Szíveslátás, vendéghányás...

2016.sze.22.
Írta: Szerda Úr 1 komment

kínos feszengés Závodszky Noémival

Már majdnem el is felejtettem, mennyire kínos két percet éltem át valamikor még márciusban. Épp vidéken voltam, a fehérvári színházban, ahová azért mentünk le, mert a Tizenkét dühös ember című drámát játszották, ami össze volt kötve egy vacsorával. Egy jegy páholyban, vacsival együtt 15 rugó volt, szóval egész korrekt, meg volt hirdetve, hogy az előadás után, a színészekkel közös, vidám étkezés lesz, ahol egyedi előadások, éneklés meg bohókás stand-up lészen.

kv_zavodszky_noemi7_1511_4c_2_4_custom_935x676.jpg

Elmentünk, végignéztük az előadást, ami tényleg jó volt, aztán jött a vacsora és a vele érkező kínos feszengés. Történt ugyanis, hogy valamiért a házigazda Závodszky Noémi (a darab egyik szereplője és a vacsora ötletgazdája) humorosnak vélte, felolvasni az interneten korai szakaszából ránk maradt ősmagyar receptet, azaz a Tüttyölt ratyli-t.

tr.jpg

Kérem az olvasókat, ízlelgessék ezeket a szavakat, ahogy az előbb még drámaian érvelő, kiskosztümös tanú most éppen, félmosolyra tartva a száját, elregéli. Egyet elárulok, nem volt vicces. Sőt, kurvára kínos volt. Az a fajta kínosság, amikor konkrétan az előadó helyett szégyelled magad. Persze azért ő is érezte, hogy nem ezért az alakításáért kap Jászai Marit, de idő előtt nem fejezte be, ha már úgy konferálta fel az egészet, hogy ez lesz a ma esti menü. Utólag belegondolva mondjuk lehet, hogy jobban jártunk volna, de ez már spec nem a művésznő hibája. Most kedden volt amúgy a szülinapja, szóval lehet menni megköszönteni, főzzetek neki Tüttyölt ratylit.

BREAKING: kitálal az öszödi beszédről, az ott dolgozó pincér

Névtelenséget kérő olvasónk keresett meg, hogy nem bírja magában tartani tovább, a tíz évvel ezelőtti, egész országot megváltoztató balatonöszödi frakcióülés eddig titokban tartott történéseit.

breaking-news.jpg

Olvasónk, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk Viktornak, a facebookon keresett meg, miszerint ő az azóta legendássá vált pártüdülőben dolgozott a kihelyezett frakcióülés alatt és olyan dolgokat tapasztalt meg, amiből már akkor, májusban tudta, hogy ebből még baj lesz. Levelét stílszerűen nyomokban közlöm.

Sosem felejtem el azt a napot, egy átlagos nagy rendezvénynek tűnt. 1983-ban végeztem a Vendáglátóipari Szakmunkásképzőben, ahol elég jó tanuló lévén a legjobb helyekre mehettünk gyakorlatra. Már felszolgálóinasként is felfigyeltek rám a mestereim, mert kellő szaktudással és alázattal végeztem a dolgomat, a vendégek pedig nagyon szerettek. Tetszik tudni abban az időben még nagyon nagy kultúrája volt a báloknak, egy szezonban akár 30-40 bált is tartottunk. Volt ezek között mindenféle, orvosbál, jótékonysági bál, tollasbál és persze a kommunista párt báljai is. Itt nem dolgozhattak akárkik, az a rendszer nagyon félt a kémektől, így csak az dolgozhatott aki politikailag megbízható volt. Nekem az apám bányász volt lenn vidéken, szakszerveti vezető, így én viszonylag könnyen mozoghattam a nagyobb hotelekben és éttermekben. Mivel minden időmet elfoglalta a munka, így nagyon rám sem tudtak kenni semmit, vidékről jöttem, ellenségeim nem voltak, a többi csálingerrel meg a szakácsokkal egy csapat voltunk, soha nem árultunk, vagy szivárogtattunk volna ki semmit a másikról, meg hát nem is volt mit. Szóval engem szerettek, így volt olyan, hogy magának Kádárnak is én szolgáltam fel, de ez akkoriban nem volt ritkaság, sok hozzám hasonló fiatal felszolgálógyerek volt még így. Aztán ugye volt a rendszerváltás, akkor a sok állami üdülő el lett adva haveroknak meg minden, aztán emlékezett rám az egyik, akinek most nem mondom meg a nevét, mert a történet szempontjából felesleges, de arra kért, hogy az immár őáltala üzemeltetett üdülőbe menjek el mint főpincér, aztán ha beválok, akkor üzletvezető is lehetek. Megkért arra is, hogy hozzám hasonló lelkületű, a hithű kommunista érzelmű felszolgálókat nyugodtan ajánljak, mert nagy étterem lesz, kell az ember. Mi ezen csak nevettünk, mert időnk 100%-át elvitte a munka, amíg volt aki étterembe járjon nekünk tökmindegy volt, hogy ki van hatalmon, a szánkat befogtuk, amit hallottunk, soha el nem mondtuk senkinek. Talán ez a fajta virtus tarthatta bennem tíz évig, az öszödi történéseket. De ne szaladjunk ennyire előre.

