karácsonyi utáni gondolatok

Bár csak egy nappal ért véget a karácsony, s szerintem sokan fellélegeztek, hogy vége, de az biztos, hogy legjobban én örülök. Mondhatni az a fajta giccsbeöltöztetett foscunami amit november közepe óta kénytelen vagyok elviselni, tovatűnni látszik, s ha minden jól megy 11 hónap boldogság vár. Vagy nem?

sad_christmas1.jpg

A kábítószer dealerek legnagyobb forgalmát nem minden esetben a brutál hájperszpészek, meg koróafterok okozzák, sokkal inkább a karácsony. Bárhogy számolom, felnőtt az a generáció, akik a 90-es évek elején három napig pörögtek rave partikon pár szem bogyótól, akik még igazi speed-et inhaláltak, s az eki fénykorát úgy igazán átélték. Bigottság azt gondolni, hogy ezek az emberek megrekedt ezen a szinten, s biztosan vannak páran, de a nagy többség kinőtte a cuccospartis életmódot, s családot alapítva élik az átlagember mindennapjait. Egy dolog van ami megkülönbözteti őket a többiektől, az pedig az, hogy ha úgy adódik, akkor nem restek kábítószerhez nyúlni. És az adventi időszakot nagyon sokan bőséges fű, speed és pénztárcától függően kokain társaságában töltik. 

Az én karácsonyom

Sosem titkoltam, hogy gyűlölöm a karácsonyt. Ennek számtalan oka van, kezdve a mesterségesen gerjesztett vásárlási láztól, a képmutató embereken át az egyént körülvevő, önnönhibáján kívüli stresszfaktor miatt. Persze nem beszélhetek mindenki nevében, de a nagy átlag, ha csak nem menekül el november közepétől december 26.-ig valami lakatlan szigetre, esetleg nem kezd el ipari mértékben narkózni, akkor majdnem biztos az esélye annak, hogy a közeg amiben van szép lassan de megőrjíti. Tíz deka akciós parizert nem lehet vásárolni giccses karácsonyi kiegészítők látványa nélkül és a buszon, az utcán, a rádióban, a tévében, az interneten, de még a sétáló gyerekek torkából is karácsonyi muzsikák csendülnek fel. Ez még a kibírható kategória, aztán jönnek a különböző szorzók mint a tipszmikszben, s a lehúzós forraltboros bódék látványa november végétől kezdi az egyszeri, amúgy jóindulatú emberből kihozni azt a fajta pszichopatát aki baltával majd jól feldarabolja a feleségét a negyedik gyertyagyújtás alkalmával. 

Én nem daraboltam fel soha senkit, azt sem mondom, hogy közel álltam hozzá, de néha kezdem elveszteni a tényleges jóindulatomat, amikor megállok egy percre a tömegben és egyszerűen képtelen vagyok összerakni az információt, mert annyira szürreális jeleneteket vélek felfedezni az orrom előtt, hogy már majdnem elhiszem, hogy én is valamilyen hallucinogén hatása alatt vagyok. 

Az első sokk akkor ér, amikor a plázákban meglátom a koszos kabátokban, taknyukat szívó gyerkőcök arcát, ahogy kétségbeesetten igyekeznek olyan arcot magukra erőltetni, hogy az alkoholizmus tüneteit produkáló szintén koszos, ám márkás kabátban lévő édesanyjuk megvegye nekik azt a kacatot amire vágynak. A vásárlás pillanata után a szülő arca torzul, rájön, hogy a háromszor kétezer forintos kacat erőteljesen nyírbálja az amúgy is szűkös családi költségvetést, s mogorván a buszpályaudvar felé indítja a kissrácokat, akik úgy néznek mint Neo a mátrixban, mert tudják, hogy valami nem oké, valami nem jó, s már az ajándéknak sem igazán tudnak úgy örülni. 

Messzire se kell menni, elég ha csak a fotocellás ajtó felé igyekvő hányattatott sorsú család után pillantunk, s máris látjuk a designerreplika göncökbe öltözött pávagyerekeket, bokavillantó répanadrágban, amint éppen azon tanakodnak, hogy a sztárvÁrsz után a lírojban, vagy a sztárbákszban költsenek el úgy húsz rugót, hogy annak egy egy pillanatát sem élvezik, ám az abból közvetetten begyűjtött instalájkokat annál inkább. 

Mellettük egy műszempillás csaj próbál feltűnésmentesen félig kiabálós, érzelmi zsarolóst eljátszani a pasijával, hogy az új fehér cipőjéhez feltétlen szükség van egy átlagfizetés árába kerülő kabátra és táskára. Szerencsétlen faszi pedig teret enged a féktelen költekezésnek, addig sincs baszogatva. Gondolatban eljátszik a lehetőséggel, hogy ha ennyit beleáldozott a karácsonyba, talán otthon bejátszik egy őrülten perverz este, de mire csippan a paypass, addigra legbelül már nagyon jól tudja, hogy maximum egy balkézben lenémított okostelós, wc-ben recskázós aktus marad. 

