Olvasónk is megosztotta a tavaly nyári élményeit. Érdekes.

Sziasztok, Anna vagyok, 23 éves, egyetemista. Tavaly áprilisban ért véget egy hosszú kapcsolatom, a barátaim vagy külföldön voltak, vagy dolgoztak így arra jutottam hogy elmegyek dolgozni nyáron a partra. Veszprémi vagyok elég jól kiismerem magam az északi parton, ismerettség is akadt így a vizsgaidőszak után munkába is álltam, mint felszolgáló egy komolyabb, teraszos, vízparti étteremben.

Elég egyszerű, de tartalmas volt az állásinterjú, megmondtam, hogy soha nem pincérkedtem, de pultozni pultoztam, a hozzáállásom és kedvességemmel tudom kompenzálni azt, hogy nem viszek el hat tányért és anyanyelvi szinten beszélek németül, középfokon angolul és tanulom a franciát is. Napi 12 órát kell dolgozni, vagyis 13-at de ez csak utólag derült ki, alapjáraton nincs szabadnap, de ha igényem van rá, akkor kéthetente kérhetek egyet, kivétel a szombatot. Kikötötte továbbá, hogy ha pénteken bulizok és szombaton ez meglátszik a teljesítményemen akkor azonnali hatállyal felmond nekem. Ezért cserébe kaptam napi nyolcezer forintot, meleg ételt és meleg vacsorát, illetve voltak szobák kialakítva az étterem padlásrészén, ahol kétágyas szobák volták, de fürdő csak egy, illetve wc-ből is csak kettő. Hét fiú és négy lány lakott ott rajtam kívül, szerencsére nagyrészt fiatalok, vagy fiatalosak és kedvesek. Azt számoltam, hogy bár a munka keménynek tűnik, a napi nyolcezer nem rossz, mert ha végigdolgozom a júliust és augusztust, maximum 2-3 szabadnappal, akkor közel félmillió forintot keresnék. Persze sejtettem, hogy a végére nem marad meg a teljes összeg. 

Tapasztalataim:

Az első napok jók voltak, ismerkedett egymással a csapat, mindenki odafigyelt a másikra, még a kemény munka sem tűnt annyira nehéznek, mert mindig volt a másikhoz egy kedves szavuk, bátorítás, támogatás. Este a munkaidő lejárta után leültünk mind egy asztalhoz, cigiztünk, volt akik megittak egy pohár sört, szóval tényleg jó volt. Az első sokk reggel jött. Tizenhárom emberre, két wc és egy fürdőszoba nagyon kevés, kollégista vagyok a mai napig, és hát sok szörnyű dolgot láttam (pécs, boszorkány....), de egy padlásba épített, alig egy négyzetméternyi kis budikban, eleve negyven fok van, és a sok férfi után, el tudjátok képzelni milyen lehet azt használni. Hiába zuhanyzol le, mire leérsz a padlásszobákból, ugyanúgy folyik rólad a víz. Hiába szellőztetsz, hiába csinálsz kereszthuzatot, tizenkét ember wc-zése az szagot hagy. Eleinte fújtúk a légfrissítőt, de attól csak befulladtunk, így csúnya szóval élve, megtanultunk szarszagban aludni. 

