Én nem nagyon hiszek a new-age-es szarokban, nem hiszek a kolhó nórákban, a titokban, a vonzásban, maximum akkor ha olyan jellegű ribancnak kell tenni a szépet aki láthatóan erre vevő, de hál'istennek ezek fogyatkoznak mint az egyszeri kopaszok Vona mögött. Viszont hiszek az elme hatalmában, abban, hogy képesek vagyunk felmérni, átlátni és megoldani azokat a dolgokat amik esetlegesen zavarhatnak minket.

Szeretek olvasni, és elég sokat is olvastam mindenféle dolgot, a 4chan nekrofil threadjetől kezdve egészen Walt Whitman versein át, a klasszikus görög irodalomig mindent. Megesett, hogy olyan dolgok is a kezeimbe keveredtek amiket élből elutasítok, példának okáért kolhó összes, vagy a szürke ötven árnyalata. Valahol olvastam, hogy intelligens ember bármit elolvashat, mert képes levonni belőle a megfelelő konzekvenciát. Ha a környezetemben valami, megfelelő hype-ot kap, akkor elolvasom, ha másért nem, csak azért, hogy véleményt tudjak formálni szeretném megismerni azt. Ezért büszkén vallom, hogy túl vagyok az ötven árnyalat trilógián, mert így többek között tudom érvekkel fikázni. 

Emlékszem 2005 nyarára, ott ültem a balaton mellett egy ósdi öntvény padon és arra gondoltam, hogy miért jó nekem az, hogy az egész nyaramat pincérként dolgozva elkúrom olyan fizetésért, amit már akkor féltem elmesélni bárkinek, nehogy szívritmuszavart, vagy egyenesen agyérgörcsöt kapjanak a nevetéstől. Csak pár évvel később tudtam tisztán megfogalmazni. Olyan érzés ez mikor a kisgyerek dühös hisztibe kezd mert képtelen megfogalmazni a gondolatait úgy, hogy a környezete megértse, de ő legbelül tudja, hogy a gondolat az kristálytiszta, csupán az eszközei kevesek ahhoz, hogy továbbadja. Még tizenhat sem voltam akkor, de a napi 16 óra+ robot, az alváshiány, a mértéktelen cigaretta és alkoholfogyasztás megismertetett velem egy olyan magasztos érzést, amelyet a balatoni nyarakon kívül csak néhány edzőtábor után éreztem jóval később. Nem tudnám leírni, mert nem lehet. Több mint eufórikus, de mégis földhözragadt. Nem új vagy más tudatállapot és nem is egy magabiztos kokainos utánérzés, hanem az életnek része, amikor minden egyes mozzanattal elégedett vagyok az életben. Lehet ezt hívják boldogságnak. 

A kemény munka nemesít, efelől kétségem sincs. Amióta nem dolgozom keményen, hanem a ti pénzetekből eltartott NER-lovag vagyok, azóta kevésbé vagyok boldog, mint amikor reggel ötkor keltem, hogy asztalt töröljek le, felsöpörjek és este kitakarítsam a csíkosra szart női wc-t. Éreztem, hogy élek és minden amit teszek, vagy éppen nem teszek meg, az azért van mert így döntök. És persze rá lehet húzni azt, hogy ha bejött a vendég és rendelt akkor én hyppolitként hajlongtam és pincsiként hoztam a fröccsét, de ne gondoljátok, hogy ez a politikában másképp van. Itt nem kell csíkosra szart női wc-ket takarítanom, ellenben olyan dolgokkal találkozom amik sokkal előbb késztetnek hányásra, de jó végrehajtóként csak veszek egy mély levegőt és csinálom. 

A tegnapi napon senki nem vesztett, bár volt aki nyert. Bizton merem állítani azt is, hogy semmilyen csalás nem volt, néhány delegált túlbuzgóságán kívül. Túl kötött a rendszer, túl sok a jegyzőkönyv, túl sok embert kéne beszervezni és mint olyan az összeesküvés-elméletekkel az a baj, hogy túl sok a változó bennük, a magyarokban meg az, hogy képtelenek rendszert tartani. Vagy ha igen akkor a szánkat. 

