Van egy spanom, Tomika elég nyeszlett kis fasszopó amúgy, de olyan érzéke van a koktélokhoz, hogy Doug Coughlin állva leszopja magát tőle. Tomika nem csak spanom, de tanítómesterem is volt annó, mikor füreden kevertem az idegmérget a sok kis beekizett csírának akik villantani akartak a csajaik előtt. 

Én frankón azt gondoltam tizenix éves koromig, hogy a koktél semmi másra nem jó mint az agyhalottak parasztvakítós, lehúzására aztán jött Tom Cruise és napokig recskáztam a Koktél című filmben kivillanó csöcsökre meg seggekre és hát azért maga a koktélozás rész is igencsak megmaradt. Aztán jött a már a bevezetőben emlegetett Tomika aki megmutatta nekem a frankót. Tomika akkurátus. Azzal kezdte a tanításomat, hogy felvágatott velem három láda lime-ot. Utána minden egyes gerezdet egyesével mérlegelt, hogy jó vagy nem. Ami nem volt jó, az ment a limonádékba, ami jó abból készülhetett koktél. Azzal kezdte, hogy itatott velem Gin-t, Vodkát és rumot és tequilát. Utána elmondta, hogy mit kell éreznem és ha nem érzem akkor szar vagyok. Tomika az íz-élményre ment mert már fejben összerakta, hogy milyen íze lesz egy koktélnak, mielőtt még az első jégkockát beledobta volna a mixerbe. Azt mondta mindig, hogy a show is fontos, de a legfontosabb, hogy a vendég szeme állásából meg tudd mondani, hogy az átlagtól édesebben, vagy mondjuk erősebben fog jólesni neki a koktél. 

Tomi szakácsként végzett '97-ben, aztán a harmadik balatoni szezon után azt mondta, hogy fog a kurvaisten fasza a sok igénytelennek főzni, esténként meg zsíros edényeket sikálni, aztán siófokon ahogy kóricált a sok részeg között felfigyelt a színes poharakra, izgalmas díszítésekre és a jól öltözött bármixerekre akik körül legyeskedtek a fullos ribancok. Egész éjjel a bárpult mellett ült, itta a mixerek minden szavát és végigkóstolt mindent amit bírt. Ahogy a szezon véget ért nem sokat gondolkodott, beiratkozott egy mixeriskolába, amit a nóta tévé bajszos biodíszlete Lajsz András vezényelt le. Tomika szerint maga az élméleti rész szart sem ér, de legalább az olyan alapfogásokat megtanulta mint a sex on the beach és a életközelből látott profi bárfelszereléseket, amivel fel tudta mérni a jövőt. Akkoriban még bárcuccokat se volt egyszerű beszerezni, a shakerek, keverőpoharak és egyéb termékeket csak Lajsz-on keresztül tudta. Később a 2000-es évek elején hirtelen több üzlet is elkezdett foglalkozni az ilyen termékekkel. Tomi szerint a vizsgát követő két hétben folyamatosan részeg volt. Reggel felkelt és gyakorolt. Receptúrákat, fajsúlyt, trükköket amit csak el lehet képzelni. Pár hét eltelte után viszont nagyon komoly tudásanyaggal a háta mögött ment olyan beugrós állást keresni ahol ezzel foglalkozhat. Egy ideig még a hajógyárin is nyomta, de sokkal jobban érdekelte a nyugodt üdülőövezet, így nyaranta mindig a balatonon tolta. Itt ismerkedtem meg vele, s érdeklődésemre odafigyelvén megígérte nekem, hogy kitanít. Persze a sztori lényege nem ez. 