A munka, nem volt megterhelő önmagában, inkább a miliő a baj. A főnök nem csinált soha semmit (ez nem negatívum, csak mondom), ott állt a pultnál, cigizett és nézte a nőket. Ha olyan asztaltársaság jött, ahol csinos lányok/nők voltak, akkor ő elvette a fizetőpincértől a brifkót és ő vitte nekik a számlát. Persze soha nem szedett össze senkit. És mivel gondolom kanos volt, ráállt az ott dolgozó lányokra. Öten voltunk, valamennyien kis diszkrét, szolid lányok, semmi kirívó. Azt csinálta, hogy rászállt valakire és akkor ő volt az istennő. Egy fekete rövidhajú, gyönyörű szemű, nagy cicis és kerek fenekű lányt szúrt ki először. Eleinte csak segítette a melóban, később már este ittak egy unicumot (ez volt a kedvence, mindig szólt, hogy csillagom tölts már egy keresztes gyógyszert) aztán előbb elengedte aludni, aztán tőle kérdezte meg, hogy mit enne, mit csináltasson a szakácsokkal személyzeti ebédnek. Szépen lassan pozícióját kihasználva, próbált imponálni a kiszemeltnek aztán úgy intézte, hogy egy este mindenkit elengedett kivéve a kiszemeltet, hogy majd együtt zárnak be, mert kell neki segítség, a számlák rendezéséhez. Ez még nem is lett volna feltűnő, az már annál inkább, hogy a kiszemelt lány ilyenkor hajnali háromkor botladozott be a szobába, csacsirészegen. Másnap pedig mikor már mind dolgoztunk, ő bejött délután háromkor, hogy a Főni elengedte, hogy had pihenjen. Persze itt még nem voltunk akkora barátságban, de a laza munkatársi kapcsolat miatt a lány hamar egyedül érezte magát, senki nem szereti, ha valaki kiskedvenc, ráadásul eléggé úgy nézett ki, hogy le is fekszik a főnökkel. Aztán egyszer elsírta magát, hogy egy ilyen unicomozós zárós este keretén belül, nekiállta tapogatni, meg benyúlt neki, de ő nem akarta, erre azt mondta neki, hogy ha nem, akkor nincs semmi gond, nem muszáj jóban lenniük, de akkor ne csodálkozzon, ha ugyanúgy időre kell bejárnia meg minden. A lány mondta, hogy nemgond. Majd könnyeit visszatartva elment onnan és másnap pókerarccal dolgozott, szezon végéig. A főnöknél semmi nem változott, ment a következő lányra, ám itt már cselesebb volt, nem a szépségre ment, hanem a befolyásolhatóságra. Az egyik kis bénácska lányt kezdte el először cikizni, aztán segített neki és úgy tett mintha felkarolná. Tanítgatta, aztán ugyanaz a forgatókönyv játszódott le mint az előzőnél. Annyi különbséggel, hogy ez a lány élete lehetőségének érezte és az első (munkaidőben és nagyon hangosan) lezavart szexük után, úgy gondolta, hogy a munkatársaival éreztetnie kell, hogy ő már külön kaszt. Persze ezt hét fiú, nem fogja tolerálni, mégha a lányok csendben arrébb is állnak, hamar ki lett közösítve, aztán felmondott. Az első sokk itt ért minket, ugyanis direkt kihagytam, de a felvételi beszélgetésben elmondta a Főni, hogy a teljes megbeszélt fizetést csak akkor kapjuk meg, ha nem hagyjuk itt őt szezon közepén. Ez a lány, lefeküdt a főnökkel és még így is csak a ledolgozott napjainak a felét kapta meg. Innentől kicsit más lett a hangulat, elkezdtünk félni, mi megmaradt lányok, ugyanis ötünk közül, már csak hárman maradtunk szabad prédák. A fiúk ezt a részt még lazán tudták venni, mi már annyira nem. 

A munkakörülmények napról napra terhesebbek lettek. Az állandó szarszaghoz nem lehetett hozzászokni, mi lányok már inkább az étterem wc-jét használtuk, ami rettentő kínos volt néha, főleg ha nagy dolgunk volt, de inkább ez, mint a pöceszagban való párolódás, a negyven fokban. A főnök, ahogy kezdett újra kanosabb lenni, egyre elviselhetetlenebb volt. Azon a már rég túlléptünk, hogy néha a fenekünkre csap, a mellstírölést már észre sem vettük. Jobb volt a békesség. Eltelt az első hónap, amikor is mindenkivel leült az külön-külön egy kockás füzettel a kezében. Kiderült ugyanis, hogy nézte, hogy ki mit fogyaszt, dátumra pontosan le volt neki jegyezve, hogy ki mikor ivott egy kávét vagy egy üdítőt. Ezeket szépen összeadta, majd mondta, hogy írjuk alá, ez majd levonásra kerül a fizetésünkből. Hmm. Én szerencsés voltam, mert napi egy cappucinót ittam, maximum ha nagyon meleg volt, akkor ittam egy jegeskávét, de az is ritka. A fiúk, akik literszám itták a gépi üdítőt és minden cigihez ittak kávét, már kevésbé. Volt akinek 30-40 ezer forintokat levont a fizetéséből, csak azért mert kávézott. Eleve ugyanannyiért számolta mintha fizető vendég kérte volna, pedig ezért áfát sem fizetett. Következő hónapban, már szerényebb volt a személyzeti fogyasztás, mindenki megelégedett a szódával és a napi egy kávéval. 

Az augusztus eleje már nagyon erős volt. Sokan voltak, bunkók voltak. Nos én nem dolgoztam előtte olyan vendéglátásban ahol a közösség tényleg nemzetközi volt, de komolyan azóta utálom a magyarokat. Háttértől függetlenül, a magyaroknál bunkóbb, szarrágóbb vendég nincs a földön. Kötekednek, beszólnak, fogdosnak, ha borravalót ad, másnap elvárja, hogy ugráljak neki, a felesége míg elmegy pisilni, addig flörtöl. Aki láthatóan szegényebb rétegből való, az meg akarja mutatni, hogy neki van pénze, aki gazdagabb ő pedig azért akarja megmutatni, hogy neki sok pénze van. 