500lead10667.jpg

Emlékszem 2006 áprilisában szóltak nekem a főnököm, hogy a idén első számú embere leszek a balatoni pártüdültetésnek. Ugye akkor voltak a választások, már az első fordulóban le lehetett venni, hogy az MSZP nyer. Nemcsak frakcióülések, de különböző párton belüli barátságok is jöttek szépszámban és hát ezeknek megbízható kiszolgálószemélyzet kellett, így került a választás rám. Én akkoriban már elég jól kerestem, üzletvezetője voltam egy balatoni szállodának, de még akkor is felvettem a kötényt ha úgy alakult, sosem volt büdös a munka. Amikor már az Öszödi frakcióülés be lett rendelve, tudtam, hogy én fogom azt majd levezényelni, így is lett. 

oszod2.jpg

Ha jól emlékszem 230 főre kaptuk meg a rendelést, ebből 190 volt protokoll, a többi háttérember. Tizenöten voltunk a placcon, mind megbízható jó kolléga, mármint szakmailag értem. Természetesen az asztalfőnél ülő Gyurcsány Ferenc és Lendvai Ildikót én szolgáltam ki. Amit ezen az asztalrészen átéltem mai napig nem kívánom senkinek, hogy át kelljen élni, még így billentyűzetet ragadva is fojtogató, gyomorbavágó érzés visszaemlékeznem, de megpróbálom leírni. Szóval csináltuk a dolgunkat, odaértem a miniszterlnök úrhoz és megkérdeztem, hogy mit parancsol? Erre azt mondta, hogy csak egy mentes vizet kérek, egy karika citrommal.

a családi vállalkozások halála

Sokszor gondolkodom azon, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy bizonyos gyerkőcök, kiknek szülei, ügyesebbek, kitartóak és szorgosabbak, vagy netán csak szerencsésebbek voltak másoknál, miért akarják mindenáron elpusztítani a saját hagyatékukat. 

20130612-kremes-mille-feuille-kozeli.jpg

Volt egy gyakornokom régen, az apjának nyomdája volt, ő maga üzemeltette azt, minden géphez értett, hajnalban kelt, későn feküdt le, cserébe viszont olyan anyagi egzisztenciát tudott biztosítani a családnak, ami kiemelkedő. Sajnos a fickó váratlanul meghalt, így a nyomda egyik napról a másikra képtelen volt a már megkapott feladatokat ellátni, így rengeteg cég profittól esett el, amit természetesen a család kárpótolt. Volt pénz, a fószer különített el gondosan forrást arra, hogy ha bármi gond van, akkor a kötbéreket ki tudja fizetni. Aztán a család elkezdte árulni a nyomdát. Kérdeztem, hogy miért nem fizetnek meg egy fasza nyomdászt, aki egyszerre ügyvezető és melós is lenne, mert akkor még vígan mehetne a bolt, a családnak a kisujját sem kéne mozdítani és ha havi másfélmillával kevesebb is, de még mindig sok jönne a konyhára. Logikus választ nem tudtak/akartak adni, kiárulták a nyomdát, kerestek csak az ingatlanon sokmillát. Néha látom a srácot, ahogy a városban grasszál, az érettségijére kapott nissan primera helyett immár egy régebbi rendőr oktáviával, a facebookon sem arcoskodik minden évben mikor megjelenik az új iphone, sőt ha jól tudom akkor a családi házat is hirdetik. Igen, így múlik el a dicsőség, mert amíg apuka szorgos kezei megkeresték és megtartották a pénzt, addig jó volt, aztán amikor ez már nincs, kiáruljuk a vagyont, az örökséget, a pillanatnyi megélhetésért. 

