhettek a porontyok, rendes 2,5 éves ciklusokban. Az egy év+egy hét munkaviszonnyal rendelkező egyedek rendesen lógtak majdnem nyolc évet szopós borjúként a hivatal csöcsein. Olyannyira nem viccelek, hogy a 210 nőből, egy időben negyvenen voltak gyes-en. A helyükre persze határozott időre felvettek valakit, mert valami faszom rendelkezés így szól, de ők legtöbb esetben vagy levelezőn tanuló egyetemisták voltak, vagy kiszolgáltatott szerencsétlenek, akiket az édesanya visszatértekor könnyes szemek nélkül búcsúztattak. Mondanom sem kell, hogy mekkora szakmai lyukak maradtak így, az olyan anyukák miatt akik akár másfél ciklust is kihagyva jöttek vissza dolgozni. Slusszpoén az egészben, hogy volt egy csávó, akinek semmi köze nem volt a személyügyhöz, de egy kúrásért cserébe valahogy elintézte a felvételt. A srác visszataszítóbb mint Ron Jeremy és Quasimodo szerelemgyereke, mégis több és jobb csajokat dugott bármelyikőtőknél. Külön fun-fact, hogy ebből nem is nagyon csinált titkot. A városban szájról-szájra járt a hír, hogy ha ennek az embernek ha lájkolgatjuk a Facebook posztjait akkor előbb utóbb a látókörében kerülhetünk. Nyilván csajok esetében ugyebár és bizonyos megjelenési szint felett. Őt az egyszerűség kedvéért nevezzük el Ro-Quasimodonak, mert a blogban még sokszor lesz szerepe.

Az osztályok között pedig rendes harcok voltak, kevésbé látványosak mint a trónok harca házai között, ám legalább annyira intrukusak. A Szociális iroda gyűlölte a Kulturális és Sport irodát, a Kulturális és Sport iroda gyűlőlte a Humán Főosztályt, a Humán Főosztály győlölte a Szocális irodát és mindenki gyűlölte a Jogi irodát. Az utóbbi egyébként nem volt alaptalan, mert míg az egyszerű dolgozók között laza kötődések, cigiszünetben kötött haverságok alakultak ki, addig a jogi osztály dolgozói tettek róla, hogy közéjük kerülni még a lendvay utcai székháznál is nehezebb legyen. A jogi osztályon kizárólag csajok dolgoztak, azok a fajta pinák, akik csípőből összeadják fejben a rajtad lévő göncök beszerzési árát, a slusszkulcs-farmerzseb kitüremkedéséből évjáratra megmondják a verdát és egy bizonyos végösszeg alatt a továbbiakban úgy átnéznek rajtad, ahogy Viktor a CEU szerződésen. Emellett rendkívül gőgős teremtések, s még ha úgy adódik direkt beléd is rúgnak. Cserébe legalább kimagasló megjelenéssel bírtak, szó se róla, minden faszi örömmel baszná őket, ha arról lenne szó. A jegyző viszont tette is, egyiket a másik után, de hát ez a biznisz már csak ilyen. 

A jogi osztály amúgy, két dologgal foglalkozott. A tetetmes munkaügyi pert - amit egykori dolgozók a hivatal ellen indítottak - próbálták kezelni, illetve a sablon szerződéseket felügyelték. Nem sok vizet zavartak, mert a saját belső körükön kívül nem beszéltek senkivel, nem köszöntek senkinek és ha tehették nem is mutatkoztak senkivel. Volt rá konkrét példa, hogy egy új kollegina, aki azt hiszem a belső ellenőrzésen volt, ismerte az egyik jogász ribancot spinningről és mikor első munkanapján melléjük mert ülni az étteremben, akkor az összes doktor szöszi felállt és szó nélkül másik asztalhoz ült, nyomatékot hagyva, hogy velük aztán nem lehet csak olyan könnyen bariskodni. Külön fun-fact a dologban, hogy ez a belső ellenőr csajszi göngyölítette fel évekkel később, az egyik kulturális intézménnyel összejátszó csalássorozatot, amiben a spinninges jogász "barátnő" nyakig benne volt és úgy nyolc millát sikkasztottak el. Mivel utaltam már rá, hogy a hivatalban a következetesség, legalább annyira jelen lévő fogalom, mint a kispolgári körökben rákosi éltetése, ezért a csaj egy ejnyebejnyével megúszta. Azóta is ott van. 