A munka így egyre terhesebbé vált és a Főni is elkezdett olyan intézkedéseket hozni, ami teljesen elfogadhatatlan volt. A személyzeti étel eleinte teljesen korrekt, finom, de nem feltétlen drága fajtából került ki, pörkölt, tartalmas levesek, tényleg rendben volt. Aztán egyre inkább szart kaptunk. Kelkáposztafőzelék, spenót, tokány szóval tényleg olyan aljakaják amik után alig marad energiád. Sajtos-tejfölös tészta, meg krumplistészta, vacsorára egy pár virsli, vagy három tojásból rántotta, ami oké, laktató, de a félnapi robot után, sokszor tényleg olyan éhesek voltunk, hogy átmentünk a közeli streed food-osokhoz, hogy ott együnk valamit, ami ad energiát. Nem vagyok egy vastag lány, de szezon végére, 8 kilót fogytam, az arcom beesett volt és rettentően enervált voltam. Nem tudom mi az oka, de a Főni is olyan bunkó volt, hogy hihetetlen. Állandóan baszogatott minket, ha nem volt vendég és tíz percre leültünk szusszanni, akkor is kitalált valami olyan látszatmunkát, hogy cipeljünk dolgokat, A-ból B-be, vagy tisztítsuk le a sörcsapot (ami 3 órája lett letisztítva), mossuk ki a hűtőt (ami reggel lett kimosva), a lényeg az volt, hogy ne legyen egy szabad percünk. Ezt napi tizenkét órában, a hátralévő közel 40 napon keresztül. 

Elérkeztünk az augusztus végéhez, ami a tetőpont volt az egészben. A szezonjelleggel üzemelő étterem, ilyenkor téliesíti magát és mindent, de mindent el kellett pakolnunk, de olyan színvonalon mint egy vándorcirkusznak. Mivel az én alkatom nem kimondottan a székeket és asztalokat pakoló, ponyvát a vasszerkezetről leszedni tudó, így jeleztem, hogy az elpakolásból kimaradnék, nagyon rosszul érzem magam, szeretném a részemről lezárni a szezont és hazamenni, de erre azt mondta, hogy csak elpakolás után van bérszámfejtés és ha itthagyom akkor az meglátszik majd a fizetésemen. Oké, valahol igaza volt, nem szép dolog otthagyni a csapatot a szarban, lenyeltem, beálltam csináltam. Három napig, meg se álltunk, a hatalmas gépeket takarítottuk, ablakot mostunk, padlót sikáltunk és amit el lehet képzelni. Egyszerűen meghaltunk abban a három napban, egy szusszanásnyi időnk sem volt és természetesen a megmaradt, szar kajákat ehettük, így még energiánk se volt. Éhesen, pakoltunk el egy közel 250 férőhelyes étterem, valamennyi berendezését, bútorát és mire odaértünk, hogy végzünk alig láttunk a fájdalom és fáradtságtól. Mindenkiben már csak a mehetnék volt benne. 

A fizetés szezon végén jött, nem volt havi bérszámfejtés. Napi nyolcezer forint volt beígérve, én 55 napot dolgoztam. Az bárhogy számolom, 440000 forint. Persze le lett vonva a kávé, meg a néha kért üdítőm, de így is azt számoltam, hogy olyan 400 ezret kapok. Odatolta a papírt, 338ezer forint. Közel 100ezret rám akart verni, hogy azt lefogyasztottam. Mondtam, hogy ez nekem erős, szerintem ennyit nem kávéztam, aztán kiderült, hogy voltak tányérok, poharak amiket eltörtem (ez jogos, valóban volt néhány de, nem több egy készletnél) azokat is felszámolta, illetve volt egy asztal amit elrontottam és ott nem fizettek, az ottani számla végösszegét is leverte rajtam. A sírás kerülgetett, mondtam, hogy mindegy adja ide a pénzemet és én már itt sem vagyok. A nagy kapkodásban valahogy mire hozzámkerült a pénz 330ezer lett belőle, bár lehet, hogy a nyolcezret én ejtettem el, nemtudom. Könnyes szemekkel, magamat átverve érezve, hullafáradtan evickéltem ki a vasútállomásra. Mint kiderült én még jól jártam, az egyik pincérsrácnak aki bekapott egy nav ellenőrzést, levonta a büntetést a fizetéséből. Pedig ő adta parancsba, hogy senkinek nem ütjük a gépet. Nem volt blokk, hoppá 200.000. 

Szóval kedves Balatonparti Vállalkozók, akik csak a dolgozóikon a teljes bevételük 10-15%-át leszeditek, gondolkodjatok el, hogy miért nem akar senki hozzátok rabszolgamunkára. Ti pedig kedves olvasók, ha szezon végefelé, a balatoni vasútállomásokon nagy batyúval, szomorú embereket láttok, egyedül álldogálva, láncban dohányozva, gondoljatok arra, hogy sok esetben egy fiatal ambíciókkal teli embernek, hogyan veszik el a kedvét attól, hogy bármit is csináljanak ebben az országban. Köszönöm a lehetőséget. 

ui.: ha te is küldenél be történetet, ne fogd vissza magad! Jöhet bármi, kurvák, kokain és okosítás! mailezz ide: szerdaur@gmail.com