Tomika olyan szinten tudta átadni az egyes receptúrák lényegét, hogy azokat tankönyvekben kéne tanítani. Nem a bullshitet nyomatta, hogy édesen egzotikus swimming pool gyönyörű azúrkék ízvilágával rabul ejt, hanem konkrétan belebaszta a kókusz és ananász ízét a vendég szájába, hogy az robbanjon és azt higgye, hogy egy percig tényleg a karibi szigetvilágon sütteti a hasát. Ahogy ugye írtam is az elején, Tomika szakács volt, jól értett az ízek harmóniájához és nem csupán az egyes recepteken eszközölt változtatásokat, hanem azt is kimatekozta, hogy melyik ital, milyen hőfokon a jó, azt mennyi keveréssel tudja elérni és így tovább. A saját koktéljai idő előtt hozták el azokat a trendeket, amelyek manapság is hódítanak; a színes kavalkád helyett, az új formabonta eljárások és ízvilág dominált nála. Egy egyszerű manhattan vagy martini cocktailt is mondhatni gépies szakértelemmel készített el, pontosan ügyelve arra, hogy az ízhatás a lehető legtökéletesebb legyen. Mindig azt mondta, hogy fejben meg kell lennie az íznek mielőtt elkészíti. Egyszer tanúja voltam annak, hogy jött a nagymenő vitorlás ember a sleppjével, kéri az italokat majd a pultnál szivarozva nézte ahogy Tomika lelkesen mixel. Már nem emlékszem mit ivott, de arra igen, hogy borzasztó rossznéven vette, hogy a bartender mester egy tiszta szívószálat belebök az italba, mutatóujját ráteszi a szívószál végére, s egyszer gyors mozdulattal a szívószálban maradt italt a szájába csepegteti, 3-4 másodperc múlva pedig bárszalvétán a vendég elé tette. A faszi felháborodott, hogy miért iszik bele az italába? Még pökhendien azt is odavetette, hogy ha szomjas inkább szóljon és meghívja egyre, mire Tomika mesterien alázós, de mégis tisztelettudó monológba kezdett. Ő nem azért iszik bele, mert szomjas, hanem mert biztosra akar menni, hogy amit a kezei közül kiad, az az ital tökéletes. Ezt másképp nem lehet felmérni, csak ha megkóstolja. Persze mindezt olyan hangnemben, hogy a faszi szarráégjen. Aznap este Tomika több mint negyvenezer borravalóval ment haza, mert a faszikámnak annyira átjött a lecke, hogy órákig duruzsoltak a koktélokról, ízekről és elkészítési módokról. Persze ez nem minden, Tomika tényleg tudta, hogy mire vágyik a vendég. Ránézett és analizálta, hogy rossz kedve van, vagy éppen fáj a háta. Olvasott az emberek gesztikulációjából, testbeszédéből és azon kívül, hogy remekül passzoló dolgokat ajánlott, tökéletes társaság is volt. 

Az elsők között volt aki a molekuláris gasztronómiával koktélozott itthon és olyan szinten imádták a vendégei, hogy nehéz szavakban kifejezni. Olyan elánnal bírt a kávés aromák ízéről beszélni, hogy még az egyszeri feketét nem kedvelőnek is összefutott a nyál a szájában. Az italok amiket csinált, több volt mint egyszeri iparos munka, konkrétan bele volt buzulva az italokba, s minden egyes cseppet mondhatni tisztelettel töltött s shakerbe. Mélyen elítélte azokat a mixereket akik dobálták az üvegeket és összefolyatták rummal a bárpultot, mert bár fontosnak érezte a show-t, de csak látványból pocsékolást megvetette. Egyszer kopogtatott a lakásom előtt, hogy hozott nekem valamit és izgatottan egy kis nejlontasakból fehér port szórt az ezüsttálcára. Remegve nyújtott felém egy összetekert régi kék kétszázast, hogy szívjam fel. Akkoriban még igencsak jó gyerek voltam, így a szintetikus cuccok igen távol álltak tőlem (akkormég... :D ), de ő csak bátorított, hogy szívjam fel. Először ananászt, aztán kókuszt és végül a rum kellemes aromája áradt szét bennem, s egyszerűen nem értettem, hogy mi ez. Mint Tomika elmondta, spéci eljárással készített Piña Colada amelyet orrba inhalálva kell fogyasztani. Zseniális.

Aztán persze ahogy minden jó szakember ő is elhúzott itthonról, most vegasban tolja az ipart és keresi degeszre magát, miközben  sorra kapja a szakmai díjakat és elismeréseket. 

Megkérdeztem tőle nemrég, hogy mi az amit szerinte ő jobban csinál mint a többi mixer, a válasza egyszerre volt kedves, megnyugtató és kicsit elérhetetlen számomra;

A jó bármixer olyan mint egy jó szakács. nem receptúrában gondolkodik, hanem ízben. a limeszelet minden egyes cseppjének ízével tisztában kell lennei mielőtt belefacsarom a pohárba. a jég tisztasága, a fűszerek nedvességtartalma mind-mind sokat számít, ahogy bizonyos kategória alatti italból nem készít cocktailt. Nem csak, hogy tudja, hogy milyennek kell lennie egy-egy adott italnak, de képes reagálni a hőmérséklet változásra és mindenek felett tiszteli az italt.