Járj öltönyben

Én pont akkor kezdtem el dolgozni, amikor a ruhapénzt már elvették az önkormányzati dolgozóktól. Ez egy éves szinten 100-150 ezer forintos tétel volt, amely úgy működött, hogy te a fizetésedből vettél magadnak ruhát, legyen az nájki cipő, kínai szandál, gucci táska, s az arról kapott áfás számlával becsattogtál a hivatali pénztárba és azt a tételt kifizették neked. Ezzel sokan visszaéltek, mert rohadtul a józsefvárosi piacról öltözködtek, de ismerősök áfás számláival pedig felvették a pénzt. Az Orbán kormány rájátszva az urizáló hivatalnokok elleni közutálatatra, egy huszárvágással elvette a ruhapénzt a közszolgáktó, hogy lám mi bizony a munkásosztályt fogjuk támogatni, ezeknek az embereknek jó fizetésük van, biztos állásuk, majd megoldják a ruházkodást. Igen-ám, de nem mehetettél dolgozni akármiben. A Polgi kabinetjében bár nem maga Lakatos Márk ellenőrizte a dolgozók öltözködését, de aláztak porrá olyan embereket, akik a 17-ezer forintos ballagási nájlonöltönyükben merészeltek megjelenni. Kulcskérdés volt a cipő is, ha műbőr, akkor NEM mehettél be a polgármesteri irodacsoportba, ha ÍZLÉSTELEN mint például az ortopéd cipők, akkor sem mehettél be. Volt egy belső dressz kód, aminek meglétét titkolták, mint egyszeri kopasz a zsidó felmenőket, de azért minden új embernek megmutatták, hogy mi a szint. A dressz kód dokumentuma, olyannyira alapos volt, hogy még a zokni színét, mintázatát és az opcionális mandzsetta gombokat is megszabta. Sőt, volt egy maximum szint is, ami felé nem lehetett öltözködni, például ha narancsszínű nyakkandőt NEM vehettünk fel, mert az egyedül a főnök kiváltsága volt (na nem mintha akartam volna). Emelett a lányoknak ékszerekre külön fejezet volt szánva, de az órákra is kitértek, egész egyszerűen 100-ezer forint feletti típust nem hordhattunk, nehogy azzal vádolják a kabinetet, hogy esetleges csalás folyik. Na nem mintha lett volna pénzünk 100 rugós órára. A cipőkre voltak jó példák is említve, méghozzá a Players Room bizonyos kollekciójából, de hasított bőr nem lehetett (2014-ig, akkor hirtelen divatosnak ítélték). 

Az öltöny külön fejezet volt, sok-sok alcímmel és külön kiemelte, hogy bizonyos márkák kerülendőek. Ilyen volt a Saxoo London, H&M saját márkás kollekciói és még vagy ezer olyan termék amit esetleg meg lehetett volna venni 50 ezer alatt. A Digel volt megjelölve mint preferált márka, ami valahol érthető mert viszonylag az háromrészes öltönyök között egy olyasfajta belépőszint a business class-ba, ami még nem túlzás, ám az átlag 120 rugós fizetésű alkalmazottak egyhavi keresetéből épp-hogy kijött egy szett. És mint tudjuk igénytelen ember az, akinek még váltásöltönye sincs. A csajok viszonylag egy fokkal könnyebb helyzetben voltak, nekik lehetett H&M-es darabokban járni (najó igazságtalan vagyok, inget és övet mi is vehettünk onnan férfiak, az alsónadrágot meg nem ellenőrizték). Szóval ez volt a dressz kód. Poén még, hogy ha a zakó könyöke elkezdett kopni, akkor az onnantól fogva vörös posztó volt, nem lehetett abban járni. 

Még egy mondat a cipőkről: gondoskodni kellett arról, hogy a bőrcípők mindig kifogástalanul nézzenek ki, ezért kellett bent tartani az irodában, egy cipőápoló szettet, bedörzsölő kefe, fényesítő kefe, és damaszrongy, a hozzá illő boxokkal és fényesítőkkel. Nyilván ez egy praktikus dolog s tekintettel arra, hogy sokat jártunk olyan bejárásokra/megtekintésekre, ahol sáros földutakon kellett bandukolni, míg a fotósok el nem kapják a megfelelő pillanatot, ez valahol még érthető is volt. Ennek számonkérése, már más kérdés, de ja. Ha koszos volt a cipőd, rád lett szólva. Pont. 

Fura feladatok

Aki dolgozott már bármilyen jellegű asszisztencián, az nagyjából sejheti, hogy munka és a magánélet mint olyan egyre inkább összeolvad. Ha a város első emberét szolgálod, akkor bizony nem lehet jóízűen hányni egy trash-punk koncert pogójának a közepén, nem lehet múzeumokat oldalba huggyozni részegen és nem is nagyon lehet olyan szintű magánéleted ami túl nagy szabadságot biztosít. 