Ami miatt jelen posztomat írom, egy általam is respektált, nagy múltú cukrászda zárta be kapuit tegnap. A nevesítést most kivételesen elhagyom, mert a néhai cukrászmester munkásságát igen tisztelem, kár lenne a családja miatt lehánynom az életművet. Az üzlet az ötvenesévekben nyitotta ki ajtaját, azóta az alacsony, pocakos, jó kedélyű mester, aki ellenállva az újhullámnak, afféle klasszikus vonalat vitt. Nála a krémes, az ötven éve ugyanazon receptúra szerint készült, kellemes habos töltelékkel, nem valami felfújt szarral. A fagyi sem lett kézműves, pedig ő maga főzte, állítólag már a 80-as években belga csokiból. A lényeg, hogy jóféle volt a hely, ezt a hűvös, klasszik vonalat pedig nagyon jól elraktározta a társadalom, így ha valaki egy kiló zserbót, dobostortát, meg linzert akart venni otthonra családi összejövetelre, hozzá ment. A higiénia is rendben volt. A fagyis rész is hasított, állítom nem ettem még olyan finom citromot mint ott, pedig nem volt se kosárlabda méretű adag, sem hatalmas választék. Különösebben olcsónak sem mondanám, de az üzletet a lakosság megszerette, így kicsivel több mint fél évszázadon keresztül jól eltartotta az üzemeltetőit. 

Volt szerencsém belelátni az üzletmenetbe, ami viszont kicsit érdekesebbé tette a dolgokat. Öreg mesterünk, az idő előrehaladtával egyre kevésbé vette ki a részét a munkából, csak az igazán komoly dolgokért járt be, szerencsére ügyes cukrászokat vett fel, így a minőség nem romlott. Igen ám, de, hogy a macska távollétében az egerek ne lopjanak, beállította a banyának kinéző feleségét felügyelni a csehóba. És a gondok itt kezdődtek el, egyre frusztráltabb dolgozók, egyre több üvöltés a hátsó raktárból, egyre több pityergő fagyis kislány, hátul a dohányzóhelyiségnél, s a dráma már útnak is indult. Isten nyugosztolja, a Mester két éve eltávozott, azóta pedig a már említett banya igazgatta a cukrászdát, habitusának köszönhetően, pedig egyre nagyobb lett a fluktuáció, az pedig pontosan tudjuk mit jelent hosszútávon. 

Két év. Eddig bírta a hely a Mester nélkül. Milyen érdekes, hogy trónörökösök itt is vannak, ám egyik sem akar beállni, egyik sem akarta megtanulni az öreg mellett a szakmát. Sosem értettem már az amerikai filmekben sem, hogy miért lázadoznak az ifjú titánok, hogy nem akarják az apjuk hagyatékát továbbvinni, mert ők maguk akarnak bizonyítani. Ebből lesz legtöbbször az, hogy a valamit már asztalra letevő, gazdag szülők gyermeke egy multinál rohad meg vállalati rabszolgaként, aztán az örökségből azért elél egy darabig majd, de ritkán viszi olyan sokra mint az ősök. 

Persze kár lenne konzekvenciát levonni most két leírt esetből, de sajnos sok sok blogon, weboldalon, újságban olvasom, hogy a dolog nem egyedi, sorra zárnak be olyan családi vállalkozások, amik ténylegesen értékteremtőek, csupán azért mert nincs aki továbbvigye, vagy örökösödési vitában, inkább a vagyont osztják szét.

Általában azt tartom magamról, hogy nem vagyok irigy ember. A pénz önmagáért nem érdekel, más ember pénzére, autójára, nőjére nem szoktam az lenni. Viszont irigy vagyok minden olyan emberre, akinek a családjában egy értékteremtő, izgalmas munka tartotta el azt. Irigy vagyok azokra a fiatalokra, akiknek lett volna lehetőségük az apjuktól/anyjuktól tanulni mesterséget, legyen az cukrász, asztalos vagy kosárfonó és lenézem azokat, akik nem élvén a lehetőséggel, a dinasztia hanyatlásával rájönnek arra, hogy az az anyagi jólét, amiben eddig voltak, nem konstans.