Közvetlen mögöttük a sorban, egy jól szituált férfi, kellemes nővel az oldalán teszi a pultra a cípősdobozt, aminek tartalmát aszerint választották meg, hogy rá sem pillantottak az árcédulára. Mélységesen lenézik a körülöttük állókat, s ha tehetik csak a plafont nézik, nehogy rájuk ragadjon valami pronyóság. A férfi a régi rendszer szülötte, a modernizációt csak nyűgnek tartja, ezért dombornyomott kártyáját csak egyszer használja egy hónapban, mikor levesz vele fél misit, aztán a húszasokat számolatlanul következő ATM látogatásig, ugyanabban a barna színű megkopott bőrpénztárcában tartja. Kamasz fia legnagyobb örömére. 

Az üzlet előtt egy fiatal csinos lány áll, ő azt a negyvenezres kabátot szeretné a háendemből, ő már akár seggbőlszájba is engedné a párjának ha megkapná, ám a fiújának csak egy húszasa van ajándékra, az is rezsicsekkekből, cigi és kosztpénzből lefaragva. A nagymutter úgyis borítékot ad, majd abból pótolja, ám a kabát ára még így sem jön össze.

Az elektronikai bolt előtt kígyózó sorok állnak, a hordóhasú negyvenes cigány faszi, az egész purdéval a háta mögött várja a hitelügyintéző jóváhagyását arra a lapostévére ami kisebb vidéki városok moziját is kiszolgálná, közben a népes család összefogdoz, elburogat minden szir-szart, s jó esetben egyetlen apróság sem marad véletlenül valamelyik zsebében. 

A sorban előttem álló rozzant külsejű házaspár, fejhangon számolja a providenttől kapott gyorskölcsönt, tévé a családnak, xbox a gyerekeknek, dolcsegusztú a nagynéninek és pikkpakk két kiló volt nincs. A nő óvatosan megkérdezi, hogy nem lenne célszerű inkább a másik, olcsóbb tévét választani, hiszen a harminc rugós árkülönbözet mellett tudnának télicipőt is venni a gyerekeknek, a kis ábelé már teljesen szakadt, de az öreg lepisszegi, hogy +5 col képátmérőért ábelke igazán kibírhat még egy telet a jelenlegiben, ha majd betölti a kállofdátit amúgysem akar kimenni a hóba. Az asszony még bepróbálkozik azzal, hogy de hát iskolába is kell járnia valamiben a gyereknek, de szavai elvesznek az embermassza között.

Ahogy halad előre a sor, egy tizennégy év körüli kislány toporzékol a szüleivel, amiért csak iphone 6-ot kap, nem érti miért nem képesek a begyepesedett faszfej szülei megvenni az újat, eleve részletre veszik, most nem kibaszottul kurvára mindegy, hogy havi 7 vagy 10 ezret fizetnek majd? 

Menekülni próbálok, de mindenhol hatalmas dobozt cipelő, savanyú arcú emberek jönnek szembe velem, az örömnek szikrája sem látszódik az arcukon, ahogy hordják ki a fizetésük sokszorosába kerülő, egy évet jó ha túlélő holmikat. A posta mellett elhaladva tisztán hallható a zöldruhás emberek sípoló tüdeje. A nyugdíjasok már-már forradalmi hangulatban követelik az erzsébet utalványukat, a fiatalabbak pedig a hónapok óta megrendelt, a postán elkallódott csomagjaikat akarják. Ami különlegesség teszi az összképet az a mindenki mindenki ellen érzés, hiszen minden résztvevő teljesen meg van győződve arról, hogy az ő ügye fontosabb a másikénál. 

Kimenekülök a latyaktól csúszós csempéken keresztül az épületből, próbálom a külső ingereket elfojtani, de nem megy, mert máris egy tizenéves srácot találok a zsebemben kotorászva, ahogy rámarkolok az alkarjára hatalmasat húz rajtam és elszalad. Minő szerencse, hogy taknyoszsepin kívül mást nem tartok kabátzsebben. Egy kis faház felé veszem az irányt, amely hívogatóan csábít magához. Nagy neonszínekkel árulja készletét; "az ország legjobb forraltbora 2016-ban". Kérek egyet, de nem aszaltszilvával, hanem plussz rummal, hátha picit megnyugtat, de hat réteg melegítőt és rózsaszín fülvédőt hordó középkorú eladónő 10 helyett 5ből akar visszaadni. Mire hajlandó lesz a helyes összeget visszaszolgáltatni, már a bor sem ízlik annyira, s inkább elvonulok jó messzire, mert ebben a tömegben már cigire sem merek gyújtani, közben pedig azon gondolkodom, hogy kit tudnék felhívni, hogy szerezzen nekem valamilyen amfetamin származékot. Mire hazaérek elvetem a gondolatot és gyermeki vágyakozással gondolok arra, hogy milyen jó lenne mocsokmód bebaszni. 