Mindennapos rutinfeladataim között szerepelt a sajtófigyelés, amit úgy kell elképzelni, hogy minden fontosabb újságot és hírportált követnem kellett. Ha valahol a főnök meg lett említve (függetlenük attól, hogy negatív vagy pozitív hangvételben), úgy azt fel kellett jegyzetelenm és egy excel táblán prioritási sorrendbe raknom. Az esetleges olyan híreket, mint mondjuk mikor egy nagy ellenzékinek mondott oldal negatívabb értelmezésben hozza össze, akkor azonnal sms-t kellett írnom az oldal linkjével. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Bár a hivatal biztosított mobiltelefont, ez 2011-ben, még csak egy nyomógombos nokia volt. (Nekem ekkoriban a privát telefonom egy Sony Ericson Xperia Mini Pro volt.) A főnökség viszont elvárta, hogy a fontos linkeket, sms-ben küldjük. Mondanom sem kell, hogy nyomógombos nokián mennyire teljesíthető életszerűen ez a feladat, így mikor már sokadjára használtam a privát telefonomat hivatali munkavégzésre, s azt megelégeltem, jeleztem, hogy ezt a feladatot így ellátni nem lehet. További érdekesség, hogy a polgi naptárát, egy outlook naptárban vezettük, amely szinkronizálva volt a telefonjával. Mivel nekünk hivatalosan nem volt okostelefonunk, ezért kinyomtatott naptárfecnikkel kellett járkálnunk. Ultimátumot adtam, hogy vagy fejlesztik a kabinet eszközeit, vagy végzetes hibák sora várható hamarosan. Külön arcátlan volt, hogy a képviselők és a főosztályvezetők kivétel nélkül megkapták a megjelenés napján az iPhone 4S-et (2011 október), de nekünk húszezer forintos butatelefonokkal kellett szórakoznunk, mikor mi valóban használtuk volna a jobb funkciókat. Cigizések közben persze a képviselők, meg az alpolgik röfögve osztották meg egymással a HD pornó videókat, a hivatal pénzén vett mobilnetén. 

Az iSync-re a pontot egy valóban végzetes hiba okozta, mégpedig, hogy a polgi önkényesen egy vasárnap éjszaka kitörölt a telefonjában egy olyan hétfő délelőtti jó előre lebeszélt időpontot, amiről így a dolgozók nem értesültek, minisztériumi látogatás kis híján államon belüli diplomáciai botránnyá keveredett. Neféljetek két napon belül lett mindenkinek okostelefonja CalanderSync-el. (Igaz, hogy csak egy 40 rugós samsung, de már ez is eredmény volt. )

A fura feladatok az okostelefonok kézhez kapásával, viszont csak gyűltek. Értesítést kellett kérni, minden index, 444, hvg, origo (akkor még ellenzéki volt). Minden fidesszel kapcsolatos témát azonnal továbbítani kellett Ro-Quasimodonak, aki szortírozva adta át a polginak. 

Emelett be kellett jelölnünk a városban az összes ellenzéki képviselőt fészen (akkoriban jellemzően ezeknek az embereknek személyes profiljuk volt) és minden egyes posztját figyelni, a kommenteket elemezni, a lájkokat pedig listázni. Egy jobbikos városi képviselő felrakott ha jól emlékszem a kitörés napja évfordulójával kapcsolatos tök átlagos megemlékezős képet, semmi nem volt benne, ami fikázás, ámde egy óvatlan utolsó hivatali gondnok be merte lájkolni azt. Ezt nekem jelenti kellett, amiért a gondnok szépen át lett rakva a városi kommunális céghez. Ne lájkolgassá jobbikus posztokat, kisköcsög, mert mehetsz kukákat üríteni!

Intim közelség

Egy polgi, ha csak közepesen is komolyan veszi a munkáját, akkor reggel héttől este hétig minimum dolgozik (van aki ennél többet is). Ezért teljes mértékben elfogadható az a tény, hogy váltás ruhával, tisztálkodásra alkalmas szettekkel rohangál. Nem ritka, hogy az ember még télen is leizzad, ezért teljesen okés az is, ha munkaidőben a város első ember megmosná a faszát. Az már viszont kevésbé oké, hogy olyankor egy-egy ember ténylegesen a zuhanyzó mellett álljon, tartva a törülközőt meg az alsónadrágot. Nekem szerencsére ezt sosem kellett, de voltak nálam törtetőbb személyiségek, akik örömmel vállalták ezt a bizalmi posztot. 

Egy polgi bármit megtehet

Bár nem feltétlen triviális, de nem kell közigazgatási vizsga ahhoz, hogy tudjuk, a jegyzőt a polgi bízza meg. A jegyző pedig kiadja a városban működő kereskedelmi és szolgáltatói üzletek működési engedélyét. Arra akarok kilyukadni, hogy közvetve a polgi is rendelkezhet a működési engedélyekkel. Bár volt egy közel félmillás kétkaros kávéfőző a titkárságon, azért mégiscsak jó volt néha lemenni a városba a pórnép közé és inni egy kellemes feketét, úgy ahogy a közemberek teszik. Na ilyenkor mondhatni arcátlanul kihasználva lett a pozíció, mert én a polgit kávéért fizetni még nem láttam. Nem nagy tétel, 320 forint volt a kedvenc helyén az espresso. Egyszer nem fizetett, de nem azért mert a kedves csálinger a polgi kedvében akart járni, hanem azért, mert egyszerűen nem is kérte a számlát. Felállt és továbbment. Egyetlen egy fiatal tanulócsávó szólt utána, hogy fizetni is kéne kisapám! - szerencsétlen gyerek három hétig moshatta a zsíros edényeket a feketében. Ez ilyen volt. Egy vendéglátós sem merte megkockáztatni, hogy a jó kis közterületfoglalását, vagy neadjisten a működési engedélyét bukja. (Azért az ebédeket már kifizette, hivatali mastercard-al.)

folyt.köv.