Sokszor gondolkodom azon, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy bizonyos gyerkőcök, kiknek szülei, ügyesebbek, kitartóak és szorgosabbak, vagy netán csak szerencsésebbek voltak másoknál, miért akarják mindenáron elpusztítani a saját hagyatékukat.
Volt egy gyakornokom régen, az apjának nyomdája volt, ő maga üzemeltette azt, minden géphez értett, hajnalban kelt, későn feküdt le, cserébe viszont olyan anyagi egzisztenciát tudott biztosítani a családnak, ami kiemelkedő. Sajnos a fickó váratlanul meghalt, így a nyomda egyik napról a másikra képtelen volt a már megkapott feladatokat ellátni, így rengeteg cég profittól esett el, amit természetesen a család kárpótolt. Volt pénz, a fószer különített el gondosan forrást arra, hogy ha bármi gond van, akkor a kötbéreket ki tudja fizetni. Aztán a család elkezdte árulni a nyomdát. Kérdeztem, hogy miért nem fizetnek meg egy fasza nyomdászt, aki egyszerre ügyvezető és melós is lenne, mert akkor még vígan mehetne a bolt, a családnak a kisujját sem kéne mozdítani és ha havi másfélmillával kevesebb is, de még mindig sok jönne a konyhára. Logikus választ nem tudtak/akartak adni, kiárulták a nyomdát, kerestek csak az ingatlanon sokmillát. Néha látom a srácot, ahogy a városban grasszál, az érettségijére kapott nissan primera helyett immár egy régebbi rendőr oktáviával, a facebookon sem arcoskodik minden évben mikor megjelenik az új iphone, sőt ha jól tudom akkor a családi házat is hirdetik. Igen, így múlik el a dicsőség, mert amíg apuka szorgos kezei megkeresték és megtartották a pénzt, addig jó volt, aztán amikor ez már nincs, kiáruljuk a vagyont, az örökséget, a pillanatnyi megélhetésért.
Ami miatt jelen posztomat írom, egy általam is respektált, nagy múltú cukrászda zárta be kapuit tegnap. A nevesítést most kivételesen elhagyom, mert a néhai cukrászmester munkásságát igen tisztelem, kár lenne a családja miatt lehánynom az életművet. Az üzlet az ötvenesévekben nyitotta ki ajtaját, azóta az alacsony, pocakos, jó kedélyű mester, aki ellenállva az újhullámnak, afféle klasszikus vonalat vitt. Nála a krémes, az ötven éve ugyanazon receptúra szerint készült, kellemes habos töltelékkel, nem valami felfújt szarral. A fagyi sem lett kézműves, pedig ő maga főzte, állítólag már a 80-as években belga csokiból. A lényeg, hogy jóféle volt a hely, ezt a hűvös, klasszik vonalat pedig nagyon jól elraktározta a társadalom, így ha valaki egy kiló zserbót, dobostortát, meg linzert akart venni otthonra családi összejövetelre, hozzá ment. A higiénia is rendben volt. A fagyis rész is hasított, állítom nem ettem még olyan finom citromot mint ott, pedig nem volt se kosárlabda méretű adag, sem hatalmas választék. Különösebben olcsónak sem mondanám, de az üzletet a lakosság megszerette, így kicsivel több mint fél évszázadon keresztül jól eltartotta az üzemeltetőit.
Volt szerencsém belelátni az üzletmenetbe, ami viszont kicsit érdekesebbé tette a dolgokat. Öreg mesterünk, az idő előrehaladtával egyre kevésbé vette ki a részét a munkából, csak az igazán komoly dolgokért járt be, szerencsére ügyes cukrászokat vett fel, így a minőség nem romlott. Igen ám, de, hogy a macska távollétében az egerek ne lopjanak, beállította a banyának kinéző feleségét felügyelni a csehóba. És a gondok itt kezdődtek el, egyre frusztráltabb dolgozók, egyre több üvöltés a hátsó raktárból, egyre több pityergő fagyis kislány, hátul a dohányzóhelyiségnél, s a dráma már útnak is indult. Isten nyugosztolja, a Mester két éve eltávozott, azóta pedig a már említett banya igazgatta a cukrászdát, habitusának köszönhetően, pedig egyre nagyobb lett a fluktuáció, az pedig pontosan tudjuk mit jelent hosszútávon.
Két év. Eddig bírta a hely a Mester nélkül. Milyen érdekes, hogy trónörökösök itt is vannak, ám egyik sem akar beállni, egyik sem akarta megtanulni az öreg mellett a szakmát. Sosem értettem már az amerikai filmekben sem, hogy miért lázadoznak az ifjú titánok, hogy nem akarják az apjuk hagyatékát továbbvinni, mert ők maguk akarnak bizonyítani. Ebből lesz legtöbbször az, hogy a valamit már asztalra letevő, gazdag szülők gyermeke egy multinál rohad meg vállalati rabszolgaként, aztán az örökségből azért elél egy darabig majd, de ritkán viszi olyan sokra mint az ősök.
Persze kár lenne konzekvenciát levonni most két leírt esetből, de sajnos sok sok blogon, weboldalon, újságban olvasom, hogy a dolog nem egyedi, sorra zárnak be olyan családi vállalkozások, amik ténylegesen értékteremtőek, csupán azért mert nincs aki továbbvigye, vagy örökösödési vitában, inkább a vagyont osztják szét.
Általában azt tartom magamról, hogy nem vagyok irigy ember. A pénz önmagáért nem érdekel, más ember pénzére, autójára, nőjére nem szoktam az lenni. Viszont irigy vagyok minden olyan emberre, akinek a családjában egy értékteremtő, izgalmas munka tartotta el azt. Irigy vagyok azokra a fiatalokra, akiknek lett volna lehetőségük az apjuktól/anyjuktól tanulni mesterséget, legyen az cukrász, asztalos vagy kosárfonó és lenézem azokat, akik nem élvén a lehetőséggel, a dinasztia hanyatlásával rájönnek arra, hogy az az anyagi jólét, amiben eddig voltak, nem konstans.