Nem fogunk jobban, vagy rosszabbul élni, mert bármennyire is nehéz elhinni, saját sorsunk kovácsai vagyunk egy alapvetően kapitalista rendszerben. Aki akar dolgozni az tud, aki pedig több pénzt akar keresni ugyanazért a munkáért az elmegy külföldre. Mondjuk tegyük hozzá, hogy már azért itthon sem lehetetlen boldogulni az intelligensebbnek böcsületes munkával sem. Mit tehet egy rossz hatalom? Lop. Nagyügy. Én is lopok azt mégis vissza-visszajártok lájkolni. Hehe. Persze a civilek ellehetetlenítése szar dolog, meg az egyetemek bezáratása is. 

Viszont itt vagyunk és élünk és ahogy a rákosi, meg a kádár rendszert is túlvészelték az öregjeink, úgy mi is túl tudunk bármit. Egyrészt okosabbak vagyunk mert miénk a technológia kora, miénk az információáramlás és mert befogadóbbak vagyunk a világra mint az előző generációk. Könnyebben vesszük a változást és ez minden posztapokaliptikus filmben nyerő dolog. Legalábbis a főhős perspektívájából. Sokan vannak akik most nagyon csalódottak, elárulva érzik magukat vagy csak egyszerűen szomorúak. Nagy pofon volt ez minden olyannak, aki mást gondol a magyar közéletről mint a kormány s a vele szimpatizálók, s nem szégyen ennek hangot adni. Hisztizni viszont minden esetben szégyen. 

Szóval ott ültem azon a kikúrt padon, ittam az olcsó sört és szívtam a cigit és azon morfondíroztam, hogy mit érdemlek. Rosszat tettem amiért itt vagyok? Esetleg a deviáns és nihilista életvitelem az ami idesodort? Vagy csak a szezonmunka alapvetően egy monoton és nehéz műfaj amiért cserébe magasabb fizetést kapsz, miután bizonyítottál? Ezekre a kérdésekre akkor nem találtam meg a választ, de arra nagyon emlékszem, hogy mikor véget ért az egész és baszomnagy túrahátizsákkal a hátamon baktattam hazafelé, s füreden megálltam egy sörért, akkor lecsapódott bennem az egész és tényleg úgy éreztem, hogy élek. Minden fájdalom, minden jó érzés, minden egyes apró gondolat kristálytisztán ott volt előttem és mint aki betép úgy éltem meg újra a jó érzéseket, s vontam le a hibákból a következtetést. Mint mondtam nem hiszek a new ages buziságokban, de hiszek az elme erejében. Nem tudok meditálni, mert állandóan viszket a picsám és nem bírok megmaradni egy-két óránál több ideig egy helyen. Emellett önző is vagyok és leszarom alkat. De időről időre igyekszem gondolkodni az életemen, vagy úgy alapjáraton az életen, mérlegelni és saját magamban érvekkel harcolni, mert nem kétbites világban élünk és sokszor saját magunk által felhúzott falakat kell lerombolni, hogy tisztán lássunk. Nem állítom azt, hogy amit én gondolok az a helyes és időről időre próbálok kritikus lenni önmagammal, hogy véletlen se sodorjam magam olyan helyzetbe amibe nem szeretnék kerülni. Hozzáteszem nem mindig sikerül. De képes vagyok tanulni, törekedni a jobbra és nem azért, hogy lenyűgözzek másokat, vagy azért, hogy több lájkom legyen az instán mint neked, hanem mert én így érzem jól magam. Amikor ott ültem fürden a sör mellett vártam a buszra, ami majd hazavisz a szülővárosomba, a peron pizzéria már akkor gecikényelmetlen rácsos székein feszengve, s odajött hozzám egy olyan lány akit azelőtt a nyár előtt megszólítani se mertem volna és megkérdezte, hogy leülhet mellém. Határozott, rövid igenlő válaszom olyan természetesen suhant ki az ajkaim közül, hogy meglepődni sem volt rajta időm, mert már bele is kezdett, hogy meglátott engem és nem tudja miért, de ide kellett jönnie hozzám, mert olyan nyugalmat árasztok ami még negyven méterről is odavonzotta őt. Megkérdezte, hogy mit csinálok és miért vagyok ilyen nyugodt. Azt feleltem, hogy egész gyerekorromban olyan "nagyfiú" akartam lenni, aki hátizsákkal lófrál tök egyedül a balatonparton, sörözik és szép lányokkal beszélget. Most pedig ilyen "nagyfiú" lettem, pedig egészen eddig a pillanatig amíg ide nem jöttél, ez nem is tudatosult bennem...