Felmegyek a Facebookra és erőteljesen el kell kezdenem gondolkodni, hogy a narkózás csak vágyálom volt, vagy tényleg felszívtam pár csíkot, s három nap kiesett, mert a hírfolyamomban minden második ember karácsonyfát posztol, meg karácsonyi jókívánságokat. De nem, a dátum rendben van, egyszerűen csak a sok suta nem bírta ki már ezt a 72 órát, s néhány lájkért cserébe szellemi igénytelenségüket palléroztatják. Az egyik dagadt picsa képe alá valaki odakommenteli viccesen, hogy 'és szenteste mit fogsz csinálni? tojást festeni?' erre az eszméletlenül kiakad és mindenki foglalkozzon a saját dolgával, ha nem tetszik nem kell nézni. 

A háttérben karácsonyi zene hallatszik, az utcáról szűrődik be. November közepe óta szól, ugyanaz a cd végtelenítve. Ezt az ember különböző fázisokon keresztül éli meg. Az első mikor felcsendül az először. Ez a szomorú beletörődés. Két napig még viszonylag tűrhető, majd a harmadik naptól elkezdi az ember fülét irritálni. Az első hét végére hozzászokik az ember, s mintha egy virtuális hangsáv lenne, az agy kiszűri. De ilyenkor cd-t cserélnek és kezdődik minden elölről. Néha éjszaka is aktív státuszon hagyják a muzsikát ami annak fényében különösen szopás, hogy a jégszívet nem demjén, hanem valami magas hangú nő vonyítja, de úgy mintha síkosító nélkül basznák seggbe. Mikor harmadik éjszaka is erre kelek, kényszeredetten magamra öltöm a párom rózsaszín plüss hálóingét, s papucsban lebattyogok a rusztikus hatású kandelláberekre erősített hangfalhoz, hogy kihúzzam belőle zsinórt, az ideig óráig megnyugvást jelent. Kellett volna speedet rendelni basszameg. 

És összességében ez a folyamat három héten keresztül ismétli önmagát. Sokáig nem tudtam magamban megfogalmazni, hogy miért utálom az adventi időszakot, meg úgy összességében a karácsonyt, de az, hogy olyan végletekkel lehet találkozni a dzsentrifikált környezetben is, amely ténylegesen autentikus ám mégis szürreális képet mutat a világról az számomra igen nehéz. Voltam már szegény ember és voltam gazdag. Nem feltétlen akarom azt állítani, hogy mindent tudok a nehéz helyzetekről, de tudom értékelni a pénz fogalmát, valós értékét a mögötte lévő munkát. A karácsony a tapasztalataim szerint mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, legyen szó vásárlásról, tömegről vagy csak egy karácsonyi vacsiról. Olvasgatom a sok képmutató politikus adventi gondolatait, ahol magasztos dolgokról beszélnek, szeretetről, elfogadásról, a család szentségéről meg mindenféle megfoghatatlan dologról, s már ki se kell menni az utcára, hogy ennek mind a teljesen ellenkezőjét lássam. Nem szomorúnak érzem magam ilyenkor, hanem dühösnek mert tehetetlen vagyok. Ilyenkor tudnám úgy igazán leköpni a szabópétereket, akik instant megoldást hirdetnek, csak menjünk el a motivációs tréningre húszezerér', de az olyan tanácsaikkal, hogy ha ültetünk egy magot, már jobbá tesszük a világot, még segget törölni sem érdemes. 

Napok óta próbálom befejezni ezt a posztot, hogy kellően lírai, erős befejezéssel zárjak, de mire egyik gondolat utat tör, az előző elvész. A karácsony, nem azért szar, mert én rosszul érzem magam, hanem mert fókuszba állítja korunk sok szociológiai problémáját, s azok akik ezeket érzékelik akaratlanul is szarul fogják érezni magukat. Oda lehet menni a szegényhez, adni neki pénzt, hogy meglegyen a napi betevője, de komoly változást nem érsz el. Lehet a facebookon lájkra váltott felhívást közzétenni, hogy a megunt szar gönceidet, amiket tulajdonképpen csak azért nem dobtál ki mert eddig lusta voltál (vagy mert senki nem vitte el az adok-veszek csoportokból), most odaadnád olyannak aki rászorul, ettől még nem leszel szent, max néhány birka haverod szerint. Az év 365 napból áll, a decemberben nyilván hatásvadász jótékonykodásod pedig nem fogja a másik 11 hónap pronyóságait a zon a szimbolikus mérlegen ellensúlyozni. 

Azért fogy karácsony környékén kegyetlenül sok narkó, mert sok olyan ember van, aki vagy tudatosan, vagy tudat alatt nem akarja észrevenni azt a csípős, langymeleg fostengert amiben vagyunk. Ezt lehet gyávaságnak, vagy akár tökösségnek is felfogni. Perspektíva kérdése. Én egyelőre harcolok a fátyollal, mátrixal s inkább érzem szarul magam egy másik ember, család, csoport kínja miatt, mint elfogadjam azt a tényt, hogy ez így jó, ez normális és ilyen a világ. Boldog karácsonyt. 

Címkék: karácsony